Az intézmény igazgatója 2020-tól Csécs Ildikó, aki a gyülekezet lelkipásztorának, Csík Györgynek a felkérésére 2016-tól lett a napközi otthon munkatársa. A Selye János Egyetem Református Teológiai Kar missziológia-diakónia-szociális munka szakon végzett. A képzésre azért jelentkezett, mivel mindig is szeretett volna olyan emberekkel dolgozni, akik segítségre szorulnak és a szociális szférában képzelte el a jövőjét. Az intézmény indulásakor azonban még a lelkipásztor töltötte be az igazgatói posztot, aki fokozatosan vezette be az adminisztrációs munkákba. A mesteri diploma átvétele után pedig megkapta a napközi otthon vezetésére való felkérést. 

„Számomra ez egyfajta kihívás volt, de ha nagyobb probléma adódik, azt közösen beszéljük és oldjuk meg a tiszteletes úrral. A legnagyobb gondot az adminisztráció és az állandóan változó állami törvények és előírások jelentik. A jelenlegi módosított szociális törvény január 1-jétől van érvényben, jövő év márciusáig ez alapján működünk. Ebben megváltoztatták a szociális szolgáltatásra vonatkozó minőségi előírások egyes témaköreit, amelyeket másokkal egyetemben, nekünk is át kell dolgoznunk.”

A napközi otthon kapacitása 12 fő, de jelenleg 9 ellátottuk van. A helyieken kívül a környékbeli falvakból is látogatják az intézményt. Vannak közöttük idősek, akik egészségügyi problémával is küszködnek, és értelmileg akadályozottak is. Őket a hozzátartozók szállítják és viszik haza. 

Az állam támogatja az akadályozottsággal élőket abban, hogy közösségbe járjanak, tartozzanak valahová. Itt olyan foglalkozásokban vehetnek részt, amelyeknek célja a készségeik erősítése és fejlesztése, a közösségbe való beilleszkedésük segítése, hogy a lehető leghosszabb ideig maradhassanak az otthoni környezetükben.

Aki látogatni szeretné a napközi otthont, annak a lakhelyén lévő önkormányzatnál kell kérvényeznie a ráutaltsági fokozat megállapítását. A napközi otthon minimum hármas fokozattól fogadhatja az érdeklődőket. Akinek gondozója van, heti 20 órát tölthet az intézményben, ez napi négy órát jelent, a többiek nyolc órát tartózkodhatnak itt. A napi díj két euró. Az ellátottaknak biztosítanak reggelit, tízórait, ebédet és uzsonnát is, attól függően, ki mit igényel.

„Közösségünkben az ellátottak nemcsak az integrációt, hanem az inklúziót, azaz a befogadást, elfogadást is megtapasztalhatják. Az ellátottak egy része értelmileg akadályozott, a többiek idős emberek. A két csoport alkalmazkodik egymáshoz, együtt dolgozik, figyel egymásra és segítik egymást” - hangsúlyozta az igazgató. 

A napközi otthonban a szociális szolgáltatást az ellátottak egyéni fejlesztési terveik alapján nyújtják, amelyeket közösen az ellátottakkal dolgoznak ki. A terv tartalmazza a szociális rehabilitációs programot is, amelynek teljesítését rendszeresen értékelik.

 Csécs Ildikó, Farkas Viktória és Csík György

„Így ez egyfajta motiváló erő a számukra. Az itt megvalósuló foglalkozások arra irányulnak, hogy az ellátottak minél tovább maradjanak önellátóak, vagyis minél tovább meg tudjuk tartani őket az otthoni környezetükben. Azt gyakoroltatjuk velük, amit képesek megtenni egyedül vagy segítséggel, például van, aki tud teát főzni, valakinél a döntéshozatalt gyakoroljuk, míg más logikai és nyelvtani feladatokat old meg, vagy az írást gyakorolja.

