Először segédlelkészként Rimaszombatban, tizenöt évig Örösben, majd huszonyolc éven keresztül Bodrogköz központjában, Királyhelmecen. Két választási ciklusban az esperesi tisztséget is betöltötte a zempléni egyházmegyében, illetve tagja volt az egyház törvényalkotói szervének, a Zsinatnak is. Lelkészi hivatásában eltöltött idejéről beszélgetünk a deregnyői szülőfaluból való indulástól a jelenig.

Hogyan telnek a nyugdíjas napjai? Pihenéssel, aktív kikapcsolódással, esetleg most rendezi el azokat a dolgokat, amelyekre a szolgálata alatt nem volt ideje? Vagy belekezdett egy vaskos könyvnek az elolvasásába? Netán több ideje jut most a kertészkedésre?

Tulajdonképpen mindent csinálok. Ha kell, segítek a szolgálatban. Megyek és teszem a dolgom. Egyébként szeretek barkácsolni is. Nyugdíjba vonulásom után a feleségemmel átköltöztünk a saját házunkba, amely csak pár méterre van a parókiától – ott is akad mindig valamilyen tennivaló. Meg van néhány család méhem, azzal is foglalkozom.

A méhészkedés egy régebbi hobbi vagy újkeletű? 

Már gyermekkoromtól kapcsolatban vagyok a méhekkel, édesapám is méhészkedett. Több méhcsaládja is volt, szerette velük eltölteni az idejét. Ő sajnos korán meghalt, mielőtt még teológus lettem volna. Amikor az örösi gyülekezetbe kihelyeztek lelkipásztornak, a saját kis méhészetemet is létrehoztam. A pólyáni gyülekezet akkori, sok méhcsaláddal foglalkozó gondnokától hallottam, hogy a szellemi foglalkozású embereknek ez a legjobb kikapcsolódási lehetőség.

Miért?

Egyszerűen azért, mert a méhész, hogyha felbontja a méhcsaládot, akkor – legalábbis velem így volt – mögötte akár még bomba is hullhat. Semmi más nem érdekli, csak arra összpontosít. Ráadásul a méhekkel nem lehet kapkodni, oda kell rájuk figyelni. De ha minden rendben van, akkor a méhek megnyugtató hatással vannak az emberre, még a gondunk is elszáll akkor.

Gondolnak-e Önre a fiatalabb szolgatársak helyettesítéskor, illetve szívesen elvállalja-e ezeket a felkéréseket?

Amikor együtt szolgáltam a fiammal, Istvánnal és a menyemmel, Évával, s ha jött felkérés a helyettesítésre, akkor mindig elvállaltuk, mert segíteni akartunk. Így van ez nyugdíjaztatásom óta is. Ha helyettesíteni kell, akkor általában István megy, én meg a saját gyülekezeteinkben, Királyhelmecen, vagy Pólyánban és Szolnocskában segítek. Ezeken a királyhelmeci anyegyházközséghez tartozó helyeken egyébként el is várják, hogy időnként megjelenjek, igét hirdessek és együtt legyek a gyülekezettel.

Önnek egyfajta felüdülést is jelent, ha szolgálatra kérik fel?

Igen, mert még ennyi szolgálati idő eltelte után sem lehet csak úgy, rutinból, mindenféle felkészülés nélkül felmenni a szószékre azzal, majd csak lesz valahogy. Ugyanúgy becsületesen fel kell készülnöm az igehirdetésre, mint az aktív lelkészi szolgálatom idején. A királyhelmeci hívek szerettek és ragaszkodtak hozzám, míg közöttük szolgáltam, de ez így van most is, még akkor is, ha már nyugdíjas vagyok. Ez pedig egy jó érzés.

A szolgálatát befejező lelkipásztornak és családjának fél éven belül ki kell költöznie a parókiáról és ilyenkor jó, ha időben gondoskodik arról, hol fognak lakni. Önök nem költöztek messzire, csak pár házzal odébb. Ez mennyire volt tudatos? 

