Erős vár a mi Istenünk! (I.) - A rend bontó Luther

2017. február 07., kedd

Luther Márton bátor tettével 1517-ben indította el a tisztulást hozó változást. Rend bontó, de nem rendbontó volt. Vallomásai, gondolatai alapján állította össze Virág Jenő az 1937-ben megjelent Dr. Luther Márton önmagáról című művét. Ennek alapján kívánjuk megismertetni az olvasóval a reformátor életét, hogy a kor- és életrajzi adatok is bizonyítsák: Istennek volt terve vele.

Ágoston-rendi szerzetesből lett nagy reformátorrá. Nem előre kitűzött célból lett azzá, hanem nyugtalansága, lelki békétlensége hajtotta az ige megismerésére, s vált az egyház megreformálójává. Tépelődő, önmarcangoló, nyugtalan, lelkileg érzékeny ember volt, aki hitéből adódó kérdéseire keresve választ lelt rá Jézus Krisztusra. Sokan csupán a kátéoktatás során megtanult, szűkre szabott életrajzát ismerik a nagy reformátornak, és talán még többen vannak olyanok, akik onnan sem ismerik őt. Induljunk hát egy felfedezőútra Virág Jenő segítségével!

A kezdetek

Martin Luther 1483. november 10-én, Eislebenben, Szászországban született egy szegény bányászcsaládban. Ez a vidék az akkori Európának jelentéktelen, mondhatni nagyon elmaradott része volt. Istenfélő családba született, de a korra jellemző felfogásban nevelték: „Nagy szigorússággal neveltek engem szüleim s szinte bátortalanná tettek. … Nem tudták helyesen mérlegelni, hogy az ember veleszületett hajlamain a javításokat milyen eszközökkel vigyék véghez” – írta szüleiről.

Egyéves korában átköltözött a család Mansfeldbe, ahol a kis Márton ötévesen elkezdte iskoláit. Minden iskola egyházi volt akkoriban, ahol latinul folyt az oktatás. Az egytantermű iskolában a nyolc évfolyam diákjait egyszerre tanította a tanító. Ahhoz, hogy ez az egy ember kordában tudja tartani a gyermekeket, fegyelmet követelt, amit bizony legtöbbször vesszővel ért el. Minderről később, felnőtt fejjel ezt írta Luther: „Sok ügyetlen tanító tönkreteszi a gyermek finom lelkületét dörgéseivel, viharzásaival, ütlegeléseivel és verekedésével. … Ha a nevelő zsarnok, a gyermekeket csüggedtekké, vagy kétségbeesettekké teszi. A gyermeknek azt kell látnia, hogy szeretnénk, ha jó lenne.”

1496-ban Magdeburgba, egy év múlva pedig az eisenachi iskolába íratják be, az itteni tanárai többségét már dicsérettel említi, akik pozitívan hatottak szellemi fejlődésére.

Eisenachot kedves városának tartja Luther, ahol anyai nagyszülei és több más rokona is él. Mivel ők is szegények voltak, nem tudták támogatni a fiatal Mártont. „Eisenachban egy Schalbe Henrik nevű polgárnak a házához kerültem, akinek a fiát kellett iskolába vezetnem. 1498-ban pedig egy előkelő, vallásos asszonynál kaptam szállást, aki áhítatos éneklésemért és imádkozásomért igen megkedvelt. Ez Kotta Orsolya asszony volt.” Négy évig járt az eisenachi iskolába és élvezte Kottáék vendégszeretetét.

Tévút a vezetésben

Isten tisztának teremtette az embert. Bűntelennek. Az első bűneset óta viszont átkerült egy hibás üzemmódba. Minden gondolkodó embernél ezért – előbb vagy utóbb – előjön a kérdés: hogyan szabadulhat meg ettől a hibás állapottól: bűneitől, miképp tisztulhat meg. A Bibliából tudjuk, hogy bűneinktől szabadulni csak Isten segítségével tudunk. Ezért kaptuk a Szentírást. Hogy Istent és az Ő törvényét megismerve, fel tudjuk ismerni, hogy mi a bűn, hogy ezt követően a jelentkező bűntudat elindítson a bűnbánat felé, hogy kérhessük Isten bűnbocsánatát.

