A 16. században, a reformáció évszázadában Gömör vármegye lakosságának túlnyomó többsége protestáns hitre tért át, de míg a megye északi részén élő szlovákság és a régió városainak a polgársága az evangélikus, addig a megye déli részén lakó jobbágyság, valamint az itt élő kis- és középnemesség a református irányzat követőjévé vált. A 17. század végén a gömöri református gyülekezetek csatlakoztak a Borsodi Egyházmegyéhez, és az így létrejött Borsod-Gömöri-Kishonti Egyházmegye igazgatása alá tartoztak mintegy két évszázadon át.

A gömöri reformáció virágkora a 17. század első harmadára esett. Pálfalvay János érseki vizitátor 1636-ban mindössze 3 római katolikus papot talált az egész megyében – ezzel szemben ugyanitt 45 evangélikus és 36 református lelkészt. Az 1769-es rimaszombati felekezeti összetűzést ábrázoló festmény

Az ellenreformáció hullámai azonban hamarosan elérték Gömör vármegyét is. A 17. század közepétől Wesselényi Ferenc nádorral kötött házassága után katolizált Széchy Máriával (a murányi Vénusszal) és Báthory Zsófiával indult meg erőteljesebben a rekatolizáció, elsősorban azokon a nagybirtokokon, ahol a főurak katolikusok maradtak vagy rekatolizáltak. Nagy lendületet adtak az ellenreformációnak a jezsuiták, aki számára Lippay György érsek 1659-ben Rozsnyón rendházat létesített.

A magyarországi, ezen belül a gömöri protestáns lelkészek és tanítók üldöztetésének 17. századi csúcspontját a gyászévtizednek nevezett 1671–81 közötti időszak jelentette. A magyarországi protestáns lelkészeket és tanítókat azon ürügy alatt, hogy a Wesselényi-féle összeesküvésnek ők is részesei voltak, a pozsonyi kiküldött bíróság elé idézték, s többségüket hitük, hivataluk vagy hazájuk elhagyására kényszerítették, míg a hitelveik mellett mindvégig kitartókat nápolyi hajókra adták el gályarabnak. Ezalatt a lelkipásztorok nélkül maradt protestáns gyülekezeteket különféle módon igyekeztek ellehetetleníteni. Gömörből 33-an jelentek meg a törvényszék előtt. Közülük 22 reformátust hurcoltak el az országból. Ezekből hat a gályákon meghalt, három rekatolizált, 13 pedig túlélve a megpróbáltatásokat hazatért. A gályarabságra ítélt lelkészek és tanítók egyharmada gömöri volt. Ennyi hithű lelkészt egyetlen vármegye sem mondhatott a magáénak. Az üldöztetésnek az 1681-es soproni országgyűlés vetett véget, az ellenreformáció azonban tovább folyt, csak immáron békésebb eszközökkel.

A gyászévtizedtől eltekintve a 17. század második felében az ellenreformáció a megye déli, főként reformátusok által lakott részein nem vert nagyobb hullámokat, mivel az itt birtokos, megyebeli régi nemesség szinte kivétel nélkül protestáns maradt. Komolyabb fordulat a 18. század elején következett be, amikor már intézményesen, felülről irányították a térítést. A protestánsokat számos diszkriminatív intézkedés sújtotta: teljesen kiszorították őket a megyei tisztikarból, meg kellett ülniük a katolikus ünnepeket, a katolikus birtokosok falvaikban akkor is csak katolikus tanítót engedtek tanítani az iskolákban, ha az összes diák protestáns volt, stb. Rozsnyón 1711-ben megfosztották az evangélikusokat minden egyházi és iskolai épületüktől. A városban protestáns prédikátor csak előzetes bejelentés után tartózkodhatott.

