A gyászistentisztelet után kísérik utolsó földi útjára 15.00 órakor a garammikolai temetőbe.

Molnár János 1938. január 16-án született Garammikolán, Molnár István és Galambos Irma második gyermekeként. Édesapja – amellett, hogy gazdálkodó ember volt – lévitaként szolgált a gyülekezetben, így gyermekkorától természetes volt számára mind a magyarsága, mind a hite. A második világháború és az azt követő hontalanság évei meghatározták Molnár János életét. A családot 1947 januárjában Csehországba deportálták, házukba szlovák telepes költözött. Az akkor 9 éves János, így cseh iskolába került, ahol hamar elsajátította a nyelvet. Később emlegette is, hogy minden idegen nyelvet – hébert, latint, görögöt, arabot, németet – ő cseh alapon tanult. Bátyjával 1948-ban hazaszökött Csehországból és a nagyszüleinél élt. A szülők csak 50-ben mertek hazajönni. Tanulmányait itthon folytatta. 1956-ban érettségizett Párkányban, de mivel – gazdálkodó, ráadásul hitben járó szülők gyermekeként – rossz kádernek számított, nem vették fel egyetemre. Kémiát, majd testnevelést szeretett volna tanulni. Hogy javítson valamit a káderlapján, a kladnói vasgyárba szegődött el és okleveles olvasztár lett. Szülei indíttatására, 1958-ban kezdte meg teológiai tanulmányait a prágai Coméniusz Evangélikus Teológiai Fakultáson. Három év elteltével a teológiai tanulmányok mellett szemitológiát és arabisztikát kezdett tanulni a Károly Egyetem Bölcsészkarán. A prágai teológián 1963-ban, az arabisztika szakon – a kötelező katonai szolgálata leteltével – s immár segédlelkészként, 1968-ban diplomázott Pozsonyban. Hat évvel később védte meg doktori munkáját Prágában. Disszertációjában Abu Nasr Al Farabi iszlám filozófus retorikai munkáit dolgozta fel.

1965-ben lelkészi szolgálatba állt, segédlelkészként szolgált Pozsonyban 1968-ig, amikor is – kilépve a palástos szolgálatból – a pozsonyi egyetemi könyvtárban helyezkedett el. A nyelvészet és irodalom, valamint a teológia szakelőadója, később a könyvtár tudományos munkatársa lett. Feldolgozta a könyvtár judaista irodalmát és egy arab-török-perzsa nyomtatványgyűjteményt, valamint a könytvár Basagics hagyatékát, amit publikált is. Párhuzamosan 1968 és 1972 között a prágai Zsidó Múzeum héber nyelvű irodalmát és kéziratait dolgozta fel.

1985 elejétől, 90 végéig a Közel-Keleten: Irakban, Jordániában és Egyiptomban dolgozott arab tolmácsként, szakértőként és tanácsadóként, s közben tanulmányozta az ottani népek kultúráját és történelmét, különös tekintettel a mohamedán vallás- és szokásjog kérdésére. Emellett a keleti keresztyén közösségek – a nesztoriánusok, a káldeusok, a jakobiták és a koptok – történetével és egyházi életével foglalkozott.

Miután hazatért a közel-keletről, 1992 és 95 között, adjunktusként tanított a prágai Károly Egyetem Evangélikus Teológiai Karán vallástörténetet, valamint a magyar református diákoknak homiletikát és magyar egyháztörténetet. 1995-től 2002-ig a pozsonyi Koméniusz Egyetem Bölcsészkarának volt vallástörténetet oktatója. Amikor 1994-ben megnyílt a komáromi Calvin J. Teológiai Akadémia, egyházunk saját lelkészképző intézete, annak indulásától kezdve a Vallás- és Filozófiatörténeti Tanszék vezetője, 1997-től pedig az intézet dékánja, 2013-ig igazgatója volt. S amikor 2002-es parlamenti választások után, reálisnak látszott, hogy a felvidéki magyarságnak lehet egy saját egyeteme, oroszlánrészt vállalt a magyar egyetem megszervezésében és megalakításában. Kidolgozta a 2004-ben létrejött Selye János Egyetem Református Teológiai Karának és a Tanárképző Kar Katechetikai Tanszékének akkreditációját. És ugyanebben az évben habilitált a pozsonyi Koméniusz Egyetem Evangélikus Teológiai Karán. 2004-től a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának dékánja és a Vallás- és Filozófiatörténeti Tanszék tanszékvezető tanára lett. Szakterülete a vallástörténet, azon belül az iszlám és a keresztyén gondolkodás kialakulása, a mohamedán könyvnyomtatás és a keleti keresztyén közösségek élete, valamint az arab és a héber nyelv volt. Pedagógiai tevékenysége keretében iszlámot, vallásfenomenológiát, misztériumvallásokat, dogmatörténetet, filozófiatörténetet és bibliai héber nyelvet oktatott.