Bármi is történt az életemben, az mindig az Úristen akarata volt, akár a szolgálati hellyel vagy a szolgálatokkal kapcsolatban is. Már jóval a nyugdíjaztatásom előtt azon gondolkodtunk a feleségemmel, hogy hol fogunk majd lakni. Számításba jött Deregnyő is, hiszen mindketten onnan származunk, s korábban még lett is volna hová beköltöznünk. Sajnos, az elmúlt negyven évben nagyon sokat változott a község – nem a pozitív irányba –, így már nem akartunk visszatérni. Pár éve, még a szolgálatom befejezése előtt, eladásra hirdettek meg egy családi házat nem messze a parókiától. Mikor ez a tudomásunkra jutott, azonnal az volt az első gondolatunk, hogy ezt a lehetőséget nem lenne szabad elszalasztani. Úgy véltük, hogy az Úristen rendelkezett így, hogy nyugdíjas éveinkben is közel legyünk a parókiához. Megvásároltuk, majd fokozatosan felújítottuk a több szobával is rendelkező házat. István fiamat megválasztotta a királyhelmeci gyülekezet lelkipásztorának, így továbbra is egymás mellett maradhattunk és csak egy utca választ el bennünket. Ha kinézek az ablakon, rálátok a parókiára, a parókiáról meg a mi házunkra.

Több mint 40 évig volt a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház lelkipásztora. Az idén áprilisban a Zsinat ünnepi ülésén köszönték meg a nyugalomba vonult lelkipásztoroknak a hívek között végzett szolgálatát. Az alkalmon Ön is részt vett. Eszébe jutottak a kezdetek, hogy miért lett lelkipásztor? Mi ennek a története? Mi indította el Önt ezen az úton? Meséljen róla!

Gyerekkoromban a község lelkipásztora, akinél konfirmáltam, Koncsol János volt. A néhai bátyámmal, aki csak egy évvel volt idősebb nálam, együtt jártunk a vasárnapi iskolába. Nekem még nem is kellett volna járni, mert nem voltam iskolás, de vele mentem. Szerettem az éneklést, hallgatni a nagytiszteletű urat, aki nagyon meg tudta ragadni a figyelmünket. Az akkor elhangzott bibliai történetek időnként még most is úgy jutnak az eszembe, ahogyan egykor tőle hallottam. Ilyen például az Ószövetségből Mózes halála. Még mindig a fülembe cseng, ahogyan mondta, hogy amikor felment a hegyre, falevelekből egy fekhelyet készített magának... Olyan csodálatos módon tudta előadni, hogy engem teljesen megragadott és később is mindig odafigyeltem rá, mint lelkészre. Halála után három évvel, 1966 novemberében érkezett meg az új lelkész, az Ekelről áthelyezett Vizváry László a családjával, akit két évvel később választott meg a gyülekezet lelkipásztorául. Ő is nagyon jó lelkész volt, felnéztem rá. Mindezek a finom, kis életszerű megtapasztalások hozzájárultak ahhoz, hogy lelkészi szolgálatra készüljek.

Nem is tervezett mást?

Gyerekként én is  – másokhoz hasonlóan – sok minden szerettem volna lenni. Ha kőművest láttam, akkor kőműves akartam lenni, ha meg traktorra ültem, akkor traktorista. Amikor a nagykaposi gimnázium diákja lettem, akkor már jobban foglalkoztatott a pályaválasztás, amelyhez hozzájárult az otthoni vallásos neveltetés is. Szüleim úgy tanítottak bennünket már kiskorunkban, hogy lefekvés előtt el kellett mondani a bátyámmal együtt az esti imákat, reggel meg a reggelieket. Az istentiszteleteken pedig – egy-két kivételtől eltekintve – szinte mindig részt vettünk. A gyülekezet aktív tagjai voltunk. 1968-ban, az érettségim után jött a konszolidációs időszak, amely némileg engedékenyebbnek mutatkozott az egyházak irányába, s ennek a pozitív hatásnak az eredményeként egyre többen kezdtek el járni templomba. Úgy véltem, hogy ezentúl már nem fogják sem megfigyelni a lelkészeket, sem meghurcolni, s szabadabban lehet majd végezni a szolgálatot. Jártam ifjúsági táborokba is, amelyeket Kostsánszky Dániel lelkipásztor szervezett a szalánci hegyekben. Magyarországról is jöttek résztvevők, Bojtor Istvánra, vagy Balog Zoltán püspök édesapjára még ma is jól emlékszem. Mindezek a lelki élmények még jobban megerősítettek abban, hogy a lelkészi pályát választottam.

