Neve ismerősen csengett számomra már akkor is, mielőtt teológiai tanulmányaimat megkezdtem volna. Édesapám iskolatársaként elég gyakran volt emlegetve páratlan szorgalma, munkabírása, tudásvágya. Éppen ezért nagyon kíváncsian vártam a találkozást azzal a tanárral, akiről édesapám ennyire elismerően nyilatkozott. Az első benyomásom róla nem mondható teljesen pozitívnek, mert egy tekintélyt parancsoló, sőt talán szigorú személyiségnek tűnt, de később kiderült, ez csak látszat. Mint tanáraink túlnyomó többségénél, az ő esetében is a szerény külső megjelenés mögött egy végtelen nagy tudás, és még ennél is nagyobb szerénység húzódott meg. Sosem hitették el magukat képességeik felől, hanem alázatosan beismerték akár előttünk is, hogy milyen messze vannak még a tökéletességtől. Tanárainknak az a plusza vitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen, amit csak évekkel később kezdtünk igazán értékelni és felfogni, amikor lett bizonyos viszonyítási alapunk.

A magyar református diákok talán ritkábban vehettek részt Pavel Filipi előadásaink, hiszen a gyakorlati teológia tantárgyait anyanyelvükön hallgathatták, a mi évfolyamunknak azonban szerencséje volt. Ámulva tapasztalhattuk meg, hogy egy gyakorlati teológus milyen mesteri módon tanítja az újszövetségi bibliaismeretet, később latin helyettesítései is élményszámba mentek. Egy hívő főorvossal tartott esti előadásai a halál kérdéséről mind a mai napig elevenen élnek bennem. Könyveit olvasva pedig egy kiváló, autentikus és precíz teológus rajzolódik ki előttünk.

De nemcsak jó teológusként bizonyított, hanem elsősorban emberként. A közösen eltöltött évekkel a tekintélyt parancsoló, szigort keltő külső tejesen megváltozott számunkra, mert a „belső ember” megszépítette azt. Gondjainkkal, kéréseinkkel bármikor fordulhattunk hozzá, segítsége sosem maradt el, és mindezt oly készséggel és oly természetesen tette. Ezért is volt számomra a legnagyobb élmény, hogy oklevelemet az ő kezéből vehettem át.

Talán kevesen tudják, nemzetközi berkekben is elismert, sőt mondhatom világhírű szakember volt. Ezt többször, személyesen is megtapasztalhattam. Jóvoltából egy olyan ökumenikus grémiumba kerülhettem be, amelynek mind a mai napig tagja lehetek. Micsoda érzés volt számomra, amikor egy-egy nemzetközi fórumon szólásra nyitotta ajkait. Érveléseit, teológiai reflexióit szintre szájtátva hallgatta a neves publikum. Én ezt mindig akkora élménynek éltem meg: az én tanárom! De az én tanárom nem ragadtatta el magát, továbbra is oly szerény és oly egyszerű maradt. Egy hiteles gyakorlati teológus, aki hitvestársával többször is járt ill. szolgált nálunk. Örült a találkozásoknak, a közösen megélt napoknak, csodálta népünk vendégszeretetét.

Megítélése lelkészeink körében nem tudom mennyire egyöntetű, ezt úgyis ki-ki maga dönti el. Én azonban csak hálával gondolok rá, és nagy köszönettel tartozom neki. Mindez nem jelenti azt, hogy nem voltak közöttünk nézetkülönbségek. Voltak, elsősorban nemzeti és történelmi múltunk tekintetében, valamint egy állásfoglalása kapcsán, melyre reagálnom kellett. Kellett, mert egy tanár is tévedhet, ha kívülállóként nézi nemzeti ill. egyházi dolgainkat. Különös, ezen levelemre nem jött válasz, sem pro, sem kontra. Azt azonban nem gondolnám, hogy válaszra sem méltatott. Ez tanárainkra nem volt jellemző. Talán elgondolkodott rajta?! Lehet. Hitem szerint ezt a tematikát a Örökkévaló előtt fogjuk majd tisztázni a színről-színre látás örömében. Utolsó levélváltásunknál-valamikor 2015 őszén- tanácsot kértem tőle. Készséggel segített, de már egészségi állapotára panaszkodott. Sajnos betegsége súlyosnak bizonyult, 2015. december 28-án utolsót dobbant szíve.

A prágaiak közül egy nagy mohikán ismét elment a minden élők útján, de megmaradt mindaz, amit hitből és szeretetből átadott tanítványainak. Egy latin mondata örökké szívemben marad: Providentia Dei, hominum confusionem! Milyen jó, hogy neki már nem kell megélnie az emberi zűrzavarokat, csak a hatalmas isteni gondviselést, amelyről úgy a katedrán, mint a szószékeken bizonyságot tett. Búcsúzunk tőle: Bratře Profesore, milý Pavle, díky moc!

Erdélyi Pál