Rimaszombatban 1769-ban összetűzésre került sor a reformátusok és a Karaba György rimaráhói térítő által vezetett katolikus körmenet tagjai között. Az ügyben a Helytartótanács szigorú ítélettel sújtotta a reformátusokat. A kálvinista lelkészeket, tanítókat, diákokat kiűzték a városból, a templomukat elvették, és átadták a katolikusoknak, a lelkészek és tanítók minden ingó és ingatlan vagyonát elkobozták, a városi tanácsot, bírót, jegyzőt hivatalából elmozdították, helyüket katolikusokkal kellett betölteni, több református városi polgárt börtönre és megkorbácsoltatásra ítéltek. És ez csak néhány kiemelt példa a sok sérelem közül. A katolikus térítés csökkentette ugyan a protestánsok számát, de a protestantizmust nem tudta megtörni a megyében.

A változást II. József uralkodása és az általa 1781-ben kiadott türelmi rendelet jelentette, mely a protestánsok és görögkeletiek számára az addigiaknál szabadabb vallásgyakorlást engedélyezett. Ennek következtében számos régi református gyülekezet éledt újjá Gömörben is, melyek száma a 19. század első felére 52-re emelkedett. A szabadabb viszonyok között megtörtént a református egyházigazgatás újjászervezése is. A nagy kiterjedésű Borsod-Gömöri-Kishonti Egyházmegye 1799-ben három részre szakadt, az önállósuló gömöri és kishonti gyülekezetek pedig megalakították a Gömöri Református Egyházmegyét.

Az ezt követő évtizedek egyik fontos eseménye volt az egyházmegyei könyvtár létrehozása, amelyet Nyíri Mihály runyai lelkész kezdeményezésére állítottak fel. Az 1848-as forradalomnak vallásügyi téren is komoly jogi következményei voltak, az országgyűlés ugyanis az 1848. XX. törvénycikkely elfogadásával az ún. bevett felekezeteket, köztük a reformátust, egyenjogúsította. Ezzel a katolikus egyház elvesztette uralkodó vallási státuszát.

A rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnázium épülete a 20. század elején 

A szabadságharc leverését követően a megye református oktatásügyének meghatározó eseménye volt, hogy 1853-ban a rimaszombati református gimnázium és a Kishonti Evangélikus Esperesség osgyáni gimnáziumának összeolvadásával Rimaszombatban létrejött az Egyesült Protestáns Algimnázium, melyet később főgimnáziummá fejlesztettek. Az 1867-es kiegyezéssel egy viszonylag békés időszak köszöntött a magyarországi reformátusokra. A szociális gondoskodás jegyében a gömöri egyházmegye lelkészei, valamint tanítói, özvegyei és árvái megsegítésére egyházmegyei gyámintézet jött létre, a közösségi és egyéni művelődés előmozdítására pedig a gyülekezetekben énekkarok, könyvtárak és olvasóegyletek alakultak. A reformátusok száma a megyében a 19. és a 20. század fordulóján megközelítette a 35 000 főt, míg a lelkészek száma 45, a tanítóké pedig 67 volt.

A 19. század második felében egyre nagyobb teret nyerő liberális és szekuláris gondolkodás a megye református egyházi életében is érezhető hanyatlást idézett elő. Lelki téren az 1914-ben kitört első világháború csak tovább rontott helyzeten. A frontszolgálatot teljesítő református tanítók pótlása nehézségekbe ütközött, a romló gazdasági helyzet és az általános drágulás pedig a lelkészek és az egyház általános anyagi helyzetére is kihatott. Az egyházi adó befizetésének és a lelkészek, tanítók ellátásának egyre növekvő terhe több egyházközségben konfliktusok forrása lett. Mindehhez az általános erkölcs és az egyházi fegyelem lazulása társult. A világégés vége (1918) azonban nem hozott megnyugvást a gömöri reformátusság számára, sőt. A háborút követő időszak forradalmakat, fegyveres harcokat, idegen megszállást, vagyis az eddigieknél is nagyobb mértékű lelki és anyagi bizonytalanságot szült.

Galo Vilmos, Kálvinista Szemle 2/2021