A szülei mivel foglalkoztak, illetve támogatták Önt abban, hogy lelkipásztor legyen?

Támogattak. Két fiúk volt, az egyikből csak legyen lelkipásztor – mondhatnám akár ezt is, de nem ők döntötték el, viszont nem is akadályoztak meg ebben. Édesapám munkásember volt, édesanyám szintén. Nagyszüleimet a szövetkezetesítés idején rákényszerítették arra, hogy a földjeiket adják be a közösbe, majd egyszerű, közönséges munkát adtak számukra a szövetkezetben, ahol a saját földjükön dolgozhattak. Az édesapám később másutt keresett munkát, a szomszédos Vajánban, ahol a „villanytelep” építésén dolgozott. 1968 nyarának végén temettük el, meghalt, mielőtt egyetemista lettem volna Prágában.

Abban az időben egyértelmű volt, hogy aki lelkipásztor szeretne lenni az csakis Prágában szerezhet ilyen képesítést, vagy akár választhatta volna Pozsonyban az Evangélikus Teológiai Kart?

A háború után kevés kivétellel mindenki Prágában végezte a teológiai tanulmányait, így egyértelmű volt a számomra, hogy én is ide jelentkezem. Amikor a teológia elvégzése után a rimaszombati püspöki hivatalba kerültem, ott hallottam másoktól – Varga Imre püspök ragaszkodott ahhoz, hogy a leendő lelkészek a prágai református teológián készüljenek a hivatásukra. Ehhez hozzájárult bizonyára az is, hogy a Teológiai Kar tanárai többnyire reformátusok voltak, legalábbis akkor még így volt, amikor megkezdtem a teológiai tanulmányaimat.

A cseh nyelvtől nem tartott?

Erre nem is gondoltam, hogy akár nehézséget is okozna. Úgy véltem, ha magyarként mások is felvételt nyertek a prágai teológiára, amit sikeresen be is fejeztek, akkor remélhetőleg nekem is sikerül. A református egyházunk részéről már az ötvenes évek közepétől ott tanított Csémy Lajos (a még ma is élő, jóval túl a 90. életévén) és a néhai Turnsky István professzorok, akiket egyházunk a teológushallgatók képzésével bízott meg. 

Milyenek voltak a prágai évek, hányan kezdték el a teológiai tanulmányukat?

Egyházunk részéről hatan kezdtük el a teológiát, négyen fejeztük be és álltunk szolgálatba: Szabóné Kozár Éva, Siposné Várady Klára, Kuczy Lajos és én. Ma már mindannyian nyugdíjasok vagyunk.

Mennyire készítették fel Önöket a szolgálatra az egyetemen? Érezhető volt-e már akkor is egyfajta liberalizáció?

Ezt nem tapasztaltuk. 1968-ban ünnepelte a Cseh Evangéliumi Testvéregyház megalakulásának az 50. évfordulóját, amely a református és az evangélikus egyház egyesüléséből jött létre. Akkoriban azt tapasztaltuk, hogy a minket oktató lelkészek többsége református. A teológiai tanulmányunk ideje alatt többnyire cseh nyelvű istentiszteleteken vettünk részt Prágában. Vasárnaponként a már említett Csémy Lajos és Turnsky István viszont magyarul prédikált nekünk. Előfordult, hogy időnként Magyarországról is feljött egy-egy lelkész igét hirdetni, de a püspök is szolgált Prágában.

Mi viszont csak a legáció alkalmával találkoztunk magyar gyülekezetekkel. Ismertük szinte az összest, mert Tiszacsernyőtől Pozsonyig mindenhonnan voltak református teológushallgatók. Elmondtuk egymásnak, hogy ki honnan van, hogyan élnek azon a településen az emberek, hányan járnak templomba, ragaszkodnak-e a gyülekezethez. Valahol jártak templomba, másutt nem, vagy kevésbé. A kelet-szlovákiai gyülekezetekben nem volt ilyen probléma, sőt, példaértékű volt akkoriban a templomba járásuk.