A foglalkozások célja képességeik és készségeik fejlesztése, illetve szinten tartása. A kiskertünkben zöldségeket, gyümölcsöket termesztünk és virágokat nevelünk. Idén vetőmagokat vásároltunk, majd a kinevelt palántákat közösen ültettük ki a kertbe. A fiúk vállalták tavasztól őszig az öntözést, gondoskodtak a növényekről. A megérett termést közösen szedtük le, majd ezután került sor a feldolgozásukra.

A képességeiknek megfelelően kap mindenki feladatot, van, aki a tálat tartja, van, aki leszedi az érett zöldséget, gyümölcsöt. A feldolgozás feladata az idősebb ellátottakra hárult, náluk ezáltal a háziasszonyi szerepet hoztuk vissza. Látják az egész munkafolyamatot és a munkájuk eredményét is: lecsót főztünk, de nagyon szeretik például a lekváros palacsintát és az epertortát is” – mondja Csécs Ildikó.

Csécs Ildikó az egyik ellátottal

A napközi otthon minden évben készít egy elégedettségi felmérést az ellátottak és a gondozók számára, amelyben az érintettek kifejezhetik a szolgáltatásukkal és a működésükkel kapcsolatos véleményüket, értékelésüket. A felmérés célja az, hogy az így megismert észrevételeket és javaslatokat felhasználva emeljék a szociális szolgáltatás minőségét.

Az egyéni foglalkozások mellett vannak csoportos foglalkozások is. Mivel egy dologra csak rövid ideig tudnak figyelni, ezért a munkatársak igyekeznek változatossá tenni az egyes tevékenységeket. Az értelmi akadályozottokkal ergoterápiás foglalkozásokat is tartanak, de odafigyelnek a rendszeres mozgásra is. A konyha- és fűszernövénykerti tevékenységek pedig az ellátottak munkakészségfejlesztésüket szolgálja.

Csécs Ildikó hozzáteszi, hogy szorosan együttműködnek a hozzátartozókkal, illetve a gondozókkal, akikkel napi szinten kapcsolatban vannak. „Ha gond merül fel, akkor azt azonnal meg tudjuk beszélni, de a sikereket, az elért eredményt is megosztjuk velük. Van, akinél rövidebb idő alatt érünk el fejlődést, míg másnál hosszabb idő után látható valós eredmény. Az ellátottjaink igénylik a dicséretet, a lelkesítést, így tudjuk őket a legjobban motiválni”.

Összehasonlításként elmondja, hogy míg az állami intézményekben szociális munka zajlik, az egyházi fenntartásúban diakónia. Fontos egymás elfogadása akkor is, amikor a másik rosszkedvű, vagy ha olyan szokása van, amely a másik számára nem elfogadható. „Megbeszéljük, hogy mindenki más, így fogadjuk el egymást. Teljesen más, ha a munkatársak is hívő emberek, mert a munkájuk során a krisztusi szeretetparancs betöltése valósul meg. A Bibliából naponta olvassuk az Igét, az egyik ellátott kérésére szlovákul is.”

Kézműves termékek

Az egyik asztalon egymás mellett szépen sorakoznak a saját maguk által készített kézműves termékek, amelyekkel a támogatóikat ajándékozzák meg. Karácsonyra az ellátottak is készítenek ajándéktárgyakat a családtagjaiknak. Az illatos kis zsákocskákban lévő levendulát a fűszernövény kertben termesztették, közösen szedték és morzsolták le. Szárítás után a lemorzsolt levendulát zsákokba tették, amit géppel, vagy kézzel varrtak össze. A folyamatban mindenki számára találnak olyan résztevékenységet, amit képesek elvégezni, hozzájárulva a kis ajándéktárgy elkészítéséhez.

„Próbáljuk fellendíteni a korábbi kapcsolatainkat az óvodával és az iskolával, amit sajnos a covid miatt szüneteltetnünk kellett. Igyekszünk minden meghirdetett egyházi programba bekapcsolódni, mint például a Szeretethíd vagy a Nyilas Misi adománygyűjtő program” – mondta Csécs Ildikó igazgató, aki úgy érzi, megtalálta a helyét. „Isten ide állított, s tudom, hogy most ez az utam”.

