Ezt az emlékkonferenciát egy évvel ezelőtt, a szeretett tanár, kolléga, barát halálának egy éves évfordulóján szerették volna megtartani, de az új koronavírus járvány miatt csak most került rá sor. A rendezvényt jelenlétével megtisztelte Molnár János lánya, Júlia is, aki meghatódva hallgatta végig az előadásokat, melyek mindegyike valami úton-módon kötődött édesapja személyéhez.

Az emlékezők sorát Lévai Attila nyitotta meg, aki Molnár Jánost követte a dékáni tisztségben, jelenleg pedig a kar dékánhelyettese

Molnár János életrajz – egyéni felhangokkal című előadása alapján egy érdekes személyiség bontakozott ki a hallgatóság előtt. Az egyéni felhangok alapigéjeként Ez 10,14 igevers szolgált, ahol kérubok leírásában azok négy arca – kérub-, ember-, oroszlán- és sas arc – olvasható. A tudományba néző sas-arc nagyon jól illik Molnár János tudományos életére, aki a természettudományok és testnevelés mellől a teológiánál kötött ki, és ezen keresztül számos más tudományághoz – mint pl. a lingvisztika, orientalisztika – is közel került.

Ám az általa oktatott vallástudomány, filozófiatörténet, dogmatörténet, héber nyelv, judaizmus, keresztyénség és magyar egyháztörténet Prágában, Pozsonyban majd Komáromban is sok-sok teológiai hallgató előtt mutatta be a tudományra tekintő sas-arcát. Az oroszlán-arc azok számára vált ismerőssé, akik vagy féltek tőle, vagy szembe akartak szállni vele. Akik

azonban leküzdve félelmüket újra, és újra szembe mertek nézni ezzel az oroszlánarccal, azokkal szelíd oroszlánkánt is tudott bánni. Az ember-arcát csak a legszűkebb körben élők, a hozzá legközelebb állók láthatták. A kollégák, barátok és nem utolsó sorban a növendékek közül néhányan – akiket csak „gyerek"-nek szólított – megtapasztalhattak az ember-arcot is.

A kérub-arc Istenre tekintett, Akinek hálás volt mindenért. Lévai Attila az „Ima a garammikolai református gyülekezetért" című verssel zárta emlékező gondolatait. Ez a verset Molnár János 1989 márciusában írta Bagdad szomszédságában.

Popély Gyula professzor, a barát visszaemlékezéséből kiderült, hogy az 1970 béli első találkozás után miként alakult ki kettejük között az egy életre szóló, igaz barátság. Csodálta barátja tudását, általános műveltségét, munkabírását, örök optimizmusát, mely mindenki számára példaértékű volt. Mindketten sportoltak, de Molnár János a prágai diákévei alatt versenyszerűen birkózott, és csak egy térdsérülés akadályozta meg az 1964-es tokiói olimpiára való nevezését.

Amikor az egyetemi könyvtár munkatársa volt, és ennek vezetősége megvétózta egyiptomi tanulmányútját, akkor határozta el Molnár János, hogy tovább lép. Sikeresen pályázott egy építő ipari vállalatnál meghirdetett arab tolmácsi állásra. 1986-ban egy évre szóló szerződéssel állt munkába, akkor még nem sejtette, hogy több évig fog tartani ez a kiküldetés. Ebben az időszakban is sűrűn leveleztek, és Molnár János soraiból kiderült, hogy Bagdad és Mezopotámia teljesen más, mint amilyennek Pozsonyból látja az ember.

Jóval a rendszerváltás után tért haza a babiloni vizek partjáról. Itthon a jó Isten egyengette útját: rétei lelkipásztori szolgálat, majd a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának dékáni tisztsége következett. A barát halálhíre lesújtotta Popély Gyulát, aki csak reménykedik, hogy az Igaz Bíró nemcsak igazságos, hanem irgalmas is lesz hozzá, ha majd egyszer ő is követi barátját a minden élők útján.

