Ne semmittevéssel teljenek a kegyelemből kapott évek

2018. április 11., szerda

Sokoldalú közösségépítő szolgálatáért 2018. március 24-én Magyar Örökség-díjban részesült  Erdélyi Géza nyugalmazott református püspök. Pár hónappal korábban, 2017. november 17-én pedig megkapta a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház legmagasabb kitüntetését, a Pálóczi Czinke István-díjat.  Annak ellenére, hogy április másodikán már  a nyolcvanegyedik életévét is betöltötte, de szellemileg még mindig friss, jelenleg is két könyvön dolgozik. Vele beszélgetünk a két legutóbbi kitüntetése kapcsán.

Az egyház életét előbbre vivő és Istent szolgáló életutak elismeréseként a zsinat által 2013-ban alapított Pálóczi Czinke István-díjban eddig hárman részesültek. Az elsőt a Prágában élő, az akkor 91 éves Csémy Lajos professzor kapta meg, a második alkalommal átadott díjat Harm Jan Boiten holland nyugalmazott lelkipásztornak és Dr. Erdélyi Géza, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház élén tizenkét éven, 1996 és 2008 között álló püspöknek adták át.  Hogyan fogadta az elmúlt évben a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház legnagyobb kitüntetését,  Pálóczi Czinke István-díjat, amelyet Önön kívül eddig még csak ketten kaptak meg.

Nagy örömmel. Ennek pedig  több oka van. Az egyik az, hogy az egykori rimaszombati püspök elődöm, Pálóczi Czinke Istvánról elnevezett díjat vehettem át késői utódként. A másik pedig, hogy nagyon nehéz időszakban döntött úgy az Úr Isten, hogy én álljak – emberileg szólva – az egyház élére, - persze nem egyedül - hanem munkatársaimmal együtt. Ez azért volt nehéz, mert ha a második világháborút is beleszámítom, akkor hatvan esztendő időtartam alatt az egyházat is nyomorgatták. Leterelték arról az útról, amelyen járni kellett volna. Nekem az volt a benyomásom, hogy sokan kezdték megszokni ezt a templom négy fala közé bezárt úgymond egyházi életet. Az első, valószínűleg a legnagyobb feladatom az volt, hogy  visszatereljem, képletesen szólva, helyes sínekre vezessem az egyházunkat. Tovább nehezítette a dolgomat az, hogy erre kevesen gondoltak. Úgy vettem észre, hogy sokan úgy vélték, valahogy tovább él az, ami volt, és majd kikopik idővel, és akkor egy csendes, hosszan tartó változás beállhat. Hát ezt így nem volt szabad felfogni és gyakorolni sem, legalábbis ez volt az én meggyőződésem. Ez viszont nagyon sok konfliktussal járt együtt. Jó, hogy az Úr Isten,  - aki nem téved -  olyan természettel ajándékozott meg, hogy a legélesebb helyzetekben is a belső békémre támaszkodhattam. Lelkészekkel és nem lelkész egyházi vezetőkkel lehetségesnek mutatkozott az, hogy ezt a munkát mi Isten segítségével teljes mértékben el is tudjuk végezni. A másik erőforrás pedig az volt, hogy Czinke István püspök elődöm egy dologban különösen jó példát szolgáltatott, mivel ő a Trianon utáni sorsunkban lett az egyházunk püspöke. Amíg csak fizikai erővel is bírta, addig végig egyenes tartású volt, és tudta miben nem lehet egy tapodtat sem engedni a külső nyomásnak és mi az, amiben esetleg egyezkedni kell. Bölcsen végezte a munkáját.

 

Nem könnyű időszakban vette át az egyház vezetését. Ebben az időben kezdték az egyházak visszaigényelni a Beneš-dekrétumok által eltulajdonított egyházi tulajdont, illetve próbáltak tenni annak érdekében, hogy minél több jogtalanul elkobzott ingatlan visszakerüljön az egyházközségek tulajdonába.

Az egyházunk soha nem mondott le ezekről az ingatlanokról, én személy szerint pedig még kevésbé, állandóan szóvá is tettem. Miniszterekkel tárgyaltam, érzékeltettem is velük. volt, aki megmosolyogta, volt, akin láttam, hogy haragra gerjed, és volt, aki tudomásul vette. Kijelentettem, hogy ami jogos tulajdona a gyülekezeteinknek, azt száz év múlva is vissza fogjuk követelni. Vagyis ne ringassa senki magát abban a tudatban, hogy majd elfelejti az egyház és csak lesz valahogy. A másik pedig az, hogy igyekeztem együttműködni - amilyen mértékben lehetett - a magyar parlamenti képviselettel, a Magyar Koalíció Pártjának a vezetőivel, ami hol sikeres volt, hol kevésbé. Viszont kedvezően alakult a számunkra az, hogy a katolikus egyház visszakapta jelentős vagyonának egy részét. Az egyetemes református egyháznak, mint olyannak  viszont soha nem volt  vagyona, csak konkrét gyülekezeteknek, nekünk viszont az ő nevükben kellett végezni ezt a feladatot. Észrevettem, hogy van egy hézag a törvényben, amit ki lehetne használni. /Ebben az időben erőteljesebben folyt a kapcsolattartás a képviselőinkkel is. /Így került sor arra, hogy jó, rendben, de akkor már ne kérjünk semmi mást, hanem csak azt a nyolc elvett templomot. /Később azonban kiderült, hogy van még egy./ Meg is ígérték, hogy visszaadják a dekrétumok alapján elkonfiskált templomokat. /Csak megjegyzem, hogy ugyan mire kellett volna nekik, ha csak nem a hívek megnyomorítására és öntudatának a leépítése okán? /Ebben a folyamatban sokszor a lelkészeink sem értették, hogy miért kérjük be többször is egymás után mennyi is az az elvett tulajdon, amit vissza kellene szerezni?  Majd közben tárgyalásokat folytattam az akkor illetékes miniszterrel. Kértem, hasson oda, hogy legalább azt az egyházi tulajdont adják vissza, amelyik átment községi tulajdonba, és nem kell hivatkozni a Beneš-dekrétumokra. Ahol tisztességes polgármesterek voltak, ott visszajött az egyházi tulajdon, ahol viszont tisztességtelenek, vagy korrumpáltak voltak, ott nehezebben ment a visszaszerzés, hosszabb ideig kellett küzdeni.

Jelenleg két könyvön dolgozik. Tehát azt jelenti, hogy Ön még mindig, nyolcvanan is túl aktív, szellemi tevékenységet folytat?

Igen, üzenem is minden nyugdíjasnak, hogy ne hagyja abba a munkát. Ne úgy fogják  fel a kegyelemből kapott éveket, hogy most már keresztbe lehet tenni  a lábat és nem csinálunk semmit, hanem erejükhöz, szellemi egészségükhöz mérten Isten segítségével még tovább folytassák a munkát. Ha nem teszik, akkor nagyon hamar megvénülhetnek és hamar meg is halhatnak. Dolgozzanak, ahogyan az erejükből kitelik. Én is ezt teszem.

Mikor jelennek meg a könyvek és miről fognak szólni?

Sajnos nem tudom, mikor jelennek meg a könyveim, erre nehéz válaszolni, az anyagiaktól is függ. De az egyiket felkínáltam az Egyetemes Egyház számára és a Kulturális és Közművelődési Központ kiadásában jelenik majd meg. A másiknak  viszont, amelyik a magyarság sorsáról, útjáról szól itt a Felvidéken, különös hangsúllyal az 1945 utáni időszakról, még nincs meg a kiadója. Ezzel a témával már sokan foglalkoztak, és sokféleképpen leírták a szenvedéseket, a próbatételeket, így  én itt kissé áthelyeztem a hangsúlyt. Inkább példákon keresztül mutatom be, hogyan történt mindez. Nyitottam egy ilyen fejezetet, hogy talpra állás. Mi történt azután, amikor visszatérhettek az otthonukba a kitelepítettek, ahol általában már más, idegen lakók voltak. Mi történt a szerszámokkal, a felszereléssel, a mezőgazdasági gépekkel, állatokkal? Hogyan álltak talpra, hogyan kezdték el újra borona és igavonó állat nélkül? Megosztott házba telepített idegennel? Ez egy hihetetlenül nehéz időszak volt. És mégis sokan megtették, hogy újra kezdték. Interjút készítettem azokkal a ma már nyolcvannyolc - kilencvenegy néhány éve idősekkel, és azt elemeztem ki, hogy hol hogyan miként történt. Mert a lehetőségek eltérő képet mutattak.

Az interjú folytatása hamarosan következik, amelyben a Magyar Örökség-díjjal kapcsolatban beszélgetünk Erdélyi Géza nyugalmazott püspökkel.

Reformata, Iski Ibolya

Fotó: Szarvas László

események továbbiak →