2021 adventje egy különös várakozást jelent. Az év végét és elejét átfogó, majd összekötő, egyben az esztendő leghosszabb ünnepkörét nevesítő karácsony küszöbén, mely nem csupán a mi minden rossztól – bűntől, bajtól és haláltól – megváltó Urunk Jézus Krisztus egykori születésére irányítja rá a világ valamennyi reflektorát, díszfényét, gyertyáját, villogó neonját és nem utolsó sorban lelki sugarát, hanem a szüntelen isteni jelenlétre is felhívja a figyelmünket, akkor, amikor már reszkető emberek szívétől duruzsol az egész világ.

Igen, 2021-ben advent – minden magával hozott üzenetével együtt – egy már nem csak lelkileg, hanem egyre átfogóbban testileg is beteg világ emberiségének a szomjúságára, szabadulás-vágyára kíván reagálni, a maga isteni jelenlétes üzenetével. Vagyis e szörnyű valóságban – a bezárt, megszorított, visszafogott és félelemmel átitatott lelkek közösségében – most igencsak szükséges ez az egyetlen, örök és életre hívó Úrra mutató és várakoztató adventi időszak az életünkben, mert – miként a szomorkás Juhász Gyula is írja versében – „Hiába siralomvölgy ez a tájék, / Úgy érzem néha, hogy valaki vár még” (Vita somnium breve).

Isten pedig az életünkbe való nagy belépésre vár. Mi viszont arra várunk, hogy érkezzen már el az Ő Fia, Krisztus a béke rendjével e világra, hogy mindent, amit az ördögi szétdobáló rendetlenséget tett e világon, az emberi szívekben, a baráti, családi, nemzeti és világméretű közösségekben, azt tegye helyre oda, ahová teremtetett, és aminek nincs helye sehol, az eredeti isteni szándék szerint, azt pedig vesse le a haszontalanság vesztőhelyére.

A mai adventünk az elcsüggedés lelki borújába a reménység felocsúdtató, ébresztő erejét hozta el, hogy tudatosítsuk: nem vagyunk elveszve, csak némileg a feje tetejére állt a világ, mert ijedtében az ember túlságosan elkapkodta életét. Kapkodásában elfeledkezett Istenéről, embertársáról, a szabadság Krisztushoz kötött elérhetőségéről. De most újból ránk köszöntött ez a felkészítő, várakozó, eszméltető időszak; hogy elterelje a figyelmünket a nyomasztásról, és a minden hátsó érdek nélküli boldogságra hangoljon minket. Az élő Krisztus útra készen áll hozzánk. A veszedelem veszett ügy, hát, annak, aki a sok hullámverés közepette is rá tud figyelni, és belső elcsendesedésében hozzá tud szólni, hasonlóképpen, mint ahogy az erkölcsi és szeretetteljes végletekből népéhez szóló Mikeás próféta is tette ezt a sok eszeveszett és feje tetejére állt körülmény közepette – a könyve 7. fejezetének 7. versében –, hogy „de én (és hadd hangsúlyozzam ki: csak) az ÚRra nézek, várom szabadító Istenemet. Meghallgat engem az én Istenem!”

Isten meghallgat, mert ha Ő nem figyelne ránk, akkor nem szolgálná az idő sem az Ő velünk való kapcsolattartásának a lehetőségeit. Márpedig még az idő is azt szolgálja, hogy mi az Úrral kapcsolatba kerülhessünk. Így jutottunk megint az advent – az Úr érkezésére való várakozás – ünnepélyes időszakába. E leterhelten rendhagyó évnek epilógusában lévő négy hetébe, hogy megszívjuk magunkat újból reménységgel, életkedvvel, lelki gyógyulással, s mindezt átfogóan az Úrra való figyeléssel.

Mert bizony majd elfelejtkeztünk róla az életünk mentése közepette, de valójában élet nincs Isten és az Ő Krisztusa nélkül. Nézzünk fel rá, Betlehem Csillagára, életünk Szabadítójára, hogy végsősoron – figyelmünk találkozva az övével – elárassza szívünket – partra érve a zaklatottságból – a nyugalom, a béke, az áldás és a felfoghatatlan szeretet.

Áldott, boldog karácsonyt neked, megváltott emberiség!

Reformata