– Elmúlt a reformációs év. Püspök Úr, mit gondol a legfőbb tanulságnak, ami Ön szerint a folytatáshoz szükségeltetik egyházunk, egyháztagjaink számára?

– A visszaemlékezések kapcsán mindenki számára lehetőség nyílt arra, hogy mélyebben is betekintsen a reformáció kialakulásának és folyamatának a lényegébe, melyből megláthattuk, hogy ma szintén az jelenti számunkra az életünk helyes irányultságát, ha mi is a tiszta igére építünk. Amit az ige elvégez bennünk, az segít abban, hogy megfelelő módon tudjunk munkálkodni és tanít arra, hogy mindenképpen jól gondoljuk át, hogy szolgálatunkat ebben a világban hogyan tudjuk hatékonyabbá tenni. Úgy érzem, hogy lényegében ugyanazt éljük – persze egy kicsit más módon – a jelenben, mint amit annak idején a reformátorok megtapasztaltak. Mi is érezzük, hogy nem teljesen hatékony a szolgálatunk ebben a mi világunkban, és ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell, hogy valljam, hogy egyházunk gyakorlata is bizonyos mértékig megkövült. Van egy kialakított rendszer és rend, amiben próbálunk dolgozni, munkálkodni. És ha az jól megy, vagy bizonyos mértékig sikereket tudunk elérni, akkor azt mondjuk, hogy jó, rendben, tesszük a dolgunkat. Ha pedig nem vagyunk eredményesek, akkor pedig jön a mondat: hiába, ilyen a világ. A reformáció pontosan azt a tüzet hozta el, ami szükséges ma is ahhoz, hogy felelősséggel forduljunk az emberek felé. Hiszen lelkekről van szó, életekről, akiket menteni kell, és pontosan ez az, amiben nekünk sokkal hatékonyabbnak kellene lennünk. Nem szabad megelégednünk csupán azzal, amilyen körülményeink vannak, amik adottak, hanem keresnünk kell az újabbakat, azt, hogy hogyan juthatunk el az emberekhez, hogyan tudjuk őket megmenteni az örök életre. Ez lenne a reformációnak az igazi hatása és akkor a mában, a mostban is indulhatna egy reformáció: a misszió. Sajnos pont a missziói lelkület az, amely valahogy kezd ellaposodni, kiveszni, háttérbe szorulni az életünkben.

– Ha pedig a fiatalok misszionálására gondolunk, akkor azt feltételezem, még nagyobb a kihívás.

– Igen, ez olyan probléma, ami a gyors társadalmi és politikai változásokkal együtt alakult, változott hatalmas tempóban és lemaradtunk. Az egyházak nincsenek teljes mértékben felkészülve arra, hogy az új körülmények között egészen újszerű módon tudjanak közelíteni a fiatalokhoz. Pedig az ő helyzetük a jelenkorban nagyon nehéz, hiszen annyi hatás éri őket és olyan körülmények közé került a fiatalok élete, hogy nagyon-nagyon odafigyelve lehet, kellene hozzájuk közelíteni. Ami feltűnően jellemző a mai fiatalokra, hogy nagyon tájékozottak, ismeretekben gazdagok. Viszont az a lelki táplálék, ami harmonikussá tudja tenni az ember életét, azt nem tudással és ismerettel, iskolákban és képzéseken tudják megszerezni ma sem, hanem azt tőlünk, keresztyénektől kell, hogy megkapják. A nagy kérdés az, hogy ennek az új generációnak hogyan tudjuk ezt tálalni. Úgy tűnik, hogy a régi keretek már kevésbé alkalmasak erre. Tehát nagyon bölcsen és nagyon okosan kell eljárni, amikor a fiataloknak a missziójáról, az evangelizációjáról beszélünk. Nem tartom feltétlenül bölcs dolognak azt, hogy ha felrúgunk mindent, ami a múltban működött és teljesen újat kezdünk, hanem valahogy a múltra kell építeni és az adott megváltozott körülmények között, jól átlátva a helyzetet, fordulni a fiatalok felé. Ezt a munkát egyházunkban, kimondottan a fiatalokra fókuszálva, a Fiatal Reformátusok Szövetsége végzi, ahol nagyon ügyes segítők vannak mind a lelkipásztorok, mind az önkéntesek közt, akik a fiatalok között élnek és maguk is fiatalok. Nagyon remélem, hogy alakulóban van egy olyan megoldás, ami segít abban, hogy mi magunk is tisztábban lássunk és közeledni tudjunk a fiatalokhoz. Főként a gyülekezetek környezetében kallódó ifjúságról van szó, akiknek nincs kapcsolatuk az egyházzal, mert akik az egyházon belül élnek, azok nagyjából tisztában vannak azzal, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, miért jó egyházhoz, gyülekezethez tartozni.

