A család, mint a generációs konfliktusok színtere a posztmodern nyugati társadalmakban

2018. március 12., hétfő

A Rózsahegyi  Katolikus Egyetem Pedagógiai Karán 2018. február 15-én nemzetközi szakmai előadásra került sor, amelyen Dr. Gasparecz Tihamér lelkigondozó, szociálpedagógus, a gyámügyi és gyermekvédelmi szakmunkát garantáló személy, a jókai Jó Pásztor Háza gyermekotthon munkatársa „A  család, mint a generációs konfliktusok színtere a posztmodern nyugati társadalmakban“ címmel tartott előadást.

Pavol Dobšinský mesegyűjteményében szerepel a Három garas története című mese, amelynek családlélektani és szociálpolitikai mondanivalóját röviden abban látom, hogy a mese egy olyan világot mutat be, amelyben nincs jelen az állam által fenntartott és bürokratikusan működtetett szociálpolitika a maga biztosítási és ellátási rendszereivel, hanem a mesében szereplő szegény ember – aki naponta három garasért dolgozott – maga tartja el a megvénhedő apját és a még munkára nem alkalmas fiát. Ebben a mesebeli családban egy csodálatosan jól működő család-dinamikát láthatunk, amelynek alapja a generációk szoros egymásrautaltsága és az a fajta szolidaritás, amely sajnos a mai nyugati társadalmak családjaiból már többé-kevésbé kihalt.

A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Zsinati Tanácsa a 2018-as esztendőt a Családok évének nyilvánította. A családról, illetve családokról sokszor beszélünk, értekezéseket tartunk, sokan pátoszban beszélnek a család fontosságáról, meg annak áldásairól, de ne feledkezzünk el arról sem, hogy az idő múlásával az emberek többsége mit gondol magáról a család intézményéről, hogyan vélekednek a mai kor fiataljai a házasságról vagy egyszerűen a partnerkapcsolatokról. Gyermekotthonban, a gyámügyben dolgozva naponta szembesülök azzal a szomorú ténnyel, hogy mennyire kevés a jól működő, szeretetteljes kapcsolaton alapuló, tartós házasság. Szolgálatom végzése közben sokszor beleborzadok azokba a konfliktusokba, családpatológiai problémákba és megoldhatatlannak látszó élethelyzetekbe, amelyek sokszor részei, illetve velejárói a mai családoknak, vagy azon közösségeknek, amelyeket sokan „konyhanyelven” együttélésnek neveznek.

Szociológiailag a család a társadalom olyan mikro-strukturális részrendszere, tehát kiscsoportja, amely önmagában is viszonylag teljes rendszerként működik, szoros, sokirányú kapcsolatban van a társadalom más rész-rendszereivel és annak tagjai, tehát a családtagok egymással rendszeres, életvitelüket átszövő kapcsolatban vannak. Ez lenne a család meghatározása szociológiailag, azonban a mai nyugati társadalmakban, így Szlovákiában is szemlélői vagyunk olyan szociális turbulenciának, amely magára a családokra jellemző. Mivel a nyugati társadalmak liberálisak, értékrendjüket tekintve pluralisták, így a jogrendszerek minden egyes országban támogatják az emberek olyan csoportosulásait, tömörüléseit, kapcsolati-rendszereket, amelyeket mi egyáltalán nem tartunk sem biblikusnak, de működképes mikro-strukturális részrendszernek sem. Ide sorolhatjuk a „szingli családokat” (az anya maga neveli gyermekét, illetve gyermekeit, nem akar egy háztartásban élni a gyermek, illetve gyermekek apjával), a „mingli családokat” (az anya és az apa megtartja önállóságát, nem élnek tartósan egy háztartásban, időközönként együtt vannak, a gyermek kapcsolatban van mindkét szülővel) és a „patchwork családok” (két elvált fél újraházasodik, a házasságba beviszi előző házasságából született gyermekeit és közösen is vállalnak újabb gyermeket, illetve gyermekeket).