Farkas Viktória gondozónő a kezdetektől a napközi otthon munkatársa. Őt is a gyülekezet lelkipásztora kereste meg azzal a kéréssel, lenne-e kedve sérült emberekkel foglalkoznia. Akkor azonban még gyermekgondozási szabadságon volt a hatodik a gyermekével, mégis azonnal igent mondott rá, bár, mint mondja, fogalma sem volt arról, mibe is vág bele.

Farkas Viktória

„Elvégeztem a Vöröskereszt által meghirdetett gondozói tanfolyamot. Itt sokrétű a munkaköröm, amibe beletartozik minden, ami a gondozással kapcsolatos. Például a tízórai elkészítése, segítségnyújtás az öltözködésben, az étkezésben, illetve a személyi higiéniánál, de ugyanúgy a beszélgetés is az ellátottakkal.  Emellett van adminisztrációs feladatom is. A foglalkozások pedig csapatmunka során valósulnak meg, közösen a szociális munka asszisztensével”.

Viktória elmondja, vannak tevékenyebb napok, amikor többféle foglalkozást is meg tudnak valósítani, míg más alkalommal, amikor fáradtabbak az ellátottak, kevesebbet, mert lassabban haladnak a feladataikkal. Minden nap az ellátottak közül valaki segít a konyhában a tízórai elkészítésében. Ő elvágja a kiflit, de annak megkenése és az asztal terítése már a segítő feladata.

„Van, aki teljesen önálló, rá lehet bízni egy-egy feladatot, de van, akinek be kell segíteni. Jó látni, hogy kipróbálnak új dolgokat is. Igyekszünk nekik biztosítani a nyugalmat, a jó hangulatot, hogy örömmel jöjjenek ide. Annyi mindent kipróbáltam már, úgy érzem, most vagyok jó helyen” – teszi hozzá Farkas Viktória, akinek ide jár a két évvel ezelőtt megözvegyült anyukája is. Nem akarták ugyanis, hogy egyedül maradjon otthon, itt viszont közösségben van. „Úgy látom, jól érzi magát itt.”

Dékány Zsuzsanna

Az intézmény megálmodója a Szesztáról származó Csík György, aki 1995 októberétől pásztorolja a tanyi gyülekezetet. Jelenleg a Selye János Egyetem Református Teológiai Kara Alkalmazott Tudományok Tanszékének oktatója is.

Mi inspirálta Önt arra, hogy a társadalom legsérültebb csoportját, a fogyatékkal élőket kellene felkarolni és segíteni az ő mindennapjaikat?

Még teológus koromban rádöbbentem arra, hogy társadalmunk elutasítja a fogyatékosokat. Nem nagyon láttuk őket az utcákon, s a számukra alapított intézmények is olyan eldugott helyen lévő épületekben kaptak elhelyezést, amerre kevesen fordultak meg. A rendszerváltozás előtti szocialista társadalom szerette volna elhitetni mindenkivel, hogy egészségesek és épek vagyunk, ezáltal ez a csoport teljesen a perifériára került. Én pedig teljes mértékben megtapasztalhattam ezt, mivel a családunkban is volt egy ilyen eset, az anyai dédnagyanyám egyik fia volt kerekesszékes, akit gyermekkoromban sokat tologattam. A vele való kapcsolatomnak az élménye megmaradt, s egyre jobban megerősödött bennem az a tudat, hogy ezeket az embereket is meg kell becsülni és a képességeinknek megfelelően segíteni őket.

Még a teológiai tanulmányai során érzett erre késztetést?

Prágai teológushallgatóként németül tanultam, s az egyik lelkipásztor-tanárunk egy olyan lehetőséget ajánlott, amely által kimehettem dolgozni Németországba. Két nyarat töltöttem Potsdamban, egy evangélikus kórházban. Ott kezdett el foglalkoztatni az a gondolat, hogy egyházunknak, illetve a gyülekezeteinknek másféle módon is lehetne szolgálni. Nemcsak az ige hirdetésével, hanem cselekedetekkel, a fogyatékkal, betegen élők, elnyomottak felkarolásával.