– Jó lehetőség lesz talán, hogy intenzívebbé váljon a misszió azáltal, hogy egyházunk az idei évet a családok évének hirdette meg.

– Igen. A Zsinati Tanács azzal a kéréssel fordult az elmúlt év végén a gyülekezetekhez és az egyházmegyékhez, hogy az egész 2018-as év folyamán szervezzenek olyan alkalmakat, melyek a családokra fókuszálnak, mivel látjuk és tapasztaljuk, hogy a családok nagyon nagy nyomás alatt vannak. Csúsztatások, téves elképzelések, olyan ideológiák kerülnek be a köztudatba, melyek a családok életét, a családok szerepét kérdőjelezik meg. Egyformásítják a nőt a férfival és ez rengeteg veszélyt rejt magában. Itt van például az Isztambuli Egyezmény, ahol nagyon rafinált módon próbálják elénk adni azt, hogy a nők veszélyeztetettsége és a nők bántalmazása ellen lépnek fel (ami természetesen támogatandó dolog), de mellette becsúsztatnak egy olyan elképzelést, olyan ideológiát, amely már a női és férfi nemet érinti. Az Egyezményben szerepel a gender fogalma, amely szerint az emberek neme egy szociális konstrukció, amely változó lehet, és lényegében független a biológiai valóságtól. Az Egyezmény tehát különválasztja a biológiai és a társadalmi nem fogalmát, ezzel azt sugallva, hogy a kettő két teljesen különböző, egymástól független dolog, továbbá megbélyegzi azokat a vallásokat, amelyek kiállnak amellett, hogy Isten különbözővé teremtette a férfit és a nőt, és támadja a házasság fogalmát. Az Egyezmény kiötlői szerint ugyanis az előbb leírtak mind elvetendőek, szerintük ugyanis például a két nem különbözősége csupán a rossz hagyományos nemi szerepeken, sztereotípiákon alapulnak, amiket cáfolni „kell” az iskolai tananyagokban. Mi természetesen a bibliai alapot fogadjuk el: Isten férfiúvá és asszonnyá teremtette az embert. Ketten alkotják az embert, hogy beteljesüljön az Isten akarata, és Istennek a legelső parancsa: szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet. Akárhogy is vizsgáljuk, az Isten akaratát nem lehet bűn nélkül áthágni. A férfi és a nő, valamint a kapcsolatukból származó utódok alkotják a családot, akik által erőssé válik egy nép, egy nemzet, egy társadalom. Elsődleges feladatunknak tartom azt, hogy ki-ki a saját életével tudjon a környezetében, a saját közegékben világítani. Mert ha mi, keresztyének, anélkül lépünk ki a világba, hogy belül rendezett viszonyaink lennének, akkor az nem lesz hiteles. Hát először kell – és a család éve pontosan ezért lett meghirdetve –, hogy mi, mint egyház, gyülekezetek, egyházmegyék megerősödjünk és vonzóvá tegyük azt a közösséget, amelyben mi mozgunk, amelyben élünk, hogy hitelesen tudjunk nyitni a kereső emberek felé, vagy esetleg fogadni őket, amikor jönnek hozzánk.

– Ez sajnos tényleg így van. A romokban heverő családok, a keresztyének házassági kudarcai láttán sokan azt a következtetést vonják le, hogy a család, mint intézmény az rossz dolog, mert nem működik. Alibit szolgáltatunk a család ellen érvelőknek. De mik az érvek amellett, hogy nem azt kell kidobni, amit mi rosszul működtetünk, hanem hogy meg kell javítana azt.

– Ott történik a hiba, hogy a férfiak és nők nem töltik be azt a szerepet, amit Isten a családoknak szánt. Kezdve azzal, hogy milyen módon keresi meg egyik vagy másik ember a párját, akivel családot alapíthatna, folytatva azzal, hogy milyen módon alakul a férfi és a nő közötti kapcsolat a házasság előtt és után. Ha az alapok nem jók, akkor a felépítmény is rozoga és düledező lesz. Itt van a dolgoknak a lényege: nem jó alapokra építünk, hanem megyünk a magunk feje után. Pedig a család az a legkisebb közösség, amelyben meg kell élnünk a mindennapokat és meg kell élnünk a hitünket. Jó esetben az ember a napi munkavégzés után az otthonába hazamegy a családjához, ahol jól érzi magát, ahol melegséget ad és kap. A család lehet az a háttér, ahol megtapasztaljuk a biztonságot, ami tulajdonképpen példája és alapja kellene, hogy legyen minden más közösségnek is. Nézzük meg, hogy akármilyen más közösségről beszélünk, ideig óráig való dolgokról van szó, mert ezek a közösségek, amelyek alakulnak a környezetünkben nagyon gyorsan átalakulnak, széthullanak, formálódnak.

– A gyermekek nagy többsége az állandóság és biztonság helyett kénytelen az állandó változás bizonytalanságában felnőni. A szülők és a gyermekek is segítségre szorulnak.

– Egyházunk ezért is kezdett bele a családokat szolgáló bölcsődék és óvodák építésébe. Ez az esztendő az építkezések éve is lesz egyházunkban, hála Istennek, hiszen bölcsődék és óvodák épülhetnek fel és át Magyarország Kormánya hathatós anyagi támogatásának köszönhetően. Somorja, Dunaszerdahely, Komárom, Martos, Hetény, Perbete, Zselíz, Léva, Marcelháza, Fülek, Rimaszombat, Tornalja, Rozsnyó, Szepsi, Kassa és Nagykapos. Ezek azok az egyházközségek, ahol már döntés született az építkezések beindításával kapcsolatban. Komáromban és Martoson már a tervdokumentáció is készen van, az engedélyeztetés is megvan és a vállalkozók kiválasztása van soron, akik majd a munkát végzik. Ezek egyházi bölcsődék és óvodák lesznek, tehát mintegy százharminc egyházi alkalmazottal, óvópedagógussal gazdagszik majd az egyházunk. Az ő képzésük, továbbképzésük is komoly feladat lesz majd a jövőben. A Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetséggel együttműködve zajlanak majd a továbbképzések. A szövetség adja a szakmai irányt, egyházunk pedig a másik, a lelki irányt szabja meg a pedagógusoknak. Vagyis ez azt jelenti, hogy nem csak szakmai képzés és előrelépés lesz, de lelki vonatkozásban is, lelki téren is zajlik majd az építkezés, mondhatom megpróbálunk bizonyos fajta teológiai alapképzést adni a pedagógusoknak. Ehhez a nagyon nagy feladathoz, hogy belevágjunk az építkezésbe, erőt tudtunk meríteni abból, hogy egyházunk a második világháború előtt 225-230 oktatási intézménnyel bírt, és fenn tudták tartani azokat. Most pedig lehet majd 16 vagy 18 óvodánk... Tudatosítjuk azt, hogy az elmúlt kommunista rendszer idejében nagyon nehéz volt bármit is javítani, építeni. Arról nem is beszélhettünk, hogy akár oktatási intézménye legyen egy egyháznak vagy egy gyülekezetnek, viszont voltak olyan korszakok amikor a nagy építkezések ideje volt. Ilyennek tekinthetjük mondjuk az 1867-es kiegyezés utáni időszakot vagy akár a türelmi rendelet utáni időt, amikor sorra épültek fel a templomok, mert tudatosították az emberek, hogy a lehetőségekkel akkor kell élni, amikor adottak a feltételek. Mi is hasonlóképpen tudatosítottuk: ezeknek az intézményeknek a beindítására most nyílt lehetőség. Közel egy éven keresztül zajlottak a tárgyalások, az előkészületek, hogy melyik gyülekezetekben érezték, hogy nem csak lelki erő van, de a jövőbe tekintő bizalom is, hogy fenn tudják tartani az intézményt. Visszatérve a beszélgetésünk elejéhez, ahol a misszió fontosságát hangsúlyoztam, itt is tudatosítani kellett, hogy ha csak megmaradunk a templom falai között, akkor valahol sérül a missziói tevékenységünk. Ez is része a mi missziói ténykedésünknek: a gyermekek életének a formálása, a keresztyén értékrend plántálása az előbb elmondottak miatt is égető feladata az egyháznak. Egyházépítő feladat, lehetőség a hitünk megvallására és a keresztyén értékeknek az átadására.

Kis Lucia

(Az interjú a Kálvinista Szemle februári számában jelent meg.)