Géresi Róbert, egyházunk püspöke, egykori tanítványként emlékezett Molnár Jánosra, mint emberarcú teológusra. 1992-ben, Prágában találkoztak először. A hallgatókkal együtt ő is hamarosan felismerte a tanár úr egyedi, emberközelségbe hozott oktatási módszerét. Sajátos módon, számtalan alkalommal kollégiumi szobákban hívta össze diákjait, vagy akár az autóban – Prágából Pozsony irányába, hazafelé haladva – vizsgáztatta az ott ülő diákokat.

A nem keresztyén emberek a teológusokat elmaradottaknak, sötét termekben, könyvtárakban ücsörgő, gyertyafénynél poros könyveket tanulmányozóknak képzelik el. Molnár János egész személyisége nem volt más, mint ennek, és hasonló téveszméknek a tagadása. Akik ismerték, azok számára nagyon is valóságos, emberséges és hitét megélő keresztyén ember volt. Az általa oktatott tantárgyakban a jelenlegi élethelyzetekre választ kereső, hitvalló keresztyénségre helyezte a hangsúlyt. Ő már a '60-as években felismerte, hogy az iszlámmal való kapcsolat nagy kihívást jelent a keresztyén világ számára.

Amikor pedig a '90-es években a Nyugat megérkezett Európába, és ennek hozadékaként egyre közelebb került hozzánk az iszlám, akkor a tanár úr nagyon nagy energiát fektetett abba, hogy ennek valóságát megjelenítse hallgatósága körében. Emellett folyamatosan azt kereste, hogy Isten viszonylatában milyen az embernek az arca, illetve hogyan látjuk magunkat és a mások arcát ebben a kapcsolatban. Ő maga is emberarcú, alázatos volt, saját hivatásán belül is, amikor emberként hirdette, amit a gondviselő, megváltó Istentől kapott.

Erdélyi Pál, akinek mondhatni atyai jóbarátja volt Molnár János, az Ó- és Újszövetségben megfogalmazott világképek alapján közelítette meg Jn 3,16 igeszakaszt: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

Az Ószövetség az égről és földről beszél, azaz a teremtettség láthatatlan és látható részeiről, illetve azok alkotóelemeiről. Később a szabadító Istenről olvashatunk, és csak jóval ezután kristályosodik ki a szabadító és világot teremtő Isten azonossága. A címre – Jó-e a világ, vagy rossz? – reflektálva elmondható, hogy az ószövetségi üzenet szerint a teremtett világ és benne az ember jó volt.

Az Újszövetség a világra két fogalmat használ: kozmosz és az ajón. Kozmosz akár az egész teremtettségre is vonatkozhat, míg az ajón az időbeli határokat emeli ki. Ebből következik, hogy a világnak volt kezdete és lesz vége is. A páli és jánosi levelekben a világ már a Gonosz hatalma alatt áll. Ha belegondolunk, akkor az Isten és teremtménye, vagyis a világ és az ember közti jó kapcsolat a bűneset és annak következménye folytán romlott meg.

A jónak teremtett világot a bűneset tette igazán rosszá, amiért ítélet, kárhozat vár rá. Ám az Ó- és Újszövetség nem az emberről, hanem Istenről és az Ő tetteiről beszél. Éppen ezért lenne fontos Isten szemszögéből, Jézus Krisztus szemével nézni a világot. Hinni a megváltásban, hinni abban, hogy minden bűn ellenére a világ még mindig Isten szeretetének tárgya. Erre mutat rá Jn 3,16, így már tudjuk, hogy minket Isten kegyelme tarthat meg.