Másoknak is beszélt erről a tervéről?

A közeli baráti köröm tudott erről, de diákként ennek megvalósítására nem is volt erre igazán lehetőség.

Csík György

Hogyan fogadták, hogy ezzel szeretne foglalkozni, nem tartották egy kicsit őrült ötletnek?

Akkor talán még igen, majd megéltük a változásokat, amikor sok minden zöld utat kaphatott. Egyházunk akkori püspöke, Dr. Mikó Jenő erre vonatkozó levélbeli megkérésemre azonban azzal válaszolt, ha jelentkeztem gyülekezeti szolgálatra, akkor majd kaphatok lehetőséget a továbbtanulásra. Én ezt némileg megszegtem, nem nagyon akartam ezzel várni, s amint befejeztem a teológiát, s meglett az utolsó vizsgám, 1991 szeptember végén kimentem Németországba. Egy intézményben dolgoztam, mellette pedig tanulmányokat folytattam.

Prágában elvégezte a teológiát, de nem lépett azonnal szolgálatba a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházban, hanem négy évet még Németországban töltött, igaz nem lelkipásztorként. Ez egyfajta felkészülés volt arra, hogy majd itthon is ezen a területen tudjon majd szolgálatot vállalni vagy inkább tapasztalatszerzés volt a célja, s ebből fakadóan jött ez az indíttatás?

Harmadikos teológus hallgató voltam, amikor megszületett bennem az a gondolat, hogy talán másmilyen formában is kellene szolgálni felebarátunkat. Így határoztam el az egyik nyáron, hogy kimegyek németországi gyakorlatra. Haslachmühlében halmozottan fogyatékos emberek számára készítettünk egy speciális játszóteret. Akkor csak segítőként voltam ott, mert egy hétre szólt a kiküldetés. De beszéltem az ottani vezetőséggel, akik nyitottak voltak a fogadásomra, ha úgy döntök, hogy ott folytatom majd a tanulmányaimat. Így a teológia elvégzése után ismét jelentkeztem náluk, s az igazgató megengedte, hogy ott dolgozzam, sőt, a lakhatást is biztosították. Haslachmühlétől nem messze volt Wilhelmsdorf, ahol az akkor még működő Gotthilf- Vöhringer-Schule iskolában tanulhattam. Ez egy olyan képzés volt, ahol a fogyatékosok gondozását, nevelését, ellátását sajátíthattam el, illetve azt is, hogy mi az, amire szükségük van a mindennapi életben.

Nem vette el a kedvét a terve, hogy fogyatékkal élőkkel foglalkozzon, miután jobban megismerte őket és a tanulmányai során kiszélesedhetett a látóköre?

Talán még inkább erősítette bennem az elhatározást. Amikor egy fogyatékost megismerünk, akkor döbbenünk rá, mennyi minden van, amire ők is hajlandóak és képesek, s mi „egészségesek” mennyi mindent tanulhatunk tőlük. Még jobban megérintett ez a fajta szolgálat és arra készültem, hogy a négy év eltelte után, ha haza jövök, hol tudnék egy ehhez hasonló intézményt indítani.

Kik voltak a gondjaira bízva?

Az ottani ápoltak halmozottan sérültek voltak, látásvesztéssel és halláskárosodással, vagy testi fogyatékossággal. Egy csoportban kilencen voltak. Az első év után váltanom kellett csoportot, mivel ismét diák lettem, két hónapot dolgoztam, egy hónapot pedig az iskolapadban ültem. A testi ellátásukról is gondoskodtam. Megtanultam, mi mindenre van szüksége egy fogyatékkal élőnek, s ezt milyen módon tudom neki nyújtani, illetve megtapasztalhattam, hogy vannak dolgok, amit egyszerűen úgy tudok tökéletesen csinálni, hogyha részben ráhagyom a döntést, vagy ha őt fejlesztem bizonyos foglalatosságokban, például a mozgásban. Ez egyfajta komplex látást igényel, mert nemcsak a testi ellátásukról kellett gondoskodni, hanem jelen kellett lenni a pihenésükben is, illetve abba aktívan bevonni őket. A kulturális élet területén pedig szintén az ő szintjükön kielégíteni mindazt, amire egy fogyatékkal élőnek szüksége van.

