Lenke néni anyai ága is híres felmenőkkel büszkélkedhet, hiszen anyai dédapja Lükő Béla tornagörgői lelkész volt, és fiútestvéreivel együtt részt vett a 1848/49-es magyar szabadságharcban.

A gyermek- és ifjúsági évek Jabloncán

Édesapja Jabloncán volt református lelkipásztor. „Szülőfalum, Jablonca lakossága 80-85 százalékban református volt, pár család volt csak katolikus. Felekezetközi viszályok nem voltak, de vegyes házasságok sem nagyon. A katolikusok rendszerint más faluból hoztak asszonyt, a lányok pedig más faluba mentek férjhez. Volt egy érdekes eset. Az egyik református fiatalember 1929 táján – akkor már édesapám volt ott a lelkész – elvett egy katolikus lányt, és Jabloncán, a tiszta református faluban ő adott reverzálist. Akkor ennek igen nagy volt a visszhangja. A házasságból két fiú született, akik így természetesen katolikusok lettek, de mire konfirmanduskorba kerültek, az édesanyjuk áttért reformátusnak – a gyermekek vették rá. Emlékszem, hogy Kati néni járt is templomba.”

Lenke néni az elemi iskoláját Jabloncán, a gimnáziumi éveit, úgymint édesanyja, Miskolcon a Tóth Pál Református Nőnevelő Intézetben végezte.

„A szüleim sokáig azon tanakodtak, hogy hová írassanak iskolába. Alternatívaként előjött a Késmárki Protestáns Líceum. Két kislány érkezett Szepesbéláról, akik a német nyelvet gyakorolták velem. Édesanyámnak az volt a vágya, hogy a lánya odamenjen, ahová ő is járt. Korábban erről szó sem lehetett, amikor viszont ’38-ban megtörtént a csoda (A Felvidék visszacsatolása Magyarországhoz – szerk. megj.), egyértelmű volt, hogy a gyerek sehová máshová nem mehet, csakis Miskolcra, a Tóth Pálba. Így 1940-ben felkerültem oda, be az internátusba. Aki látta az Abigélt, tudja, milyen volt a Tóth Pál Református Nőnevelő Intézet. Természetesen nem annyira szigorúan ment a dolog, mint ott, de azért hasonló körülmények között voltunk mi is Miskolcon.”

A 2. világháború borzalmaival a gimnázium évei alatt találkozott Lenke néni. Jabloncán sokáig állt a front. A csehszlovák hatalomátvétel után a faluból négy embert letartóztattak: a községi bírót, az édesapját, a kántortanítót, aki a bécsi döntés idején földhöz csapta Eduard Beneš szobrát, a negyedik ember pedig azért, mert rátaposott a Beneš-szoborra. Szepsibe hurcolták őket munkatáborba. Itt az ismerősök és rokonok látták el a foglyokat élelemmel. Az akkor 15 éves Lenke néni is hordta édesapjának az élelmiszert Szepsibe.

„A Jabloncán állomásozó helyőrség egyik szlovák katonája kölcsön szokta kérni a biciklinket, de egy alkalommal nem hozta vissza. Szepsibe viszont megadott időre kellett vinnem az élelmiszert. Mikor elmentem a kerékpárért, láttam, hogy nincs meg az egyik kereke. Hiába kértem, csak durva hangú választ kaptam a szakaszvezetőtől. A szomszédba futottam egy harapófogóért, és elkezdtem egy másik bicikli kerekét lecsavarni, amit a szakaszvezető kiabálással és dulakodásba fulladt pofonokkal próbált megakadályozni. Azt kiabálta szlovák nyelven a társainak: »Adjatok egy puskát!« Majd elfogtak és bezártak az asztalosműhelybe, ahol egészen reggelig fogva tartottak. Az egyik katona elment a parancsnokhoz Szádalmásra, és elmondta neki azt, amit ő is látott. A parancsnok azzal az utasítással küldte vissza Jabloncára, hogy a gyereket azonnal szabadon kell engedni.”

1948-ban került haza Jabloncára az érettségi után. Addigra megtörtént a kommunista hatalomátvétel, a falu nagyobb része pedig reszlovakizált. Lenke néni bekapcsolódott a gyülekezeti életbe, a délutáni istentisztelet után bibliaórát tartott hajadon lányoknak.

Lesznek ketten egy testté

A háztűznéző és a szkárosi gondnok jóváhagyása után, miszerint: „Tiszteletes úr, el lehet venni azt a lyányt!”, férjhez ment Újpál Árpád szkárosi lelkészhez.

„1950. október 27-én házasodtunk össze. Kevesen voltak az esküvőn, csak a szűk család és egy barátnőm, Mészáros Lenke. Orémus Endre bácsi esketett bennünket. Közösen választottuk, de ha nincs a határzár, akkor nagy baj lett volna, tudniillik én ragaszkodtam volna az egykori vallástanáromhoz, Papp Istvánhoz, Árpád viszont Darányi Lajoshoz, a volt teológiai tanárához. Így viszont még a magyarországi rokonok sem tudtak eljönni az esküvőnkre, nemhogy egy onnan beszolgáló lelkész. Úgyhogy vita nem volt, a családi lelkészünk, Endre bácsi adott össze minket. Szkáros más volt, mint Jablonca. Itt már voltak szlovák családok is – frissen betelepített meg már ott lakók is –, de még mindig magyar falunak számított. Reformátusokon kívül éltek itt katolikusok, sőt evangélikusok is. Szkáros volt az anyagyülekezet, azután Alsófalu, Felsőfalu, Visnyó és Rás – öt gyülekezet tartozott a férjemhez, aki vasárnaponként főleg gyalog szolgálta be őket, bár bizonyos autóbusz-közlekedés már létezett.”

