A lelkész, jelen sorok írója a Zsolt 23 alapján hirdette Isten Igéjét, majd megemlékezett a jegyzőkönyvek tanúságai alapján a háború eseményeiről. A II. Világháborúban Garamsallón 25 lakos vesztette életét, akiknek emlékét egy tábla őrzi a templom falán, melyet 1992-ben készítettek.

Ipolypásztón a templom előtt egy közös emlékműbe vésték az első és második világháborúban elesettek nevét, 23 név, 23 fiú, férj, kedves, édesapa neve van a II. Világháborúban elhunytak közt, s egy vers: „Oh, ne sirasd meg annak végzetét, / Ki a hazáért adta életét! / Édesen alszik anyja kebelén, / S áldások őrzik csendes nyughelyén." Az emlékmű megkoszorúzásakor első és második világháborús ruhába öltözött fiatal férfiak álltak díszőrséget. Zárszavában a falu polgármestere, Mészáros Ottó kiemelte, még ha úgy gondoljuk is, hogy kisemberekként keveset tehetünk azért, hogy a háború borzalmait elkerüljük, mint példakép, oktató, nevelő, politikus, lelkész, szülő átadhatjuk a jót, szépet, szeretetet gyermekeinknek és utódainknak.

A lelkész felolvasta egy Ipolypásztóról származó férfi, Zalabai Béla levelét, s mivel ez a levél nagyon megható és sokakat érint, nemcsak Ipolypásztón vagy Garamsallón, hadd idézzem most: „Kapcsolódva a pásztói II. világháborús megemlékezéshez, leírom, hogyan érkezett meg édesapám hadifogságban írt levele, ha nem is a szabályos úton. Nemrég egy internetes oldalon (http://library.hungaricana.hu/) kerestem rá az „Ipolypásztó" szóra és az alábbi találatot kaptam:

„32. Z. B. üzenete szüleihez
Z. B. kéri tudassak apjával ha megindul a posta, Z. G. Zs. Ipolypásztó Hont megye címre, hogy útban van Oroszország felé mint hadifogoly, egészséges, nincs semmi baja. Kecskemét 1944. XII. 6án”

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Z.B.: Zalabai Béla édesapám, a címzett Z.G.Zs: Zalabai G. (Göbölyös) Zsigmond nagyapám. Mint kiderült, a kiadvány a szegedi Móra Ferenc Múzeum évkönyve, amiben Takács Edit levéltáros leírta 93 magyar hadifogoly soha nem kézbesített leveleinek sorsát. Minden, amit leírt a cikkben egyezik azzal, amit édesapámtól hallottam. Édesapám a nyíregyházi huszárezredbe vonult be, de nehézpuskás kiképzést is kapott. Járt Lengyelországban Varsó mellett, de a német szövetségesek leváltották a magyar alakulatokat, mert túl jó kapcsolatot alakítottak ki a lengyelekkel, köztük partizánokkal is. Ezután került ki a keleti frontra, járt Pripjatynál, ez a csernobili atomerőmű környéke most, majd a visszavonulás után Kecskemét mellett esett fogságba. Az oroszok a Törvényszéki Palota börtönébe zárták a foglyaikat és innen indult a transzport Románián keresztül Ukrajnába. Ekkor dobálhatták ki a marhavagonokban papírdarabokra írt leveleiket a foglyok, amit az oroszok összeszedtek, de nem engedtek továbbítani. Valami csoda folytán ez a több mint 100 levél megmaradt és az említett levéltáros publikálhatta.

Édesapám majd 3 év után jutott haza Ipolypásztóra, talán 40 kilósan és örülhetett, hogy egyáltalán életben maradt. Így érkezett meg hozzánk a levél, most Húsvét előtt három nappal, több mint 70 év után."

Nekünk a II. Világháború már történelem, sokaknak azonban az életüket, családjuk életét, reménységet szétzúzó rettenet volt. Sokak számára a címben szereplő szavak mögé kérdőjelet tehetnénk, hiszen még azt sem tudni, hol domborulnak sírjaik. Jó lenne, ha szíveinkben, emlékezéseinkben mindenképpen ott élnének; ha nemcsak a családok, hanem a nagy világégést már történelemként tekintő utókor sem feledkezne meg róluk sem az említett községekben, sem sehol, ahol érző szívű emberek élnek.

Ambrus Erika