Akkor jól felkészült Németországban arra, hogy tudjon megfelelően dolgozni ezen a területen. Ott jobban voltak akkor a körülmények?

Nem lehet mindent megtanulni egy tanfolyam keretében, sokkal inkább az élet tanít meg, mert minden ember más és mindenkit külön kell megismerni ahhoz, hogy tudjam, mire van szüksége, s azt én miként tudom elősegíteni.

A kilencvenes évek végén Németországban a fogyatékkal élők gondozása, ápolása és különféle betegségek orvoslása nagyon magas szinten volt. Ott akkor történt törés, amikor a még gazdaságosabb szolgáltatás biztosítása érdekében átszervezték a munkát. A kapcsolataim révén tudomáson van arról, hogy a kilenc fogyatékkal élő helyett most tizenötöt kell ellátniuk úgy, hogy közben nem növekedett a gondozói-ellátói létszám, ami egy huszonnégy órás szolgálatban nagyon kevés és nem is elfogadható. Gazdaságosan tudják ugyan működtetni az intézményt, viszont a szolgáltatás minőségének a rovására.

Amikor hazajött Németországból, már pozitívabban fogadták az elképzelését?

A püspök örült a hazajövetelemnek, s annak, hogy a lelkészhiány idején egy lelkésszel több szolgál egyházunkban. Ugyanakkor nyilvánvalóvá tette a számomra, hogy először rendbe kell tennem a hosszú évek óta nem lakott parókiát, ahová beköltözhetem a családommal és felújítani a templomot gyülekezetépítés céljából, illetve újra összeszedni a híveket, s majd aztán lehet szó az elképzelésemről. Ezeket a célokat részben sikerült is megvalósítani, majd egy presbiteri gyűlésen megemlítettem, hogy mivel gyülekezetünk gyarapodott, próbáljunk meg egy olyan helyiséget kialakítani, ahol összejöveteleket, idősekkel való találkozókat tudnánk megszervezni. Így született meg egy gyülekezeti ház építésének a gondolata.

Azonnal jóváhagyták az elképzelését?

Nem volt egyszerű, de kellett egyfajta érzékenyítés is a hívek felé, többször hangsúlyozni, hogy a gyülekezet máshogyan is szolgálhat. A többség támogatta a gondolatot, sőt, voltak, akik már alig várták, hogy valami történjen ezzel kapcsolatban. Örültek a tervnek, ugyanakkor figyelmeztettek is, az épületet csak hétvégenként tudnánk kihasználni, ezért találjam ki, milyen tartalommal lehetne megtölteni hét többi napjára. Végül úgy határoztunk, hogy hétközben napközi otthonként működne, a hétvégén pedig a gyülekezeti ház funkcióját töltené be.

Bár a kezdetekben egy rövid ideig a Diakóniai Központ igazgatója is volt, amikor még csak kialakulóban volt az egyházunk szeretetszolgálata. Miért nem ott próbálta megvalósítani nagyvonalú elképzeléseit?

A megalapítás után rövid ideig voltam az igazgatója. Sok munkám volt benne, majd egyfajta bizalomhiány után úgy döntöttem, inkább a saját gyülekezetemben próbálom ezt a lehetőséget megvalósítani, tovább fejleszteni.

Mikor kezdődött el a gyülekezeti ház építése?

2003-ban született meg a gondolat, hogy vásároljunk egy épületet. A helyi önkormányzat ajánlott is egyet, de olyan magas árat szabott meg, melyre nem volt elegendő pénzügyi keretünk. Végül 2004-ben az egyik volt presbiterünk telkét és a rajta lévő házat vásároltuk meg, amit igyekeztünk még azon a nyáron rendbe tenni. Menet közben viszont kiderült, nem volt megfelelően megépítve, sőt, statikai problémák is felmerültek, felújítás közben ki is dőlt az egyik fala. Végül a teljes lebontása mellett döntöttünk.