Karasszon István professzor az 51. zsoltárral emlékezett Molnár Jánosra, a szolgatársra. Ez a zsoltár a panasz-zsoltárok egyike, szó van benne bánatról, örömről, kívánságról. A professzor arra kereste a választ, vajon Molnár János életútjában is megtalálható mindez? A 3-tól a 8-dik versig a bűnbánatot, a 9-től a 19-ig terjedő szakasz pedig az örömet fejezi ki. A 3-tól kezdődő 5 versen át panaszról bánatról írt a szentíró. Bár a betegség is szerepel benne. Molnár János életét, személyiségét a betegség nem jellemezte, sőt nagyon is erős fizikumú, erős lelkű volt.

„Ami nekünk nagyon nehezen elvégezhető feladat volt, ő játszva megtette, amit ő nehezen végzett el, az nekünk már lehetetlen volt" – mondta Karasszon István. Molnár János tele volt szeretettel mások iránt, és ezt észre is vették az emberek. Alázattal hajtott térdet Isten előtt, ezért aztán egyenes térddel, egyenes nyakkal állhatott az emberek előtt. A 9-től 19. versig terjedő szakasz mondandója már nagyon is jellemző Molnár János életére. Hiszen magyar, szlovák, cseh, héber, arab, sémi és európai nyelveken is beszélt.

A zsoltár üzenete szerint Isten dicséretét kell hirdetni. E tekintetben derű, vidámság áradt Molnár Jánosból. Sport, politika, tudomány terén egyaránt jókat lehetett vele beszélgetni, s ez a kedélyes humorral teli élet és optimizmus és derű a misszió lényege. Ugyan ki akarna egy komor közösség tagja lenni? Ezen kívül a felszabadultság csodát tesz, s az emberek erejükön felül is tudnak teljesíteni. A zsoltár 20.verse a kívánságokról szól.

Amint a zsoltáros Jeruzsálem ujjá építését kívánta, úgy Molnár Jánosnak a tanítványai jelentették ezt a Jeruzsálemet. „Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által." (1Pt 2,5)

Bándy György professzor következett a kollégák sorában. Mythoi kai genealogiai (Mítoszok és nemzetségtáblázatok) című, vallástörténeti, valamint ó-, és újszövetségi vonatkozású előadással emlékezett Molnár Jánosra. A jelenlévők megtudták, hogy az Újszövetségben hat helyen történik említés a mítoszokról és genealógiákról. Közülük öt a pásztori levelekben (1Tim 1,4., 4,7; 2Tim 4,4; Tit 1,14., 3,9) egy pedig Péter apostol 2. levelében (2Pt 1,16) található.

A vizsgált részekben az 1 Tim1,4, és az 1Tim 4,7 szakaszban a mítosz melléknévvel és negatív értelemben (babonás, hazug) szerepel. A 2Tim 4,4 -ben a mítosz melléknév nélkül, de szintén negatív értelmezésben (hazugságok) fordul elő. A 2P 1,16 kitalált mítoszokat említ. Az 1Tit 1,14-ben a „zsidó" melléknév tartozik a vizsgált kifejezéshez.

A nemzetségtáblázatok kapcsán Bándy professzor elmondta, hogy minél messzebb élt valaki Palesztinától egy keresztyén közösségben, annál nagyobb jelentőséget kapott az illető zsidó származása. Ugyanis, nagy tekintély övezte azt, aki nemzetségtáblázattal ki tudta mutatni, hogy Isten választott népéhez tartozik.

A mítoszok és genealógiák kiváltképpen 1Móz 1–11 szakaszban fordulnak elő, ahol olyan őstörténetek találhatók, amelyekre ráillik a mítosz jelentése, ezen kívül nemzetségtáblázatok szerepelnek ebben a 11 fejezetben. Az pedig újabb kutatás tárgya lehetne, hogy az önálló történetek a nemzetségtáblázatok közbeiktatásával lettek láncba fűzve, és így a mítoszból történet, vagy történelem, még pontosabban üdvtörténet lett.

Az újszövetségi korban azonban megkezdődött az Ószövetség mellékvágányra való állítása. Ezért aztán a pásztori levelekben egy kezünk ujjain meg tudjuk számolni az ószövetségi idézeteket, és Péter 2. levelében csak három helyen található ószövetségi részekre való utalás.

