Ehhez hasonló felvezetőkkel jelentek meg a hét elején az egyházi és a világi sajtóban a hírek Antala Évának, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyáz nagyölvedi lelkipásztorának adományozott magas rangú elismerésről. A díjátadón édesanyja és nővére is ott volt vele, s osztozott örömében.

Ebben az örömben szeretnék, hiszem, hogy sokadmagammal osztozni én is, gratulálva az elismeréshez.

Egy ilyen elismerés egyesekben örömet, másokban kérdéseket, s igen, mondjuk ki, vannak, akikben irigységet vált ki, mert talán sírni a sírókkal könnyebben tudunk, mint örülni az örülőkkel.

Miért vált ki valakiben örömet ez az elismerés?

Először is, mert szereti Antala Évát. Az embert, a leányt, a testvért, a lelkészt, az önzetlen, mindig segíteni kész szolgatársat, a barátot.

Örömet válthat ki belőlünk az is, hogy a munkánknak itt a földön is lehet elismerése, noha azt hiszem, minden lelkész vallja, Antala Évával egyetemben, az Ézsaiás 49:4 mondatát: „Az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istennél."

Örülhet valaki azért, mert végre a Felvidék is előkerül, mert sajnos az a nagyon keserű tapasztalat, valahogy minket félretettek, elfelejtettek.

Örülhet valaki azért, mert a négy díjazott férfi között volt egy nő is, s bármennyire emancipált ez a világ, a nők munkája még mindig nem ér annyit, mint a férfiaké, vagy ha igen, azért jobban meg kell harcolnunk.

S örül az, aki ismeri ezt a hatalmas munkát, amit Antala Éva végez. 16 éve börtönmissziós. Most tegyük félre, hogy ennek a munkának vezetője és koordinátora egyházunkban, milyen országos és nemzetközi munkát fejt ki ezen a területen, hány konferencián vett részt szerte a világban, milyen nemzetközi képzéseket végzett el, hogy még jobban végezze ezt a kemény munkát. Most csak egy egyszerű börtönbéli bibliaórát nézzünk meg, vagy egy fogvatartottak közötti pásztori beszélgetést. Eleve, bejutni a börtönbe, a rengeteg ellenőrzésen keresztül menni, odaállni a fogvatartottak elé, nem arra figyelve, hogy melyikük mit követhetett el, nem látni a pecsétet, amit maga a hely sugall, bátran beszélni Jézus szeretetéről, a bűnbocsánatról, ott, ahol a büntetést töltik. Hirdetni ott, a rácsok mögött azt a másfajta kegyelmet, amely többet ér a világi amnesztiáknál. Ehhez hatalmas erő, bátorság, állhatatosság és elhívás kell. Megismerni a fogvatartottak családját, törődni velük, a gyermekeikre odafigyelni... ehhez pedig hatalmas szeretet és felelősségtudat kell. Tudom, miről beszélek, mert annak idején, gyermekeim születése előtt Antala Éva munkatársaként én is belekóstoltam ebbe a missziói munkába. S mindezt végezni teljes emberként a gyülekezeti szolgálat mellett, igen figyelemreméltó elismerés. Nem egy törékeny nőnek való. És mégis.

Miért ébreszt valakiben kérdéseket az elismerés?

Talán helyesebb lett volna úgy kérdezni, milyen kérdéseket? Mert a miért éppen ő? Vajon kinek jutott eszébe? Mivel jár ez az elismerés? Mi az, amivel több az ő munkája? stb. kérdések ugornak elő. Válasz lehet ezekre és a további hasonszőrű kérdésekre akár börtönmisszió éves jelentése, válasz lehet akár, ha a kérdezők ellátogatnak egy börtöntáborba, válasz lehet, ha az Antala Éva által leggyakrabban, rendszeresen látogatott fogvatartási intézmény, a nagypusztai vezetőségét, de a fogvatartottakat, vagy épp a börtönőröket kérdi meg valaki, válasz lehet akár Antala Éva doktori munkája, mely ebben a témában íródott, válasz lehet a nagyölvedi gyülekezet bármelyik tagjának szeretete, a falu vezetőjének, vagy épp a helyi iskola igazgatónőjének elismerő szava, válasz lehet esperesünk öröme, hogy az egyházmegyét is építi és erősíti az elismerés, válasz lehet a 2014-es zsinati elismerés, s főleg, válasz a fogvatartottak jó magaviselete, imádsága.

Miért vált ki valakiben irigységet ez a díj? Na, erre úgyis tudja mindenki a választ.

Én a magam részéről, ismételten, sokadmagammal örülök Antala Éva Wallenberg-díjának, s szívből gratulálok.

Ambrus Erika