A napközi otthon konyhája

2005 tavaszán aztán új tervek készültek, majd elindult az építkezés, ami kilenc év után 2014-ben fejeződött be. Már az elején tudatában voltunk annak, hogy ez hosszú lefolyású lesz, mivel a gyülekezetünknek nem volt elegendő pénze az önerős építkezésre. Így mindig annyi rész készült el belőle, amennyire futotta. Az épület megvásárlását a pozsonyi egyházmegye által kiírt közalapi pályázatból fedeztük. A tégla és a faanyagok megvásárlására a „Tégla jegy”-ek mellett már kénytelenek voltunk kölcsönt felvenni.

Találtunk egy holland gyülekezetet, tőlük kaptunk kamatmentes kölcsönt húsz évre, amit úgy törlesztettük, hogy mézet vásároltunk, vagy lekvárt főztünk, amit becsomagolva juttattunk el hozzájuk. A tanyi kapcsolatokért felelős szlovákiai munkacsoportjuk pedig a gyülekezetükben árusította, illetve adták el az ismerőseiknek, a bevételből pedig fokozatosan törlesztettük a kölcsönünket. 2017-ben az utolsó részletet is kifizettük. Nagyon sok munkánk van ebben az épületben, ami közösségi összefogással épült, szakembert csak a tető elkészítésére és a villany beszerelésére hívtunk. A holland testvérgyülekezetből minden év nyarán eljött egy csapat, akik egy vagy két hétig segítették az építkezést.

2014 húsvét vasárnapján adták át az épületet a rendeltetésének, mikor kezdődhetett el az érdemi munka a falak között?

Nagyon örültem, hogy az épület elkészült, de utána kezdődött el az épület használatbavételi engedélyeztetése, s ez nagyon sok papírmunkával és ellenőrzéssel is járt, vizsgálták, betartjuk-e az előírásokat. Ráadásul ekkor derült ki, hogy szükség van még egy újabb mosdóra, illetve egyéb felszerelésre. Mindennek késznek kellett lenni ahhoz, hogy az épület betölthesse küldetését. Ennek bebiztosítása szinte az adott év végéig tartott, a napközi otthon így 2015. január 12-én nyitotta meg a kapuját.

Miért a de Ruyter admirálisról nevezték el a Napközi Otthont? A holland gyülekezet támogatásával is összefügg a névadás?

Valamilyen módon szerettük volna kifejezni hálánkat, hogy mellénk állt egy holland gyülekezet és támogatásuk révén egy ilyen csoda megvalósulhatott. A történelemből pedig ismert a gályaraboknak eladott, protestáns prédikátorok sorsa, akiket de Ruyter holland admirális vásárolt ki a rabságból. Ebből a hálából fakadóan a holland testvérgyülekezetünket kértük fel arra, hogy a de Ruyter alapítványnál engedélyeztessék a név használatát, s az otthon felvehesse az admirális nevét. Szlovákiában egyedül mi használhatjuk ezt a nevet. Ugyanakkor ez egyfajta köszönet azért a támogatásért is, amit a hollandiai testvéreink már a szocializmus éveiben is nyújtottak Szlovákiai Református Keresztyén Egyházunk és lelkészei számára.

Hajókormánykerék

A munkájukkal is minket segítő csoport az épület átadása előtt egy hajókormánykerékkel és haranggal lepett meg. A hajókormány irányítja a hajót, de ezt a falra felszereltet nem lehet forgatni, azért, hogy ezt a hajót senki más ne irányítsa, csak az Isten. A harang mindig hívogat és búcsúztat. Ez pedig annak a szimbóluma, hogy ide mindenkit szeretettel várunk és szeretettel bocsátunk útjára. Az egyik falon az admirális arcképe is látható, a légi Sárközy Dénes fafaragó keze munkáját dicséri.