Luther idejében, a korban, melyben ő élt – a középkor vége –, nagyon átszőtte az emberek gondolkodását a babona, a boszorkányoktól, a titokzatos jelenségektől való félelem. Az ő esetükben így merülhettek fel a kérdések: miképp vezekelhetem le bűneimet, mit kell tennem ahhoz, hogy szabaduljak a bűntől – az akkori szóhasználat szerint – hogy teljes búcsút nyerjek?

Luther Mártont és kortársait az egyház nem az életre segítő, felszabadító útra terelte, hanem egy vakvágányra, ahol – többek közt Luther is – állandó bizonytalanságban és kétségek közt éltek. A felmerülő bűntudatuk csillapítására, bűntől szabadulni akaró vágyukra, emberi megoldásokat nyújtottak. Bevezették például a bűnök osztályozását: voltak bocsánatos, súlyos, halálos bűnök. Az egyházban uralkodó tanítás szerint például egy halálos bűnért akár több évig is kellett vezekelni. De volt olyan pápai rendelet, mely kimondta, hogy az, aki elzarándokol Rómába, bűnbocsánatot nyer. Luther így emlékezett vissza szerzetesi életének erre az egyház által irányított időszakára: „Szerencsétlen emberek voltunk, pedig az egész nem volt más, mint bálványozás. Valóságos bálványozók voltunk. Egyeseket annyira megijesztettek az úrvacsora szereztetési igéivel (Vegyétek és egyétek…) különösen azokat, kik istenfélők voltak és komolyan vették a dolgot, hogy valósággal remegtek, ha ezeket a szavakat mondták: Ez az én testem. Mert ezt megakadás nélkül kellett kimondani. Aki itt megakadt, vagy egy szót kihagyott, az nagy bűnt követett el. Azért e szavakat olvasni kellett minden idegen gondolat nélkül, de úgy, hogy csupán ő maga hallotta, a körülötte lévők nem. Én is ilyen jámbor szerzetes voltam tizenöt esztendeig. Isten bocsássa meg nekem. Erfurtban a laikus szerzetestársainknak négyszáz Miatyánkot kellett naponta elimádkozniok a kánoni órák helyett.” És egy másik példa az emberi próbálkozásra Luther vallomása alapján: „az erfurti kolostorban volt egy doktor, aki negyedévig távol volt. Mikor visszajött, az imádsághátralék annyira megszaporodott, hogy nem érte utol magát. Azért, hogy minél előbb készen legyen, maga mellé vette két társát, adott nekik néhány forintot, hogy segítsenek neki imádkozni.”

Egy vallásra fogékony embert, egy érzékeny gondolkodású lényt, könnyen lehetett a kétségbeesésben és állandó bizonytalanságban tartani ezekkel a „megoldásokkal”, majd pedig manipulálni. Azzal például, hogy ha bizonyos búcsújáró helyre elzarándokol valaki, akkor azzal lerövidítheti a vezeklés idejét: búcsút nyerhet.

Az egyház által biztosított lehetőség jelentette a lelki menedéket a rontás, a szemmel verés, a babonás hit ellen. Luther számára is.

Aki lelki érzékenységgel kereste élete nagy kérdésére a választ: legyőzhető-e a bűn, megszabadulhatunk-e tőle? De egyháza tanítása akadályt jelentett számára. „Gyerekkoromtól fogva úgy szoktattak, hogy el kellett sápadnom és meg kellett rémülnöm, ha Krisztus nevét hallottam. Mert engem csak arra tanítottak, hogy őt szigorú és haragos bírónak tartsam.”