Somogyi Alfréd, a kar jelenlegi dékánja azt vizsgálta előadásában, hogy milyen hatással volt a szlovák-magyar lakosságcsere a felvidéki református egyházra. Az 1945. május 8-kán véget ért a második világháború. A nagyhatalmak által ekkor újjászült Csehszlovákiának még mindig Eduard Beneš volt az elnöke, aki 1945 május 14. és 1945. október 27. között 143 elnöki rendeletet adott ki.

Közülük 13 közvetlenül és 20 közvetve érintette a német és magyar kisebbséget. A benesi etnikai tisztogatásnak első fázisa volt a csehországi deportálás, második a Magyarországra való kitelepítés, a harmadik a lakosságcsere. Ez utóbbit Csehszlovákia addig-addig erőltette, míg Magyarország beadta a derekát, és 1946.február 27-kén a két ország aláírta a lakosságcsere egyezményt. 76 ezer ember cseréjéről lett volna szó, de Csehszlovákia 400 ezer, de legalább 200 ezer magyartól szeretett volna megszabadulni.

A családok az összes ingóságukat magukkal vihették, de ingatlanaik, őseik csontjait rejtő temetőik, templomaik a szülőföldön maradtak. A Magyarországi Református Egyház eredményes kapcsolatot létesített a budapesti áttelepítési kormánybiztossággal azzal a céllal, hogy az érkező reformátusokat olyan településekre helyezzék, ahol már volt református gyülekezet. Többé kevésbé sikerült is megvalósítani ezeket a törekvéseket.

Összegyházi viszonylatban 196 felvidéki településről kerültek reformátusok Magyarországra a lakosságcsere keretében, és 225 polgári településre szóródtak szét. Magyarországi szempontból nézve a lakosságcsere több helységben megerősítette a meglévő református közösséget. Szülőföld szempontjából vizsgálva pedig egyértelműen veszteségről kell beszélnünk.

Czinke Zsolt, Szenczi Csene Péter püspök élete és munkássága-val emlékezett szeretett tanárára. A neves püspök 1570-ben született Szencen és 1622 június 14-én hunyt el Érsekújvárban. Szenczi Molnár Albert mellett talán őt is méltatlanul keveset emlegetjük. Csene Péter néven látta meg a napvilágot, majd felvette szülővárosa nevét is.Tanuló és asztaltársa volt Szenczi Molnár Albertnek, aki a naplójában két alkalommal is – 1609-ben és 1614-ben – említi földijét, aki 1614-ben Komáromban osztott úrvacsorát.

1603-tól jókai, 1606-től 1611-ig somorjai lelkipásztor. Ekkor a Komáromban szolgálatot vállaló Dobronoki Miklós helyére kerül Érsekújvárba, és az ottani szolgálati évek idején fordította le magyar nyelvre a Második helvét hitvallást. 1615 és 1622 között Dunán-inneni egyházkerület püspöke volt. 1619-ben, az üldöztetés idején képviselte hittestvérei érdekeit a pozsonyi országgyűlésen. Teológiai és filozófiai írásokat fordított latinból magyarra – melyekről utalásokból van tudomásunk. 1622-ben hunyt el, és a feljegyzések szerint 82 palástos lelkész vett részt. Előadása végén Czinke Zsolt felvetette egy Szenczi Csene Péter emléktábla állításának ötletét.

Kónya Péter az Eperjesi Egyetem rektora „Kaľviňe na koncu šveta" – A szlovák reformátusok Északkelet-Magyarországon a 17.-18. században, című egyháztörténeti előadásával mutatta be a szlovák ajkú kálvinista gyülekezetek történetének egy szakaszát. A lutheri reformáció gyorsan (1520-1560) terjedt el a felsőmagyarországi területeken. Nem sokkal ezt követően a helvét irányzat is terjedni kezdett, mivel a már megreformált közösségek nyitottak voltak az új vallási irányzatra.