Évente két alkalommal mentünk legációba, és egy legációs körzet 3-4 gyülekezetből állt. Harminc gyülekezetben az öt év alatt biztosan megfordultunk. Találkoztunk a keleti és a nyugati gyülekezetekkel is, bár mindenki igyekezett a lakhelyéhez közeli helyet választani, hogy ünnepekkor minél hamarább hazajuthasson.

A prágai évek megerősítették Önt abban, hogy jó döntést hozott?

Igen, én mindig lelkiismeretesen készültem a lelkipásztori szolgálatra. A teológia elvégzése után azonban még le kellett tölteni a két éves katonai szolgálatot. Első szolgálati helyem Rimaszombatban volt, a püspöki hivatalban. Csicserben exmittáltak, vagyis bocsájtottak ki szolgálatra. Akkor súgta meg nekem Varga Imre püspök, hogy már két éve vár rám. A püspöki hivatalba nagyon sokan bejártak. Mindenről hallottam és tudtam, alapos áttekintést kapva így a gyülekezetekről és magáról az egyházról.

 Köszönetnyilvánítás a nyugdíjas lelkészeknek rimaszombatban 2022. április 1-jén, Molnár Elemér jobbról a második

Mennyire volt az állami hatóságoknak beleszólásuk abba, hogy ki hová mehet szolgálni?

Az egyház szabadon dönthetett arról, hogy kit hová helyez ki, de szükséges volt hozzá az állami jóváhagyás is. A püspök mindig úgy választotta ki a szolgálati helyeket egy-egy lelkész részére, hogy mennyire volt rá szükség, képes-e elvégezni azt a szolgálatot, amit az adott gyülekezet megkíván. Azonban az államnak is voltak elvárásai bizonyos helyeket illetően. Amikor már biztosítva volt a szolgálat lehetősége, akkor az állam megadta az engedélyt. Néha azért történtek furcsaságok is.

Én októberben leszereltem, de mégha szükség is volt rám, mégsem helyeztek ki azonnal, hanem csak februárban. Nem tudtam ennek az okát, holott a püspöknek tudomása volt róla, hogy már letöltöttem a kétéves katonai szolgálatot és itthon vagyok, mellesleg ő szerette volna, ha segédlelkészként hozzá kerülök. Az állam részéről azonban késett a jóváhagyás. Azért történt ez meg, mert a járási hivataloknak a saját költségvetéséből kellett biztosítaniuk a lelkészek fizetését, amelyre az államtól ugyan megkapták a támogatást, de ha valaki év végén lépett szolgálatba, az már gondot jelentett a számukra, mert így nem tudtak spórolni, s ezáltal elestek a nagyobb jutalomtól. Februárban végül szolgálatba léphettem és két éven keresztül voltam Rimaszombatban.

Rimaszombatban két évig volt, hogyan került Örösbe?

A rimaszombati kétéves szolgálatom végén, mivel ismét lettek végzősök a prágai teológián, volt kikkel betölteni a helyemet: két frissen végzett teológussal. Ekkor már vártuk az első gyermekünket, Zsoltot és nagyon szerettem volna parókiára költözni és saját gyülekezetben szolgálni. Istennek az akaratát látom abban is, hogy éppen akkor ketten is nyugdíjba mentek: Csörgő Bertalan az örösi és Göőz Ferenc pedig a nagygéresi gyülekezetnek volt a lelkipásztora. Az egyház vezetése örösi lakhellyel nagygéresi adminisztrátorként helyezett ki a két gyülekezetbe. Ez aztán vitát váltott ki a hívek között, hogy akkor most kié a lelkész?

Mind a két helyen szolgáltam, de végül megoldódott ez is, mert Nagygéresnek később lett saját lelkipásztora (id. Görözdi Miklós), engem pedig az örösi gyülekezet választott meg. Szerettem ott lenni, s úgy gondolom, ők is szerettek engem. Csak akkor „nehezteltek rám“, amikor eljöttem onnan.

Örösben milyen gyülekezet fogadta?

Az elődöm, Csörgő Bertalan lelkipásztor már nagyon készült a nyugdíjaztatására, az utolsó években Kassán lakott. Hetente eljött, elvégezte a szolgálatát, aztán visszament. Főleg télen tartózkodott többet Kassán. A gyülekezet átlagos volt, hasonlóan a többi környező falvakhoz, inkább népegyházi mint hitvalló. Az elődöm szolgálatának utolsó két évében már nem hirdette meg a konfirmációi előkészületet, így az adott korosztály számára elmaradt a vallástétel.

Odakerülésem után ez volt az első feladat, amit sürgősen orvosolni kellett. A szülőkkel meg is egyeztem abban, hogy nem pünkösd előtt fognak fogadalmat tenni, hanem majd nyár végén, iskolakezdés előtt. A konfirmandusok a nyári szünetben kétnaponta jöttek a parókiára, hogy felkészítsem őket, mert nagyon le voltak maradva. Különböző énekeket tanítottam meg velük, közben jártak dolgozni a szövetkezetbe. A földekre a traktor utánfutóján szállították ki őket, közben meg énekelték a velük lévő felnőtteknek azokat a lelki, hitvalló, Halleluja énekeket, amelyeket az előkészítőn tanítottam meg velük. A parókián voltak a foglalkozások, ahol harmonikán kísértem őket, abban az időben nagyon divatos hangszer volt, a fiatalok pedig nagyon lelkesen énekeltek.

Lehetett szabadon foglalkozni a fiatalokkal?

Senki nem szólt semmit. Amikor odakerültem, elindítottuk a gyerekeknek a vasárnapi hitoktatást. A vasárnapi ebéd után a délutáni istentisztelet előtt foglalkoztam velük. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez esetleg nem természetes, hanem tartani kellene tőle. Gyermekkoromban ezt láttam a lelkészünktől, Koncsol Jánostól és ezt a mintát vittem tovább a saját gyülekezetemben. Örös közvetlenül a határ mentén fekszik, éjjel-nappal járőröztek a csendőrök, de sohasem tapasztaltam azt, hogy engem figyeltek volna.

Tizenöt évig szolgált Örösben, majd Királyhelmecre került. Mi ennek a története?

Nem tudom, hogy a királyhelmecieknek miért rám esett a választásuk, de bizonyos, hogy Isten rendezése alapján alakult így. Az akkori esperes, Kún István egy alkalommal megkért, hogy menjek el Pólyánba istentiszteletet tartani és hirdettessem ki a következő vasárnapra az egyházközségi közgyűlést. Mint az egyházmegye akkor legfiatalabb lelkésze, a kérésnek megfelelően elmentem Pólyánba, elvégeztem a szolgálatot és kihirdettem az egyházközségi közgyűlést. A következő héten az esperes szolgált Pólyánban, a tisztújításkor új presbitereket választottak. Az egész folyamatot ő vezette le, majd üzent, hogy vasárnap és a következőn is én menjek szolgálni Pólyánba.

Három vasárnapot említett, én pedig nem tudtam miért kell oda mennem, hiszen őket a királyhelmeci lelkész, Ásványi János szolgálta be. Később azonban kitudódott, hogy nézeteltérés történt a gyülekezet és lelkésze között, ezért kellett nekem Pólyánba mennem istentiszteletet tartani. Amikor találkoztam a lelkésszel, kérdőre vont, hogy minek járok Pólyánba. Azzal védekeztem, hogy az esperes bízott meg s arra kért, hogy addig végezzem ott a szolgálatot, amíg nem szól. Én pedig becsületesen minden vasárnap el is mentem. De éreztem, hogy ez rosszul esett a kollégának, holott szerettem őt. Évek óta jártam Pólyánba, amikor királyhelmeci elődöm egyszer megbetegedett. Egy szombaton bekerült a kórházba, a felesége pedig felhívott, hogy Pólyánból hazajövet megtartanám-e az istentiszteletet Királyhelmecen. Örösben rögtön ki is hirdettettem, hogy egy órával később lesz az istentisztelet, én meg elmentem helyettesíteni.

Ez már a rendszerváltás utáni időszak volt, s akkoriban, harminc évvel ezelőtt nagyon sok konfirmandus volt Királyhelmecen. Egy-egy csoportban 30-40-en is voltak, s így volt ez több éven keresztül. Ásványi rám bízta a konfirmandusokat is, én meg megnyugtattam őt, hogy foglalkozni fogok velük és felkészítem őket.

Sajnos betegségéből már nem épült fel, meghalt. Az esperes pedig megbízott a királyhelmeci gyülekezet beszolgálásával is. A temetés után a gyülekezet jelezte, hogy velem szeretnék betölteni a megüresedett lelkészi állásukat. A presbitériummal közöltem: a hivatalt átveszem, de lelkészválasztásra ne kerüljön sor addig, amíg a lelkész özvegye nem költözik el a parókiáról. Beleegyeztek. A nagytiszteletű asszony költözése után jött a gyülekezet meghívása. Sokat gondolkodtam rajta, hogy elfogadjam-e, de végül igent mondtam. 

Királyhelmec mellé kapott még két kis gyülekezetet is, a pólyáni leányegyházközséget és a szolnocskai szórványt. Ekkor már túl vagyunk a rendszerváltozáson. Az emberek jobban fel merték vállalni a hitüket, ami megmutatkozott az istentiszteletek látogatottságában is?

A konfirmandusok száma, ahogyan említettem is, akkor nagyon megnövekedett. A rendszerváltás után már az elődöm, Ásványi János idejében megszaporodott a számuk, s ez a tendencia nem maradt abba akkor sem, amikor én lettem a gyülekezet lelkipásztora. Istentiszteletre is nagyon sokan jöttek. Ünnepekkor zsúfolásig megtelt a templom, még ülőhely sem maradt. Karácsonykor bekapcsoltuk ugyan a fűtést, de mindenki levetette a kabátját, mert meleg volt, hiszen a legjobb fűtés a tömeg. Kezdetben a szolgálat is több volt. A betegeknek vagy a mozgásképteleneknek az otthonukban szolgáltam ki az úrvacsorát, mert igényelték. Akkor ez teljesen természetes volt. Többen is kérték, nem is tudtam mindig mindegyik helyre elmenni az ünnep alatt. Amikor már a fiammal, Istvánnal végeztük ezt a szolgálatot, akkor megosztottuk egymás között. Sajnos, most már nagyon kevés esetben érkeznek ilyen kérések.

Ha visszagondol a királyhelmeci szolgálatának a kezdetére és a nyugalomba vonulására, akkor érezhető a különbség az elmúlt harminc év alatt? Ha igen, ez miben mutatkozik meg elsősorban?

A királyhelmeci szolgálatom kezdetén mintegy 1200 reformátust tartottunk számon, s közel ennyi név szerepelt a választók névjegyzékében, most meg alig haladja meg az ötszázat, holott több református is él Királyhelmecen, de nem jönnek templomba, nem jelentkeznek be. Sokan csak akkor jelennek meg, ha a hozzátartozójukat a református szertartás szerint szeretnék eltemettetni, akiről viszont semmiféle bejegyzést sem találunk, s azt sem tudjuk, hogy a gyülekezethez tartozott volna-e vagy sem.

A kezdeti lelkesedést átvette volna a közöny, aminek a gyökere a társadalmi változásban keresendő?

Igen, ez is igaz, de sokan meg is haltak. Utánanéztem, a Temetési Anyakönyvben mintegy hatszáz név szerepel, ennyien távoztak el a gyülekezet közösségéből. Többen meg elköltöztek máshová vagy elmentek külföldre dolgozni. Az emberek elidegenedtek egymástól, másrészt meg már nem tartják szükségesnek, hogy elmenjenek a templomba, így lassan megüresednek, kiürülnek a padsorok. Sok összetevője van a csökkenésnek. A változást egy másik példával is illusztrálom: közvetlenül a rendszerváltozás után még 30-40 konfirmandus is volt évente, három évvel ezelőtt csak hárman tettek vallást a hitükről. Volt olyan év, hogy öten, heten is voltak, néha 10-12 is összejött. A korosztályukban sincs nagyon több gyerek, vagyis nem csak nem konfirmálnak, hanem meg sem születnek a gyerekek. Királyhelmeci viszonylatban viszont ez nagyon nagy fogyást jelent. Sajnos másutt is hasonló a helyzet, mert elnéptelenednek a gyülekezetek. Hasonló a helyzet szülőfalumban, Deregnyőn is.

 Mi lesz ennek a következménye, mi várható? Ön hogyan látja a jövőt?

Jó reménységgel várok egy olyan ébredésre, mint amilyen volt a rendszerváltás után. Az emberek megtalálták a visszautat a gyülekezet közösségébe. Eljöttek az istentiszteletre, s közös erővel újítottuk fel a templomot és így építettük a gyülekezeti otthonunkat is, mert ott volt bennük a tenniakarás. Valami biztosan történik, amely ismét lendületet ad, s az emberek újra szükségét látják annak, hogy meghallgassák az isteni üzenetet. Lehet, hogy nem lesznek annyian, mint a 90-es évek elején, de Isten tervei kiszámíthatatlanok. Még a nagyon megfogyatkozott gyülekezet ellenére is jó reménységgel vagyok, hogy egyszer ismét népes gyülekezet lesz Királyhelmecen.

A szolgálatában milyen szerepet játszott az imádság?

Sokszor kellett sok mindenért imádkozni. A gyülekezetben a hívekért, a betegekért, de a lelkipásztornak a szolgálatáért is. Hiszek abban, hogy az imádságot az Úr mindig meghallgatja: ha nem is azonnal, de egy idő után biztosan választ ad a kérésekre. Az egyik énekünk szavaival vallom, hogy mind jó, amit Isten tészen. Én ezt az életemben többször is megtapasztaltam, ezért kell mindig töretlenül imádkozni, buzgón kérni.

Mi az igazi lelkészi szolgálat tartalma? Hogyan látja ezt, visszatekintve a több, mint negyven éves szolgálatára?

A legfontosabb az evangélium hirdetése, prédikálni Krisztust, bizonyságot tenni és állandóan Isten kegyelmét hangoztatni. Szolgálatomat két ige határozta meg. Az egyik Örösben hangzott el a beiktatásomkor: „De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.“ (ApCsel 20,24).

A másik Pál apostolnak a Rómabeliekhez írott levélből való: „Mert nem szégyellem a Krisztus evangéliumát“ (Róm 1, 16a)

Valóban, én nem szégyelltem, hirdettem az igét lelkiismeretesen és alázatosan végeztem a szolgálatot. Bizonyára követtem el hibát, de mindig igyekeztem ahhoz ragaszkodni, hogy a szolgálatot becsületesen végezzem el, s ebben pedig ez a két igevers segített, megerősített.

Két hatéves ciklusban volt a Zempléni Református Egyházmegye esperese. Mi jelentette a legnagyobb kihívást?

Az esperesi szolgálatom idején is voltak problémák az egyházmegyében, de igyekeztem azokat megoldani és rendet tartani. Voltak, akik nehezteltek rám, panaszkodtak, gúnyolódtak, de nem engedtem a nyomásnak.

Egy lelkipásztor mikor elégedett a munkájával?

Az a lelkipásztor, aki az életét a szolgálatra teszi fel, azt örvendezéssel tölti el a haladás, a gyarapodás és a fejlődés. Még akkor is, ha az kis léptékű. Ha bizonyságtétel hangzik el Isten megtartó kegyelméről, ha megújul templom, ha többen jönnek el istentiszteletre, ha érzi, hogy az emberek vágyakoznak Isten után – akkor a lelkipásztor örül. Azonban mindig tudatosítani kell, ő csak szolga, s minden az Úr akaratából fakad.

Volt olyan időszak is, amikor esetleg elcsüggedt?

Soha nem csüggedtem, inkább bosszús voltam, ha nem úgy mentek a dolgok, ahogyan elterveztük. Az egyik építkezésnél a hívó szóra nem jöttek el az emberek, máskor meg nem volt meg bennük az a lelkesedés, holott maguknak készítették. Voltak ilyen időszakok is, amelyek bosszankodást váltottak ki. Egyébként mindig is vidám ember voltam, szerettem tréfálkozni, viccelni. Az idős lelkipásztorok, akiket példaképemnek tartottam, szintén ilyen lelkülettel, örvendező szívvel beszéltek sok mindenről, beleértve a szolgálatot is, s ez valahogyan engem is megragadott. Ez segített abban, hogy le tudjam küzdeni és félre tegyem a problémákat. Igyekeztem mindent megvalósítani Isten dicsőségére, amire egy gyülekezetnek szüksége volt.

Segített ebben az imádság vagy a Biblia olvasása?

Igen, a napi ige mindig ott volt vezérfonalként. A kellemetlenség miatti bosszúság, bosszankodás idővel elmúlt. Amit szerettünk volna elvégezni egy templomjavításnál, a gyülekezeti ház építésénél, vagy más munkánál, az valahogyan mindig megvalósult. Éreztem a gyülekezeteknek a ragaszkodását, nem csak Királyhelmecen, de Pólyánban is. Az a gyülekezet is mára teljesen elnéptelenedett, elkopott. 1982-től szolgáltam ott, majd negyven éven keresztül. A pólyáni mellett a rendszerváltozás után megalakult a szolnocskai szórványgyülekezet.

A falu egykori iskoláját a görögkatolikusok imaháznak építették át, s oda jártak felváltva három felekezet hívei: a római katolikusok és a görögkatolikusok misére, a reformátusok istentiszteletre. Ott nem volt különbség: a reformátusok eljártak a katolikus misére, a katolikusok meg az istentiszteletre. A római katolikusok később építettek maguknak egy templomot, az iskolából lett imaház megmaradt a görög katolikusoknak és a reformátusoknak. Kezdetben még Pólyánból is átjártak istentiszteletre Szolnocskába és fordítva, de valahogyan mára elkoptak az emberek. Sok esetben örülünk, ha ott vannak a helyiek, az a pár lélek akár Szolnocskában vagy Pólyánban. De kedvesek, ragaszkodnak a gyülekezethez, az épületeik rendben vannak. Ha már eljönnek az istentiszteletre, nekem az már egy nagy öröm.

Ha summázni kellene a szolgálat lényegét, az hogyan szólna?

Alázatosan és engedelmesen kell szolgálni az Urat és a gyülekezetet is.

Ha újból kellene kezdenie, akkor is a lelkipásztori hivatást választaná?

Igen, nem bántam meg, hogy így döntöttem. Elmentem felvételizni Prágába, felvettek, örültem, majd jött Csehszlovákia megszállása, akkor ugyan eléggé elkeseredtem. De az egykori deregnyői lelkipásztorom, a sok mindent megélt Vizváry László azzal vigasztalt: „Ne csüggedj el, a szolgálatot végezni kell. Mindig szükség lesz a lelkipásztorokra, a szolgálatukra, az ige hirdetésére. Magyarországon is volt forradalom 1956-ban, amit ugyan levertek, de lelkészek továbbra is vannak, szolgálnak, az igét hirdetik, a gyülekezetek élnek, s mindent megtesznek, amit lehet – ezért neked is kell végezned azt a szolgálatot, amire vállalkoztál”.

Iski Ibolya

Fotó: Iski Ibolya, Molnár István

Névjegy: Molnár Elemér

Születés, időpont és hely: Deregnyő, 1950. október 4.

Tanulmányok: Prága

Lelkészi szolgálatok helyei és időpontjai:

Rimaszombat 1975-1978

Örös 1978-1992

Királyhelmec 1992-2020

Beszolgált gyülekezetek:

Pólyán-Szolnocska 1982-2020

Gyermekei:

Zsolt /1978/ - csicseri lelkipásztor

István /1980/ - királyhelmeci lelkipásztor