Az egyetemi évek

1501-ben korának leghíresebb egyetemére, Erfurtba jelentkezett. Bölcseleti tanulmányokat folytatott (nyelvtant, szónoklattant, logikát, magasabb számtant, csillagászatot, mértant és zenét tanult) három és fél éven keresztül, ami feltétele volt annak, hogy utána megkezdhesse a jogot. Édesapja ugyanis azt akarta, hogy jogtudományt tanuljon. 1505 tavaszán el is kezdte azt. Ekkortájt, az erfurti egyetem könyvtárában került a kezébe először a Szentírás: húszéves koráig nem látott Bibliát. „Még Erfurtban, fiatal magister koromban, a Biblia olvasása közben – nagy aggodalmamra – odáig jutottam, hogy a Szentírás puszta szövege alapján a pápaság sok tévelygésére rájöttem. Ennek ellenére az erfurti könyvtárban ilyesféle gondolataim támadtak: Mégis lám, milyen hatalmas a pápa és az egyház tekintélye! Egyedül te lennél okos? Hátha tévedsz? Az ilyen megfontolások akadályoztak a Szentírás olvasásában.”

Nem találta a lelki békéjét, pedig próbálta megszerezni, igyekezett nagyon.

Viharos fordulat

„Egyszer Erfurt közelében, Stotternheim falu mellett hatalmas vihar lepett meg. Közvetlen mellettem csapott le a villám, s engem félelem fogott el, hogy hirtelen, megtérés nélkül kell meghalnom. A haláltól körülvéve, Szent Annát (a bányászok védőszentje) hívtam segítségül és megfogadtam, hogy kolostorba lépek: »Szent Anna segíts, én szerzetes leszek!«” Így írja le életének sorsfordító pillanatát, amikor eldőlt: végleg búcsút mond a jogi pályának és kolostorba vonul. Ez a döntése apjánál nagy ellenállásba ütközött, de Luther hajthatatlan maradt.

Rendetlenség a rendben

A kolostorok és a zárdák falai közt lehet megtanulni a „rend”-et, és akkor valakiből Isten jó ismerője és követője lesz – hitték ezt Luther kortársai és maga Luther is ebben az időben. Luther pont ezért akart kolostorba vonulni, hogy ott megtudja, megtanulja, hogy miképp kell a bűntől megszabadulni. Viszont a Szentírást ott nem ismerhették meg, hanem csupán az egyházi atyák tanításait, pogány bölcsek magyarázatait tanították nekik. Eltorzult istenképet kaptak. Azt szűrhette le ki-ki magának ezekből a magyarázatokból, hogy Isten haragszik, ítélkezik és büntet. Méghozzá a bűnöst bünteti. Miközben a Bibliából megtudhatták volna, hogy Isten nem a bűnösre, hanem a bűnre haragszik. A középkor sötét, félremagyarázó teológiájában kellett Luthernak megtalálnia Isten megoldását a bűnre úgy, hogy már húszéves lett, mire először vehette kezébe a Szentírást. Hosszú éveken át volt kénytelen keresni, szenvedve a megválaszolatlan kérdés miatt: hogy szabadulhat meg a bűntől? Volt kénytelen aggódni azon, hogy képtelen megőrizni magát állandó tisztaságban, bűntelenségben. Kétségbeesése és a nyugtalansága nőttön-nőtt.

Elindult az önsanyargatás útján. Azt gondolta, hogy ahhoz, hogy kiérdemelhesse Isten kegyelmét, tökéletesnek kell lennie, aminek mindig híján volt. „Gyötörte magát böjttel, korbáccsal, virrasztással, hideggel, vég nélküli imádkozásokkal, amint a szentek legendáiban is olvasta. Végül csupa csont és bőr lett az egész ember, s ezzel szállást készített szervezetében számos betegségnek. Lelke békességét azonban nem találta meg” – olvasható Virág Jenő könyvében.

Hol van a segítség? Mi a megoldás?

Kis Lucia

(Megjelent a Kálvinista Szemle 2016 július-augusztusi számában.)

események továbbiak →

Reformáció 500