Amikor elindították a szolgáltatásukat, volt elegendő jelentkező?

Négy személlyel indultunk el, majd fokozatosan növekedett a létszám. Sajnos a mai napig nem értük el a maximum, 12 fős létszámot, mert az ápoltjaink vagy elköltöztek, elhaláloztak, vagy már 24 órás gondozást igényelnek, akiket emiatt nem tudunk vállalni.

Próbálták még az építkezés ideje alatt népszerűsíteni a Napközi Otthont a helyiek, illetve a környékbeliek számára?

Már a kétezres évek elejétől évente két alkalommal szerveztünk a fogyatékkal élőknek és családtagjainak találkozókat, ezekből nagyon sok pozitív visszajelzés érkezett: jól érezték magukat, szerettek itt lenni. Ennek a folyamatnak a covid vetett véget. Amikor elindítottuk a szolgáltatásunkat, ahová csak tudtuk, – községházára, orvosi rendelőbe – elvittük a szórólapjainkat, hogy tájékoztatást adjunk erről a lehetőségről. Ennek köszönhetően a szomszédos falvakból is járnak hozzánk.

Sok ígéretet kaptunk, hogy majd jönnek és látogatni fogják a napközi otthont, de amikor elindítottuk nagyon sok hozzátartozó mégis máshogyan döntött, mások pedig a távolság miatt nem vállalták az utaztatást. Ez okozza a legnagyobb gondot a működtetésünkben, hogy nincs még meg a teljes létszám.

S az anyagiak nem okoznak gondot, a költségek megtérítése?

Van ugyan napi díj, de ez olyan csekély összeg, aminek a befizetése nem kellene, hogy gondot okozzon. A létszámhiányból adódóan viszont a fenntartónak vannak anyagi gondjai. Negyedévente kapjuk az állami támogatást - hozzájárulást a bérekre, de minden más kiadást a fenntartónak, az Egyházközségnek kell megoldania. A legnagyobb tételt télen a fűtési költségek teszik ki. Ha teljes létszámmal működnénk, akkor valószínűleg önköltségesek lennénk. 

Nem bánta meg a gyülekezet, hogy elindította ezt a szolgáltatását?

Volt egy nagyon nehéz évünk, amikor nagyon nagy összeget kellett visszautalnunk az állami támogatásból. A presbitérium elé is vittem az ügyet azzal, ha nem gazdaságos a működtetése, akkor a gyülekezet anyagilag ráfizethet. A presbitériumban azonban egyhangúan mindenki amellett foglalt állást, hogy ameddig csak lehet, tartsuk fenn, mert ez a szolgálat jó, áldásos és mindenki, aki ide jár, örül ennek a lehetőségnek.

A keresztyén értékrend hogyan valósul meg a napközi otthonban?

Vannak állami előírások, amelyeket be kell tartanunk, azokat nem másíthatjuk meg, legfeljebb megtoldhatjuk valamivel. Így van ez itt is. Reggeli érkezésnél fogadjuk a gondozottjainkat, majd a napi igét felolvasva egyfajta beszélgetéssel folytatjuk, amit rövid imával zárunk. A másik, amit nagyon fontosnak tartunk az az, hogy a külsőségek mellett a keresztyén lelkület is érezhető legyen ebben a közösségben. Mindig hangsúlyozom, lehet itt hangos szó, de csak akkor, ha jókedv, a nevetés okozza azt. Erre próbálunk odafigyelni és igyekszünk mindenkivel hitből fakadó szeretettel bánni.

A gyermekének tartja a Napközi Otthont?

Elsősorban hálás vagyok Istennek, hogy megtartott, s amit a szívemre helyezett, az megvalósulhatott. Büszke is vagyok rá, de arra is, hogy ebben a tervemben mögém állt egy gyülekezet, amelynek a révén a hívek összetartása kicsit megerősödött. Nem szeretnék azonban úgy fogalmazni, hogy ez az én gyermekem, mert ez egy Isten adta lehetőség. