A szolgálat az életem

2022. november 25., péntek

Két évvel ezelőtt fejezte be aktív lelkészi szolgálatát Szabóné Kozár Éva perbenyiki lelkipásztor, aki negyvenhét éven át hirdette Isten igéjét. Bár már túl van a hetvenen, de ha engedélyeznék a további szolgálatát, akkor ismét felvenné a palástot és tenné a dolgát.

Szabóné Kozár Éva

Egészsége ugyan időnként megállásra kényszeríti, de ha szükség van a jelenlétére, akkor autóba ül és az autópályán több száz kilométert is levezet, hogy a Budapesten élő, felnőtt korba lépett két unokáját és megözvegyült vejét erősítse. Legidősebb gyermekét, Noémit, akinek a megszületéséért egykor hosszasan imádkoztak néhai férjével, egy évvel ezelőtt szólította magához az Úr.

A vele készített beszélgetésben érintjük átélt veszteségeit, pályaválasztását, egyetemi éveit, szolgálati helyeit, a 89-es romániai forradalom idején az erdélyi magyaroknak szervezett gyűjtését, az általa alapított Jó Pásztor Házát, ahol segítő kezet nyújtanak az anyagiak miatt otthontalanná vagy bántalmazás miatt lakóhelyét elhagyni kényszerülő anyáknak és gyermekeiknek. És még sok minden mást is.

Miért a lelkészi pályát választotta, illetve mennyire volt ez tudatos? A nagyapja, az édesapja, az ő bátyja, de az Ön öccse, Péter is erre az útra lépett.

Természetesen meghatározta a pályaválasztásomat, hogy lelkész családban nőttem fel. Gyerekkoromban orvos szerettem volna lenni. Az érettségi után elküldtem a jelentkezésemet több orvosi egyetemre is. Egy egyházi alkalmon találkoztam teológusokkal, akiktől megtudtam, hogy már a nőknek is engedélyezik a lelkészi szolgálatot egyházunkban, így ők is jelentkezhetnek a prágai teológiára. Sőt, kiderült, hogy egy lány, a Csicserből származó Híres Erzsébet már meg is kezdte a tanulmányait /a vele készített interjú itt  olvasható/.

Nagyon elgondolkodtam ezen a lehetőségen, ami ugyanakkor óriási lelki vívódást váltott ki belőlem, mert nem tudtam eldönteni melyik pályát válasszam. Végül úgy döntöttem, a prágai teológiára is elküldöm a jelentkezésemet, ahová felvételt nyertem. Az orvosi, amit annyira szerettem volna, sajnos nem sikerült.

Gyermekkorában elképzelte, hogy a szószéken prédikál? Vagy inkább már csak akkor, amikor felvételt nyert a teológiára?

Gyermekkoromtól kezdve az úrvacsorás istentiszteleteken apukám /Kozár Sándor/ kántora voltam. Három gyülekezetben szolgált. Édesapám példaértékű munkája, komoly hatással volt rám. Sokat szolgált és tett a hívekért. Valójában tetszett nekem ez a hivatás, de valahogy sohasem gondoltam, hogy akár én is követhetném a példáját és lehetnék lelkipásztor. Amikor erről ábrándoztam, akkor lányok még nem jelentkezhettek teológiára. Azonban amikor értesültem arról, hogy ez megváltozott meg is kérdezték tőlem a nálunk legációban szolgáló teológusok, akarok-e jelentkezni. Éppen érettségi előtt álltam. Kedvet kaptam tőlük, ugyanakkor édesapám példáját látva, ott volt bennem a félelem is. Azt gondoltam, nem leszek alkalmas erre a szolgálatra, de végül Isten másképp döntött.

Hol szolgált akkoriban az édesapja?

Szesztán és Komarócon szolgált, továbbá beszolgált Csécsen és Pányon. Gyermekkoromat azonban Tarcavajkócon töltöttem, ahol a nagyapám 30 évig szolgált, majd váratlanul elhunyt. Halála után apukámat hívták meg lelkésznek a leányegyházakba egyaránt, továbbá Eperjesre is magyar istentiszteletet tartani az ott élő reformátusok számára. Kilenc éves voltam, amikor meghívást kapott a szeszta-komaróci gyülekezetbe. Így lettem szesztai. Apukán egészen nyugdíjazásáig ott szolgált.

Első konfirmáció Perbenyikben 1984-ben

Akkoriban nem tiltották az állam részéről azt, hogy a lelkészek gyermekei egyetemen tanuljanak tovább? Vagy szabadon lehetett bárhová jelentkezni?

Sajnos nagyon meg volt határozva. Eredetileg az öcsém, Péter sem lelkipásztornak készült, állatorvos szeretett volna lenni. A hivatalos szervek akadályozták a lelkészek gyermekei számára az egyetemi felvételt. Mi ezt nagyon megéreztük. Tudom, hogy az öcsémet emiatt nem vették fel. Apukámnak az egyik volt gimnáziumi osztálytársa orvosprofesszor volt Kassán. Próbált segíteni. Az egyetemi felvételi vizsgán a második legjobb volt, de lelkészgyerekként szó sem lehetett róla, hogy felvegyék, egyszerűen nem engedték meg.

1968-ban kezdte meg tanulmányait Prágában a teológián. Akkoriban még ritkaságszámba ment, ha valaki nőként ezt a pályát választotta. Az Ön évfolyamában hány lány volt?

A magyar református lelkészhallgatók között ketten voltunk lányok, a Bolyból származó Várady /később Siposné/ Klára volt a másik. Egyházunkból velem együtt nyolcan felvételiztek a teológiára, öten végeztük el. Rajtunk kívül az évfolyamunkban azonban más protestáns felekezetűek is tanultak, köztük lányok is.

 Református gyülekezti ház felszentelése 1993 - balról jobbra: Kozár Sándor, Szalay László, Mikó Jenő, Szabóné Kozár Éva, Szabó Károly, Petrasevich Nicefor, Kozár Péter

Milyenek voltak a prágai teológus évek? Mekkora hatással voltak Önre?

Csodálatos évek voltak. Az 1968-as prágai tavasz idején már a cseh fővárosban tanultam. Jött a nagy felszabadulás, az egyetemisták összefogtak. El sem lehet elmondani mit jelentett ez azok számára, akik elnyomás alatt nőttek fel, habár a szabadság sajnos nem sokáig tartott. Volt egy magja az egyetemistáknak, akik abban az időszakban átjártak hozzánk, reformátusokhoz istentiszteletre. Összebarátkoztunk, többekkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. 

Nem félt-e attól, hogy csehül kell tanulnia a teológián?

A cseh nyelvtől egyáltalán nem féltem. Tarcavajkócon csak szlovák nyelvű alapiskola volt, így oda jártam. Harmadikos koromban költöztünk Szesztára, de a szüleim már nem szerettek volna átíratni magyar nyelvű osztályba. A két évvel fiatalabb öcsém később kezdte el iskolás éveit, ő magyar nyelvűben tanulhatott. A szlovák tudásom előnyt jelentett teológus hallgatóként, mert segíthettem a diáktársaimnak a fordításban, illetve hogy megértsék a tananyagot. Szeretetből tettem, mert nehéz volt azoknak, akik magyar iskolába jártak és mellesleg csehül kellett tanulniuk.

Mennyire erősítették meg Önt  tanulmányai abban, hogy jól választott, és ott a helye a lelkészi pályán?

Egy év tanulmányi idő után ismét jelentkeztem az orvosi egyetemre. Érdekes módon, ezúttal felvettek. Ez viszont válaszút elé állított: folytatom a teológiai tanulmányaimat vagy pedig megvalósítom gyermekkori álmomat és orvos leszek. Addigra annyira megszerettem a tanárokat, és ők is engem, az egyiknek én fordítottam le egy magyar brossúrát szlovák nyelvre.

Hittanvizsga 1995

Nagyon nagy lelki harcot vívtam, hogy mit tegyek. Magyarok, mindössze tizennyolcan voltunk, de abban a cseh tengerben nagyon jó volt összefogni. Végül is egy álom döntötte el a vívódásomat. Reggelre megérkezett a válasz: a teológián kell maradnom.

Sokat imádkozott azért, hogy Isten megmutassa hogyan döntsön?

Egy brüni lány volt a szobatársam, és tudta, mennyire harcolok a választást illetően. Egyik reggel sírva ébredtem fel, mert olyan álmom volt, hogy abból megértettem merre vezessen az utam. Elmondtam neki, hogy álmomban kaptam egy kijelentést. „Nos, akkor ugye most már tudod, hogy hol kell lenned“ – válaszolta.

Van olyan kedves élménye a prágai évekből, amit megosztana az olvasókkal?

Igen, több is van. Politikailag nehéz időszakban voltam prágai hallgató. 1969. január 16-án, Jan Palach egyetemista Prága főterén a Múzeum előtt, Szent Vencel szobra mögött ruháira benzint öntött és felgyújtotta magát, tiltakozva ezzel a szovjet csapatok bevonulása ellen. A diákság összefogott, lefoglaltuk a teológiát, ott éjszakáztunk.

Három napig tartott az ellenállásunk, mert attól féltünk, bezáratják a teológiánkat. Büszkék voltunk arra, hogy kevesen is, de összefogtunk és megvédtük a karunkat. Nagyon áldásosak voltak a vasárnapok, amikor más egyetemekről is jöttek hozzánk a magyar istentiszteletre. Kirándulásokat, sétákat, találkozókat szerveztünk. Az Ady Endre Diákkört is látogattam.

Szabóné Kozár Éva

A teológián ismerkedett meg a férjével, Szabó Károllyal?

Igen, ő akkor már harmadéves volt. Amikor kezdtem, egy ifjúsági találkozóra ment ki Amsterdamba, ahol felajánlották, hogy tanulhatna ott egy évig, amit el is fogadott. Amikor 1968. augusztus 20-án a Varsó Szerződés katonái bevonultak, hogy leverjék a forradalmat, az akkori püspök, Varga Imre táviratilag azonnal haza parancsolta. Így szeptemberben Prágában folytatta a tanulmányait, majd megismerkedtünk. Isten bizonyára így vezette az utunkat.

Hol volt az első szolgálati helye miután kibocsátották a lelkészi szolgálatra?

Ekelen. Az akkor még pár száz lelkes gyülekezetbe adminisztrátorként helyeztek ki. A férjem pedig komáromi káplán lett. A diploma megszerzése után ő két évig kötelező katonai szolgálatot teljesített, én befejeztem a teológiát. Egyszerre lettünk kibocsátva, házastársakként 1973. november 7-én még két végzett teológussal.

Tíz évig voltam az ekeli gyülekezet lelkipásztora. A férjem Komáromon kívül egy-két évig szolgált Dunaradványon, majd Csicsón, Kolozsnémán és Tanyon. 

Itt született a három gyermekük is, akik közül ketten, Noémi és Krisztián a szüleiket követve szintén a lelkipásztori pályát választották. Nagy változást jelentett a család számára, amikor a nyugati régióból keletre kellett költözni, a hármashatár közelébe Perbenyikbe?

A perbenyikiek meghívtak lelkipásztoruknak. Én egy keleti gyülekezetből származó egyháztag voltam, ahol a templomok mindig tele voltak, sőt az úrvacsorára is bent maradt az egész gyülekezet. Nehezemre esett elfogadni, hogy egy gyülekezetben, amelynek a temploma a második legnagyobb volt az egyházmegyében, a hívek jelentős része csak karácsonykor és húsvétkor megy istentiszteletre. A közösség 30-40 embert alkotó kis magja viszont összetartott. Nagyon jó emberek voltak és testvérekként szerettük egymást.

Ifjúsági tábor Bodrogszentesen 1991-ben

Mi volt a templomi látogatottság elmaradásának az oka?

Azt mondták nekem, hogy sokan a nagy ünnepekkor mennek templomba. Anyasági szabadságon mindhárom gyermekemmel csak három hónapig maradtam távol a gyülekezettől, mert férjemmel megoldottuk a szolgálatokat. Tudtam, hogy amíg megtartom az istentiszteletet, lesz aki vigyázzon a gyerekekre. A szüleim is nagyon messze voltak, nem tudtak segíteni. Megbeszéltük a férjemmel, ha lenne keleten üresedés vagy szabad hely, akkor eljönnénk Ekelről.

Perbenyikben megüresedett a lelkészi állás vagy régóta vártak lelkipásztorra? Ki volt az elődjük?

Több, mint harminc évig Séra László volt Perbenyik lelkipásztora. Erős lelki ember volt, szerették is, de már majdnem 80 éves volt, amikor kérvényeztette a nyugdíjazását. Így üresedett meg 1982 őszén a lelkészi állás. A lelkész nélkül maradt perbenyikieket az öcsém, Kozár Péter szolgálta be Nagykövesdről. Engem a presbitériumból néhányan Szesztára jöttek meghallgatni. Advent első vasárnapján prédikáltam ott. Mikor visszajöttek, Kúun István esperes összehívta a közgyűlést, közölték a gyülekezettel, hogy nagyon támogatnak engem, majd megválasztottak. Így kerültem Perbenyikbe. A férjem először Szomotoron, majd Ladmócon szolgált. 1986-ban pedig  a bodrogszentesi anyaegyházközség és a hozzá tartozó leánygyülekezetek hívták meg lelkipásztoruknak.

Hűségesen is szolgálta az itteni reformátusokat, hiszen harminchét éven keresztül volt a perbenyiki gyülekezet a lelkipásztora. De még térjünk vissza a kezdetekhez. Hogyan kezdődött az itteni szolgálata?

Mivel Noém már iskolás volt, így csak július közepén költözhettünk, és addig tartott a parókia javítása is, megboldogult öcsém vezetésével. Közben őt is megszerették. Mondták is neki, jó lenne, ha átjönne Nagykövesdről. Ő viszont szerette a gyülekezetét. Ott kezdte el a lelkipásztori szolgálatát és sajnos ott is halt meg, 62 éves korában.

Amikor ideköltöztünk olyan érzésem volt, mintha már ismertük volna egymást a gyülekezettel, az első perctől a gondjaink, örömeink, szinte minden közös volt.

Az itteni szolgálatom kezdetén vasárnap két istentiszteletet tartottam, egyiket délelőtt, a másikat délután, de voltak hétközi és gyermekistentiszteletek is. Ez utóbbit akkoriban nagyon tiltották, holott a velük való foglalkozás adta ennek a gyülekezetnek a jövőjét. Hittant is tanítottam, ezen nőtt fel az ifjúság. Azok, akiket már én kereszteltem, a mai napig megmaradtak a gyülekezetben. Énekkart alapítottunk és tele volt a templom. Nagy volt a lelkesedés és örültem, hogy van kiknek szolgálni.

Szabóné Kozár Éva

1982 még a rendszerváltozás előtti időszak. Akkoriban jó szemmel nézték azoknak a lelkipásztoroknak a munkáját, akik ennyire aktívan bekapcsolódtak a gyülekezet életébe? Mire kellett vigyázni? Önt érdekelte, hogy azért nem lenne szabad ennyire nagyon odaadóan ott lenne a gyülekezet életében?

Nagyon nehéz volt. Megfigyeltek és jelentgettek az arra kijelölt személyek. Az első perbenyiki karácsonyi szolgálatomkor – itt ebben a helyiségben, ahol beszélgetünk – a rekamié tele volt karácsonyi csomagokkal. Bejött hozzánk az egyik lelkész és megkérdezte miért van itt ennyi sok csomag. Elmondtuk, a gyerekeknek készítjük karácsonyra, de nem csak ebbe a gyülekezetbe. Az állambiztonsági szervek képviselői már másnap itt voltak. Nagyon szigorúan fellépett az akkori egyházügyi titkár elvtárs, és fenyegetően kijelentette: a gyerekek az államé, ezért velük ne foglalkozzunk. Amikor kiderült, hogy a gyerekekkel karácsonyi pogramot is készítettünk, megtiltotta, hogy előadják.

Nekem a nehéz helyzetekben mindig föntről súgtak: Mi vettük a gyerekeknek, nem szabad? – kérdeztem vissza, de erre már nem tudott mit mondani. Végül annyit közölt, a csomagokat nem szabad a templomban kiosztani. Erre pedig gyorsan azzal reagáltam, hogy akkor menjen el minden gyermekhez és mondja meg nekik: „Nem szabad karácsony este szavalni a templomban“. A felvetésemre nem reagált, mi pedig megtartottuk mindegyik gyülekezetünkben az ünnepséget. Hála Istennek, nem történt semmi. Néha kellett tudni fellépni és reagálni a támadásokra.

Egy évvel a rendszerváltozás előtt pedig már gyermektáborokat is szervezett más felekezetek bevonásával, amelyek majd tíz éven keresztül sikeresen folytatódtak.

1988 nyarán szerveztük meg az első ökumenikus táborunkat Nagygéresben Hornyák Péter helyi görögkatolikus lelkipásztorral. A következő ifjúsági hetet Bodrogszentesen. 1993-tól pedig háromhetes táborokat szerveztünk, kettőt a gyermekeknek, egyet pedig az ifjúságnak. Mindig ökumenikusan hirdettünk meg és egyházmegyeivé nőtte ki magát, mert nem tudtuk volna megtenni azt, hogy csak a reformátusokat hívogatjuk.

Ravatalozó felszentelése Perbenyikben ökumenikus Istentisztelet keretében 1993-ban

Később be is jegyeztettük magunkat Bodrogközi Ifjúság néven, így az állami szervektől is kaptunk némi támogatást, de sokan segítették a gyermektáboros heteket adományaikkal. Ottalvós táborokat szerveztünk. A résztvevők a parókia hatalmas kertjében felállított sátrakban, vagy a gyülekezeti teremben, illetve a terem padlásán aludtak. Amikor esett az eső, kénytelenek voltunk behozni az egész csapatot, mintegy nyolcvan gyermeket a parókiára. Ott aludtak el. Ilyen élményeink is voltak.

Hány évig szerveződtek az ökumenikus táborok Perbenyikben?

Egészen addig, amíg voltak segítőink a sárospataki és a debreceni teológiáról. Noémi lányom Debrecenből hívta meg az évfolyamtársait. Amíg a gyermekeim (Krisztián Pozsonyban) teológiára jártak, még évekig  szerveztünk nagyméretű táborokat, egészen 1998-ig, amelyekre más gyülekezetekből is érkeztek fiatalok. Később már csak a helyiek számára terveztünk ötnapos alkalmakat. Az utolsóra két évvel ezelőtt került sor, de azt már a legfiatalabbik lányom, Mirjam szervezte a helyi lelkészekkel.

A gyülekezeti élet felpezsdítése mellett odafigyelt a szükségben lévőkre is. A romániai forradalom idején, 1989-ben segélyszállítmányt szervezett Erdélybe, később pedig 1998-ban Kárpátaljára. Ennyire megérintették Önt a szükségben lévők?

Egyedül semmit sem szerveztem. Csak az ötlet volt az enyém. 1989 karácsony előtti napján apukám felhívott és elmesélte, a gyülekezeteiben gyűjtést hirdettek, amelyet szeretnének eljuttatni Erdélybe, s megkérdezte: szeretnénk-e csatlakozni? Először egy teherautónyi szállítmányra gondoltunk, amelyből aztán kettő lett. Anyukám Gábor Lajos szepsi lelkipásztorral egy nappal korábban indult el Kolozsvár felé. Amikor meghirdettük a gyűjtést, Perbenyikben december 23-án este egy imaközösség keretében gyertyát gyújtottunk. Nagyon különös  alkalom volt, mindenkinek megnyílt a szíve. Meghirdettük az élelmiszergyűjtést a környező gyülekezetekben is, de a fél Bodrogközből érkeztek adományok. Egy kamiont és négy teherautót tudtunk megtölteni. Egy nagy konvoj indult el Erdélybe, a határzár miatt csak december 28-án. Külön engedélyt kértem Prágából a hivatalos szervektől, de csak a Vöröskereszt égisze alatt tudtunk átjutni a segélyszállítmánnyal. Az adományt nem egy helyre raktuk le, hanem szétosztottuk a falvakban, amerre mentünk.

Óriási élmény lehetett ...

Óriási. Debrecenben aludtunk, a lányom kollégiumában. A teherautók és a kamion a Debreceni Egyetem udvarában parkoltak.

Itt értesültünk arról, hogy a romániai szekusok /rendőrök/ kilőttek egy adományszállító kamiont, az élelmiszert elrabolták a söfőrt pedig megölték. Csendességemben imádkoztam, kértem Istent, hogy erősítsen meg, mert nagy felelősséget éreztem a velem tartók életéért. A Bibliámból pedig egy nagyon biztató igét kaptam: „De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk“ / Zsid 10, 39/

Négy órakor, amikor indultunk, – elől a kamion, utána a négy teherautó – még sötét volt, mellesleg köd borított mindent. A kamionsofőr, aki terebesi volt, azt mondta: nem szeretne hős lenni. Megnyugtattam, nem lesz hős, illetve az lesz, de nem úgy, hogy az életét kell adnia érte. Felajánlottam, beülök hozzá, mellette leszek, s ne féljen, nem lesz semmi baj. Isten megsegít bennünket, mert jó szolgálatot végzünk. Így is történt.

2004-ben egy nagyot álmodva elhatározta, hogy a jókai Jó pásztor gyermekotthon mintájára Perbenyikben is létrehoz egyet. Végül Isten úgy alakította a körülményeket, hogy gyermekotthon helyett anyaotthon lett, ahol menedéket találtak az utcára került és bántalmazott nők gyermekeikkel együtt. Eddig hány embernek tudtak segítséget nyújtani?

Az anyaotthonunk hivatalosan 2011. január 1-jétől működik. Óriási összefogással és segítséggel jött létre. Fazekas László püspök szentelte fel az előző év december 10-én. Az első anyát három gyermekével másnap beköltöztettük az épületbe. Eddig mintegy 180-an fordultak meg az anyaotthonban. Hosszú ideig nem tartózkodhatnak itt, mert ez egy átmeneti hely. A Jó Isten úgy igazította többük sorsát, hogy talpra tudtak állni. Többen találtak maguknak munkahelyet nagyobb városokban.

Mennyi ideig élvezhetik az anyaotthont az egy időre védelmet nyert nők a gyerekeikkel együtt? Amikor elmennek, akkor hálásak azért, hogy befogadták őket?

A mai napig köszönik, azt a segítséget, amit nyújtottunk a számukra, akkor is ha egy nylon táskával a kezükben kopogtattak hozzánk télvíz idején nyári cipőben.  Mi, akik ma is folytatjuk ezt a munkát, tudatában vagyunk annak, hogy Krisztus szeretetét oda kell élni eléjük.

A legtöbbjük főzni sem tudott, de még az alapvető higiéniát sem tartották be. Sok mindenre megtanítottuk őket: főzni, kertészkedni, takarítani. Egy évre fogadhattuk be a jelentkezőket, aztán el kellett menniük, de ha valakinek nem rendeződött addig az élete, maradhatott tovább is.

Szabóné Kozár Éva

Ha ötven személyre lenne kapacitása az otthonnak, akkor is megtelne. Egyre nagyobb a nyomorúság, a szegénység. Segítség nélkül nem tudnánk eredményes munkát végezni. Az anyaotthon működtetéséhez óriási szeretet és jószívűség kell. Az állam ugyan hozzájárul a fenntartásához, de csak részben fedezi a kiadásokat. Együttműködünk a királyhelmeci Diakóniai Központtal, szükség szerint tőlünk kapunk ruhát, lábbelit. Amíg elintézzük számukra a szociális segélyt, biztosítanunk kell az ellátásukat, amit csak adományokból tudjuk megoldani.

A lelkiismeretes, gondos, önfeláldozó munkáját 2019-ben jutalmazta a Femine Fortis, az Erős Nők Polgári Társulása. Hogyan fogadta akkor ezt a díjat? Valószínűleg Önt erős nőnek tartják.

Nagyon meglepődtem, amikor megkaptam a meghívót. Az Úr mindig adott nekem erőt. Tőle jött a krisztusi szeretet. Nélküle semmi sem jött volna létre. Ezek a tényezők hozzájárultak ahhoz, hogy betöltsem a küldetéseket, nem feledkezve el a mellettem álló segítőkész emberekről sem.

Ön számára mit jelent az igazi lelkészi szolgálat?

A legfontosabb a lelkipásztori és a szeretetszolgálat. Az arra való felkészülés. Csak akkor nem szolgáltam, két-három alkalommal, amikor betegségből kifolyólag nem tudtam felmenni a szószékre.  Egyszer annyira megfáztam, hogy tüdőgyulladásom volt, mégis elvállaltam a temetést. Úgy éreztem, van elég erőm arra, hogy elvégezzem a szolgálatot.

1989-1996 között  a nagygéresi gyülekezet is hozzám tartozott. Időnként helyettesítettem a férjemet és alányomat, valamint néhány hónapig beszolgáltam a mihalyi, legenyei és bistei gyülekezeteket. Mindig szívesen szolgáltam ott, ahol erre szükség volt és ahová meghívást kaptam, s Isten kegyelmének köszönhetően ez így van a mai napig.

Egy lelkipásztor nehezen tudja felmérni szolgálatának eredményét. Mikor volt a legelégedettebb? Bár a lelkipásztor veti a jó magot, s nem tudni előre, hogy az mikor kel ki.

A perbenyiki szolgálatom kezdetén az első években mindig tele volt a templom, de a rendszerváltás után, egy kicsit visszaesett a látogatottság. Nem panaszkodom, mert itt mindig voltak fiatalok, kisgyermekes családok, akikre lehetett építeni.

Mit tartott szolgálatában a legnagyobb kihívásnak?

A temetéseket. De hiszem, a legtöbb lelkész is így van ezzel. Amikor édesanyám egyik percről a másikra elment, egy évig tartott amíg feldolgoztam az elvesztését. Halála után Nagygéresben temettem egy édesanyát. Teljesen másképp prédikáltam, imádkoztam, illetve álltam hozzá ehhez a szolgálathoz, mint korábban. Perbenyikben, a mai napig egy nagy család vagyunk, ha a közösségből eltávozik egy szerető lélek, az nagyon nehéz. Le kell győznöm önmagamat. Sokat imádkoztam azért, hogy képes legyek a szolgálatra.

Volt személyes hitvallása is a szolgálatában?

Igen, többször is. A megélt örömöket és bánatokat belefoglatam az igehirdetéseimbe. Soha ne felejtsük el, hogy Jézus ott van a viharban és a mélységekben is. Azt hiszem minél idősebb egy lelkipásztor, annál inkább tud bizonyságot tenni arról, hogy egyedül nem lehet megállni a viharokban csakis Jézus Krisztus által.

Balról jobbra: Noémi, Krisztián, Mirijám és Szabóné Kozár Éva

Mikor tud egy lelkipásztor hiteles lenni?

Az egész lelkipásztori élet erről szól, hogy hiteles legyen. Édesapám mondta egyszer, úgy kell élnie egy lelkipásztornak a parókián, hogy annak üvegből vannak a falai. Hiába prédikálunk szépeket, ha mi magunk nem élünk aszerint, mert akkor nem hiteles az életünk.

A hiteles pálya ösztönzőleg hatott két gyermekére, hogy ők ezt az utat válasszák? Látták a szolgálat szépségét és hatással volt rájuk?

Mi, a férjemmel soha nem szóltunk bele a gyermekeink életébe. Se a tanulmányaikba, se a párválasztásukba. Az iskolákat is ők választották. Noémi egészen kiskorától kezdve misszionárius szeretett volna lenni. Már gyermekkorában megtért. Attól kezdve így is készült az alapiskolától kezdve a gimnáziumon keresztül egészen az egyetemig. Természetes volt a számára, hogy teológiára jelentkezik. A fiam, Krisztián mindig azt mondta, ő nem fog annyit tanulni, mint mi. Nem is készült lelkészi pályára, pedagógus akart lenni. Nyitrára szeretett volna jelentkezni hitoktatás – zenei szakra. Abban az évben azonban nem nyitottak ilyen szakpárosítást. A határidő letelte előtt pár órával felhívott és közölte, úgy érzi, mégis a teológián a helye. Mint mondta, Istentől kapott ihletet, küldetést, hogy a lelkészi pályára menjen. Zenével meg foglalkozhat külön és lelkészként taníthat majd. Később ez utóbbi óhaja is teljesült. A harmadik gyermekünk Mirjam is gondolt a lelkészi pályára, de édesapja halála után lelki vívódása miatt inkább a tanári pályát választotta.

Némileg érintettük azokat a veszteségeket, amelyek az élete során Önt érték. Édesanyja után 51 éves korában a lelkipásztor férjétől is búcsúznia kellett. Hogyan tudta feldolgozni ezt a veszteséget?

Borzasztó nehéz volt. Gyors lefolyású, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. De hihetetlen erőt kaptam Istentől. Közben helyettesítettem őt a gyülekezeteiben, hat helyen szolgálva. Viszont konfirmációra is fel kellett készítenem a fiatalokat. Elment Pozsonyba, s onnan érkezett a hívás, haza kell őt hozni. Egy héten belül meghalt. Az tartott a felszínen, hogy rengeteget kellett szolgálnom és nem volt időm magammal foglalkozni. A szolgálat adott erőt. Elvégeztem, amit kellett, de sok volt egyszerre. Ekkor bocsátották ki lelkészi szolgálatra a lányomat, Noémit és a férjét, Jánost, majd a férjem gyülekezeteibe helyezték ki őket, bodrogszentesbe és a leányegyházközségekbe. 

Mikor ülepedett le Önben a gyász?

Nagyon későn. Számomra akkor jött el ez az időszak, amikor már kevesebb lett a szolgálatom. Egyedül maradtam a gimnazista lányommal, Mirjammal. Krisztián teológushallgató volt Pozsonyban. Nem tudtam megtenni, hogy én most gyászolok, magamba roskadva nem törődöm semmivel, és csak sírok. Mégis kell, hogy sírjon az ember, különben meghasad a lelke.

Szabóné Kozár Éva

Aztán elveszítette az édesapját, 2014-ben 62 évesen pedig meghalt a lelkipásztor öccse is. Egy évvel ezelőtt pedig a lánya, Noémi is követte őket. Mindössze 45 éves volt. Hogyan tudta elviselni, hogy el kell búcsúznia a lányától?

A legnagyobb seb és lélekfájdalom az, amikor egy anyának a gyermekét kell eltemetnie. Nehéz erről beszélni. De az ember itt is csak a hitébe tud belekapaszkodni. A feltámadás élő reménységébe.

Noémi kiimádkozott gyermekünk volt. Több évig könyörögtünk a férjemmel, hogy Isten adjon nekünk gyermekáldást. Meghallgatott bennünket és óriási ajándékként megszületett Noémi. Nevének jelentése: gyönyörűségem. De az is volt, egész életén át a számunkra.

Pontosan egy évvel ezelőtt az utolsó napjaiban már nagyon nagy szenvedései voltak. Eszembe jutott, hogy amikor Istentől kértük őt, mennyit imádkoztunk érte. Közben erősítenem kellett az érettségi előtt álló fiú- és az egyetemista lányunokámat, de főleg a férjét, Jánost. Előttük sohasem sírtam, nekem erősnek kellett lennem, hogy ők talpra álljanak, mindent megtettem azért, hogy ez így legyen. 

Noémi egyik oszlopa volt a Budapest-Zuglói Református Egyházközségnek. Arra biztattam Jánost, gondoljon arra, hogy a gyülekezet is mennyire gyászol és várja a szolgálatát. Noémi halála utáni első istentisztelete után igazat adott nekem, nagyon megkönnyebbült. Az ige elsősorban az igehirdetőt szólítja meg, aztán a híveket. Ige, imádság, szolgálat. Ez a három a legfontosabb gyász idején.

Második éve van szolgálati nyugdíjban. Gondolnak-e arra a környező gyülekezetek lelkipásztorai, hogy szükség esetén bevonják Önt is?

Perbenyiket jelenleg Kisgéresből szolgálják be, amikor megkérnek, akkor vállalom a helyettesítésüket. Az elmúlt hónapokban többször is felkértek, sőt, még temettem is. 47 éves lelkipásztori szolgálatom alatt soha nem utasítottam el az igehirdetés lehetőségét. Bárhová hívtak, mindig vállaltam és mentem.

Amikor befejezete hetven éves korában a lelkészi szolgálatot, nem költözött el Perbenyikből, hanem itt maradt, s a legfiatalabb lányához, Mirjamhoz költözött, aki a parókiától csupán néhány méterre lakik. Így is tervezték, hogy együtt lesznek?

Eredetileg úgy terveztem, veszek magamnak egy kisebb lakást itt Perbenyikben. Ki is néztem egyet már nyugdíjazásom előtt, aztán úgy hozta az élet, hogy mégis hozzá költöztem. A házukat eredetileg is úgy építették, hogy készítettek nekem egy szobát, s kérte, ne menjek el sehová, hanem maradjak vele. Mikor tényleg dönteni kellett, nagy szeretettel azt mondta: Jó lesz nekünk együtt, költözzek hozzájuk. Visszamondtam a nekem fenntartott házat és hozzá költöztem. Szeretettel és odafigyeléssel van irántam, mindent megtesznek a gyerekeivel együtt, hogy jól érezzem magam. 

Nem bánta meg, hogy a lelkipásztori pályát választotta? Vagy, ha újrakezdhetné, akkor már az orvosit választaná?

A lelkipásztorit. Nagyon megszerettem ezt a hivatást és úgy vélem, hogy amíg az Úr Isten nekem erőt és képességet ad, szívesen segítek ott ahol tudok.

Még mindig beül az autóba és egyedül vezet?

Szeretek vezetni. A gyermekeim és az unokáim éltetnek, a szolgálat, melynek szépségét valahányszor megtapasztaltam.

Iski Ibolya

Fotó: Iski Ibolya, családi és gyülekezeti album 

Névjegy: Szabóné Kozár Éva

Születési időpont és hely: 1950. május 30. Kassa

Tanulmányok: Kassa – gimnázium

Prága – Károly Egyetem

Lelkészi szolgálatok:

Ekel 1973-1983

Perbenyik 1983-2020

Beszolgált gyülekezet:  Nagygéres

Egyházi tisztségek:

Tagja a Zsinati Tanácsnak 1996 – 2000

a Zempléni Református Egyházmegye főjegyzője 1996 – 2000

1996-ban egyik alapítója a Szlovákiai Református Keresztyén Nők Egyesületének, két választási ciklusban országos elnöke

Férje: +Szabó Károly bodrogszentesi lelkipásztor 1947. 12. 18. – 1999. 5. 14.

Gyermekei: Noémi+, Krisztián, Mirjam

események továbbiak →