Irakból hazatérve, újra lelkészi szolgálatot vállalt, és Réte-Boldogfa és Szenc gyülekezeteinek lelkipásztora lett. 2009-ben búcsúzott el gyülekezeteitől, de az egyetemi oktatói szolgálatát folytatta még további 10 évig. Témavezetőként 13 diákját[1] segítette abban, hogy megvédje doktori disszertációját. Az egyetemi könyvtári rendszer 3 monográfiáját, 7 könyvét és további 35 könyvjellegű tudományos publikációját tartja nyilván.

A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház rendszerváltás utáni időszakának meghatározó személyisége volt, hiszen a lelkészképzésben vállalt szerepe nyomán – tanártársaival együtt – közvetlen hatása volt a felvidéki református egyház lelkészi karának összetételére és teológiai látásának alakítására. A jelenleg szolgálatban lévő lelkészi kar több mint felét tanította Komáromban, s ha a prágai oktatói éveket is figyelembe vesszük, akkor a jelenlegi lelkészi kar több mint 60%-a Molnár János egykori diákja.

Tagja volt a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Zsinatnak és számos társadalmi, akadémiai és tudományos testületnek. Éveken keresztül vezette a Református Teológiai Kar Tudományos Tanácsát, tagja volt a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiuma Vallástudományi Szekciójának és a Magyar Tudományos Akadémia Külső Köztestületének. Nyugdíjasként megírta az „Ami a két folyó között volt” című könyvét, mezopotámiai nagy utazásáról magánemberként és teolóogusként, végigjárva az Ószövetség nevezetes helyszíneit. A nagy utazás véget ért, de sajnos a könyv kiadását már nem érte meg.

Nős, három felnőtt gyermek édesapja. Nyugdíjba vonulását követően Bátorkeszin telepedett le, s lett a Bátorkeszi Református Egyházközség tagja.

Tíz évvel ezelőtt, egy interjúban így nyilatkozott: „Én már gyermekfejjel tudatosítottam, tudatosítanom kellett, hogy magyar vagyok, mivel bennünket épp ezért különböztettek meg, és épp ezért büntettek. Ez a tudatra ébredésem hozadéka, amely azóta is meghatározza a nemzeti identitásomat”. S ez valóban meghatározta mind a lelkipásztori, mind az egyetemi oktatói szolgálatát. Nemzetét féltő, egyházát szerető, diákjait szigorral tartó, de mindenkor megértő szeretettel körülölelő ember volt. S volt egy – a tájainkon – ritkaságszámba menő tulajdonsága: képes volt utódot, utódokat nevelni. S amikor úgy hozta az élet: átadta a stafétát az arra felkészített embernek. S ebben az volt a titka, hogy a teológus diákot egy idő után – szinte észrevétlenül, de elkezdte – lelkésztársként kezelni. Ennek nyomán kezdtünk lelkészként gondolkodni és egy kicsit viselkedni is, pedig még palástunk sem volt. Elhitette velünk, hogy lelkészek leszünk. Érdekeltük őt. Nemcsak a lexikális tudásunk, vagy a vizsgára való felkészültségünk, hanem mi magunk is. A gondolataink és a gondjaink, a látásunk, az életünk, majd később a szolgálatunk. Soha nem állt le a tanításunkkal. Az a szó, hogy „gyermekem”, merthogy így szólított minket, diákjait, sok mindent elárul róla.

Láttuk rajta, főleg a Calvin J. Teológiai Akadémia időszakában, hogy erős szélmalomharcot vív az intézmény állami elfogadásáért, és sok esetben a CJTA puszta létezéséért. Velünk soha sem éreztette ezt a bizonytalanságot. Sokkal inkább éreztette azt, hogy „tanuljatok, mert a gyülekezeteinkben szükség van rátok és a szolgálatotokra”. S én azt hiszem, hogy két olyan gondolat van, amit mi, Molnár János diákjai, soha nem fogunk elfeledni. Az egyik az, hogy „Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk” (JSir 3,22). Hálásak vagyunk a teológiánkért, az oktatóinkért, a példaképeinkért. Hálásak az Istennek, de a köszönetünket kimondjuk az azt megillető embereknek is. S a másik nagy gondolat, amit néhai Dékán Urunk minden tanévzárón elmondott, hogy „gyermekeim, soha nem a gyülekezetekből, hanem a gyülekezeteinkért éljetek”. S ebben példát adott, mert láttuk és tapasztaltuk, hogy – Kálvin János mottóját parafrazálva – szívét égő áldozatul az Úrnak szentelte, a felvidéki magyar református lelkészképzés oltárán.

Somogyi Alfréd, a Selye János Egyetem Református Teológiai Kara dékánhelyettesének búcsúbeszéde a komáromi református templomban hangzott el