Szkáros után Rozsnyóra került a lelkészházaspár

„Érkezésünk fájó pontja volt, hogy nagyon megosztott volt a gyülekezet. Sokan úgy fogták fel, hogy az előző lelkésznek, Vízváry Lászlónak azért kellett elmenni a gyülekezetből, mert Újpál Árpád idejött. A kezdeti nehézségektől eltekintve a rozsnyói évek nagyon nyugodtak voltak. A templomlátogatás példaértékű volt, azonban ez fokozatosan romlott, amikor megnyirbálták a hitoktatást. A férjem minden vasárnap a délelőtti istentisztelet után a templomban gyermek-istentiszteletet tartott. Ez 1958 tavaszán szemet szúrt az akkori rozsnyói titkosrendőrség főnökének, aki a férjem kihallgatását vezette. A vád: »tiltott vallásoktatást folytat a gyülekezetben«. Ez azonban ürügy volt az együttműködési szerződés aláírásához.”

A kommunista diktatúra nyomást gyakorol…

A kihallgatás, a nyomásgyakorlás megtörte Újpál Árpádot, aki aláírta az együttműködési szerződést. Lenke nénit megdöbbentette, hogy a férje nem tudott erőteljesebben ellenállni a megfélemlítésnek. A férje pedig idegösszeroppanást kapott az esemény után. Végül idézés érkezett a rendőrségtől.

„Nagyon féltettem a férjemet, egyedül nem engedhettem el, de meg kellett őriznem a látszatot, hogy én nem tudok semmiről. Támadt egy ötletem. Elhatároztam, hogy a kisebbik fiunk, Zoltán fogja elkísérni, aki akkor négyéves volt. Olyan korban volt, hogy még egyedül nem küldhették haza, és így tudtam, hogy a férjem haza fog jönni. Meg is mondtam neki: »Zoltán fog védelmezni!« Így is lett. A titkosrendőrség megvádolta, hogy mindent elmondott a feleségének. Fejéhez vágták, hogy mit képzel magáról, az együttműködési nyilatkozatot nem lehet visszavonni – amiről előzőleg értesítette őket – még akkor sem, ha lelkiismeretével összeegyeztethetetlen. Végül megfenyegették, hogy ezzel az ügy nincs lezárva. Kezet nem emeltek rá, hiszen ott volt a kiskorú gyermeke.”

Végül rendeződött az ügy, Újpál Árpád Berzétére került lelkésznek

„Amikor Berzétére költöztünk, egy régi vágyam teljesült: megint falusi papné lettem. Nem voltak nehézségek: a gyülekezeti szolgálat adott volt, sok egyebet pedig akkor már nem lehetett tenni – nemcsak Berzétén, hanem sehol sem. Az istentiszteleteken, konfirmációoktatáson és vallásoktatáson kívül a családlátogatásokban merült ki a szolgálat. Berzéte, Kőrös, Rudna, – ez a három gyülekezet tartozott a férjem szolgálati területéhez.”

Az elesettek, betegek ápolása

Már feleségként és kétgyermekes anyaként választott hivatást, egészségügyi nővér lett a rozsnyói kórházban, ahol 20 évet dolgozott.

„Amikor a gyerekek már nagyobbak voltak, arra gondoltunk, jó lenne nekem is munkába állnom. A sógornőm egészségügyi nővér volt, a sebészeten dolgozott, és ő kérdezte, nem lenne-e nekem is kedvem ehhez. Alapjában véve szép emlékek fűződnek a rozsnyói kórházhoz. Nem is éreztem sokszor munkának, mert a betegekkel való kapcsolat attól sokkal több. Hiába volt nehéz egyszerre a munkahely, a háztartás és a tanulás, nagyon sok pozitívumát éreztem annak, hogy nem gyerekként kerültem oda. Akkor már túl voltam két szülésen és egy visszéroperáción. Tudtam, hogy érez az a beteg, aki kiszolgáltatottan fekszik a kórházban, együtt tudtam érezni velük. A fiatalabb lányok számára mindez idegen volt, sokszor türelmetlenek is voltak, mert el sem tudták képzelni, hogy mit érez a beteg.”

Élete egyik legszebb Istentől nyert áldása az volt, amikor nagymama lett. Élete mottója a 394. dicséret 5. verse: „Bár hordozzad zsarnok láncát, / Érjen kínos rabhalál, / Ha hitedet el nem játszád, / Utad égbe nyitva áll. / Örvendj mindig és vígadj, / Emlékezz, ki népe vagy! / Sion, nincs több Isten egynél, / Benne hát ne kételkedjél!”

Kálvinista Szemle 2/2020, Buza Zsolt

Fotó: családi archívum