Úgy  vélem, hogy európai társadalmaink, amelyek a zsidó-keresztyén kultúrán és értékrendszeren nőttek fel, mára már globálisan oktalanabbak azoknál a társadalmaknál, amelyeknek alapjait még a mai napig a vallás, mint olyan képezi. Megvizsgálva a muszlim, hinduista, budhista, sintoista és zsidó vallások etikai rendszerét arra a meggyőződésre jutottam, hogy ezekben a vallásokban és kultúrákban a család mint olyan a globalizáció ellenére is megtartotta konzervatív, funkcionális jellegét. Most nem az a kérdés, hogy egy muszlim házasság mennyire biztosít egyenjogúságot a feleségnek, vagy hogy a hinduista házasságok több mint 90%-a ma is egyezség által köttetik, amelyet a fiatalok szülei hagynak jóvá, hanem z, hogy ezekben a kultúrákban a házasságnak és magának a családnak az intézménye sérthetetlen és ezzel együtt a generációk egymáshoz való viszonya és azok együttműködése is kevésbé sérülékeny.

A  mai nyugati társadalmakban, így Szlovákiában is nagymértékű krízist tapasztalunk az egyes generációk között, noha minden korban és minden kultúrában voltak generációk közötti ellentétek, surlódások, de most globális érzéketlenségnek és mindenre kiterjedő generációs konfliktusoknak vagyunk szemtanúi. A generációt „a szülõk és utódaik születése közötti átlagos idő-intervallumként” határozták meg a szakemberek. Ez a biológiai meghatározás a generációt évezredekre a 20 - 25  éves intervallumban helyezte el. Így élehetett együtt a mesebeli szegényember az apjával és a fiával, tehát három generáció együttélését látjuk a mesében. Mára azonban az egyes generációk, tehát a történelem szipadán megjelenő  korcsoportok oly gyorsan változnak, minden generáció más-más értékrendet képvisel, másmódon szerzi meg a számára szükséges információkat, másként dolgozza fel és rendszerezi azokat, másként reagál a társadalmi változásokra és másként éli meg a mindennapjait. Ezért van az, hogy ami jó volt az előző generációnak, azt ma már ósdinak, elavultnak tartják a fiatalabb korcsoportba tartozók.

Margaret Mead amerikai kultúrantropológus empirikus kutatásait azzal a felismeréssel zárta, hogy az ifjúság és a felnőtt-társadalom viszonya a civilizációk különböző fejlettségi szakaszában eltérő módon jelenik meg. Az ifjúsági kultúráknak éppen ezért az antroplológus három korszakát különíti el.

Az első korszakot  poszt-figuratív korszaknak nevezzük, amikor is a jövő ismétli a múltat. A poszt-figuratív korszak a felnőtt-társadalom „leutánzását” kínálja az ifjúságnak,és az ifjúságnak a fel¬nőtt-társadalomtól való függősége vitathatatlan.

A második korszak a konfiguratív korszak, amikor a jelen felkészít a jövő elvárásaira, A konfiguratív korszakban az ifjúsági életszakaszt a felnőtt-társadalomra való felkészülés tölti ki, és az ifjúság alávetettségét az autonómiák egész sora kezdi fellazítani.

 A harmadik korszakot Mead prefiguratív korszaknak nevezi, amelyben  az ismereteknek egyre gyorsabb kibővülése, gazdagodása a minták átvételének egyirányú utcáját kétirányúvá változtatja, így a a felnőtt-társadalom is kénytelen mintákat, értékeket átvenni az ifjúságtól.

 A 21.században az európai társadalmak mindegyike olyan fejlettségi szintre ért el, amikor a médiának, az informatikának és a liberális világszemléletnek köszönheően már kevesen akarják „leutánazni“ az előttük járó generációt, kevesen akarják azok értékrendjét és világszemléletét interiorizálni, hanem a posztmodern életszemlélet alapján a ma embere önmagát szeretné megvalósítani. Nikolausz Kopernikusz lengyel csillagász De Revolutionibus című munkájában egy heliocentrikus világképet mutat be, azt állítja, hogy a mindenség középpontját a Nap képezi. A posztmodern világ ezt a világképet elutasítja, mivel mindenek középpontjába az embert helyezi, az emberi egót, így a posztmodern, illetve szupermodern világ Self-központú. Az individualizmus, mint politikai, társadalmi szemléletmód ma Európa szerte gigantikus missziót hajt véghez. Az individualisták az egyéni célok és vágyak elérését állítják mindenek középpontba, elvetve a külső befolyást, jöjjön az akár a társadalomtól, államtól vagy más egyéntől, csoportosulástól vagy intézménytől.

 Amikor Pál apostolnak Timótheushoz írott 2. levelének 3. részéből  olvassuk az első  öt verset, akkor nagyon is egy individualisztikus ember-képet állít elénk a Biblia. Az utolsó időkben, tehát a végidőben milyen is lesz az ember, akit ez a föld a hátán hordoz? Az apostoli figyelmeztetés egyben konstatálás is: „nehéz idők állnak be.“ Nehéz, nyomorúságos, ínséges idők nemcsak az egyénre nézve, hanem beleértve a családokat, Isten gyülekezetét – az Ecclesiát, de magát az egész emberi társadalmat a maga intézményrendszereivel együtt.

„Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét.”

Pál apostol felsorolásában nemcsak tizenkilenc emberi jellemvonás szerepel, hanem az apostoli figyelmeztetés egyben kórképet alkot arról a világról, arról a társadalomról, amely elveti az élő Istent, az Isten által felkínált értékeket, ahol az ember maga lett istenné és így ez a fajta ön-istenítés jelen van a posztmodern családokban, a kapcsolatokban, kötődésekben és a generációk egymásra hatásában is.

Mára a házasság „aranykorát” az együttélés váltja fel, amikor a társadalom tolerálja az emberek mindennemű együttélését. A nyugati társadalmak pedig  törvényileg is szabályozzák és legitimizálják a legkülönbözőbb család-konstellációkat.  Manapság a párkapcsolatokban a gyermekközpontú mentalitás helyett a párközpontúság van jelen, a gyermekáldás helyét az önmegvalósítás váltja fel és a korábban egységes családmodell pluralizálódik, így maga a családnak nevezett közösségben jelen van az atomizálódás (részecskékre szakadás) folyamata. Meggyőződésem, hogy az individualitás és az atomizálódás nem Isten akarata, mert teremtett lényekként, akik Isten képmására kreáltattunk biológiai, pszichikai, szellemi és szociális lények vagyunk, akiknek szükségük van egymásra, a másik szeretetére, gondoskodására, odafigyelésére, de szükségünk van arra is, hogy mi magunk gazdagítsunk másokat azokkal az értékekkel, amiket magunk is ajándékba kaptunk.

Gyökössi Endre néhai lelkipásztor, lelkigondozó sokszor használta írásaiban és beszédeiben a „társas magány“ kifejezést. Maga a kifejezés abszurdum, hiszen az aki társaságban van, akinek van partnere, aki élettárssal rendelkezik, az hogyan lehet magányos? Úgy, hogy kötődéseink, kapcsolataink bizony sokszor formálisak, sekélyek, beszélgetés helyett már csak kommunikálni szoktunk a legjobb esetben. A családokon belüli szeretetteljes, meghitt beszélgetéseket és együtt imádkozásokat felcserélte a mai kor emberének  az informatika előretörésének köszönhetően a konstruktívnak nevezett kommunikációja. Gyorsan és röviden hírt adok magamról, ugyanakkor gyors választ is várok, mert a mai @generáció virtuális kommunikációjában a pillanatnak is „nagy értéke“ van. Borzasztó felismerés az, hogy a mai családok zömében a szabadidős tevékenységek zömét a digitális média használata jelenti. Azt az időt, amit a család együtt tölthetne, egymást gazdagítva, ahelyett mindenki a maga „ketyeréjével“ van elfoglalva. Ma már a szülő sokszor a konyhából az internetes szociális hálón keresztül kérdezi meg gyermekét, hogy „mikor is méltóztatik az a vacsorához ülni?“ Az informatika és maga a digitális technológa önmagában nem rossz, nem lehet ma már kiiktatni életünkből, de azoknak a helytelen használata és a kialakult függőségek – mobil-mánia, internet függőség, stb. azt mutatják, hogy  a ma embere nem jól használja azokat a lehetőségeket, amelyeket kapott, hanem a lehetőségek és technikai vívmányok „rabszolgájává“ lett.

 Szociálpedagógusként azt is megjegyezném, hogy a mai nyugati társadalmakban a családok túlnyomó többségében a gyermeknevelés terén két hibás alapelv érvényesül. Nevelésfilozófiailag az egyiket neo-liberális, gyermekközpontú és egyben hiperprotektív nevelésnek nevezhetjük, amikor is a gyermek a családban „bálványként“, tehát „kis istenként“ van jelen, így annak semilyen nevelési korlátokat nem szabnak, mert a szülők gondolkodásmódja és életszemlélete alapján a gyermek személyisége önmagától, természetesen és szabadon „kibontakozik“. A másik nevelést nem is nevezhetjük nevelésnek a szó nemes értelmében, mert itt a gyermekek szükségleteinek kielégítése, azok jóléte és intencionális nevelése háttérbe szorul a szülők problémáinak és életvitelüknek köszönhetően. Ez a fajta hozzáállás jelen van azoknál a családoknál, ahol patológiás jelenségek, mentális és lelki betegségek terhelik a családon belüli kapcsolatokat. A gyermekek itt mellékvágányon vannak, így a helyes értékátadás folyamata és a komplex szocializációjuk sérül. Nem csoda, hogy mindkét nevelési modell deviáns, akulturált és pszichoszociálisan sérült fiatalságot produkál a társadalomnak, akik szakítva a családi kötődésekkel és hagyományokkal önmagukat akarják majd valami módon megvalósítani. Egyik esetben  sem beszélhetünk normális generációs együttélésről, sem pedig generációk közötti párbeszédről, mert a családokon belüli atomizálódás – Peter Ondrejkovič szociológus professzor szavaival élve – megállíthatatlan szociológiai folyamat a posztindusztriális társadalmakban. Úgy gondolom, hogy csak ott, ahol mindenki a maga hasznát keresi, ahol a családon belül is mindenki csak a saját jólétét, élvezetét és kényelmét akarja elérni és megélni. Ott hullanak szét a családok, ahol nincs összetartó kapocs, amely erősebb a külső és káros hatásoknál is. Ez a kapocs pedig nem más, mint a Jézus Krisztusban megjelent szeretet. Ez a szeretet legyőzi és összetöri az emberi egoizmust, Krisztus így képes átformálni, reformálni nemcsak az egyes embert, hanem neki hatalma van a családokat, az emberi kapcsolatokat is reformálni, s egyben rehabilitálni is.

Ez a világ változik, azt ami már elmúlt nem hozhatjuk vissza. A ma egyházainak, ahol hitelesen hirdetik Isten igéjét, és maguknak a pneumatikus keresztyéneknek az lenne az egyik  missziói feladatuk, hogy ebben a recsegő-ropogó világban, ahol ma már minden krízisben van– beleértve a családokat és az azokat alkotó egyes generációkat is – felmutassák és bemutassák Urukat. Krisztus-hordozó emberek kellenek, akik bűniek és nyomorúságuk ellenére is hiteles bizonyságot tesznek arról, hogy érdemes családot alapítani, áldás van a hűségen és a kölcsönös szereteten alapuló házassági kapcsolaton, mert a legtökéletesebb és legmegfelelőbb integráló személy magában a családokban is maga az élő Krisztus. 

Kedves énekeim egyike Sir John Bowringnak köszőnhető,  amely most is bátorít arra, hogy nézzek fel Krisztus keresztjére. „Áll a Krisztus szent keresztje elmúlás és rom felett. Krisztusban beteljesedve látom üdvösségemet. Bánt a sok gond, űz a bánat, tört remény, vagy félelem, Ő nem hagy el, biztat híven: Békesség van énvelem.“

Dr. Gasparecz Tihamér

események továbbiak →