Azonban Szepes és Sáros vármegye megmaradt a lutheri reformáció mellett. Öt felsőmagyarországi szabad királyi város – Kassa, Eperjes, Bártfa, Kisszeben és Lőcse – 1546-ban kialakította az első lutheri esperességet, és sikeresen meg is tudták őrizni a vallás tisztaságát. Idővel, amikor a helvét irányzat is terjedni kezdett, földesúri pozícióból is – a „cuius regio, eius religio" elvén – reformálhatták a népet. Felső és Kelet-Magyarországon a magyarokon kívül németek, szlovákok, ruszinok, románok is befogadták a helvét irányzatot. A tiszáninneni református egyházkerület levéltárában lévő, 17. század első feléből származó egyházlátogatási jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy az abaúji, ungi és zempléni esperességben is voltak szlovák ajkú anyaegyházak melyekhez számos leányegyház tartozott. Az 1650-ig létező sárosi esperességhez huszonöt szlovák ajkú anyaegyház tartozott.

Eperjesen 1701-ben alakult meg az egyedüli magyar gyülekezet. Mindent összevetve a 17. század elején 150 szlovák ajkú református gyülekezet létezett. A 18. század elejére már csak 33 maradt Ennek egyik fő oka az 1710-ben felbukkanó pestisjárvány lehetett, melynek következtében sok település néptelenedett el. Ebből következik a másik ok: Az újonnan betelepülő lakosság jobbára katolikus volt, így az addigi református falvak fokozatosan katolikussá váltak. Ezen kívül a megmaradt lakosság egy része rekatolizált, és ezáltal is csökkent a reformátusok száma.

A megpróbáltatásokat túlélő hívek rossz anyagi és szociális körülmények között éltek. Ekkor lépett színre Csáji Márton szuperintendens, és Jesensky János esperes, akik sok mindenben támogatták híveiket. Spátzay András málczai lelkész Rákóczy András segítségével kelet-szlovák nyelven öt vallási könyvet adott ki. Ennek köszönhetően ismét fejlődésnek indult a szlovák reformátusság, és az így megszerzett műveltségnek köszönhető, hogy már kevesebben pártoltak át az evangélikus egyházhoz.

A tartalmas előadások után négy könyv bemutatója következett.

Elsőként Flórián László ismertette Molnár János: Ami a két folyó között volt (1985-1990) című könyvét, amely a konferencia idejére jelent meg, s a történetleírásokon kívül gazdag képanyagot is tartalmaz.

Somogyi Alfréd két könyvet ismertetett. Egyik az emlékkonferenciát megelőző napon megjelent, Petheő Attila – Tömösközi Ferenc: Tárnok Gyula szürke könyve című, 800 oldalas kiadványt. Ezt az 1918 és 1938 közti időszakot feldolgozó dokumentumgyűjtemény sokáig csak utalásokból volt ismert, de a szerzők levéltári kutatásaik közben, véletlenül bukkantak rá az egész iratanyagra.

A másik kiadvány pár hónappal ezelőtt látta meg a napvilágot: Tömösközi Ferenc: Az Ige erejével. A szerző 560 oldal terjedelemben dolgozza fel azon lelkészek életrajzát, akik Gömörtől az ország keleti határáig fellelhető gyülekezetekben szolgáltak a kezdetektől 1943-ig.

Czinke Zsolt: Református Egyház és Iskola (1921–1938)

A könyv tulajdonképpen a szerző disszertációs munkája, mely a Református Egyház és Iskola című folyóirat megjelenésének 100. évfordulójára készült.

A könyvbemutatók után Somogyi Alfréd dékán megköszönte az emlékező előadásokat, majd Molnár János lánya rövid megható gondolataival záródott az emlékkonferencia.

Fritz Beke Éva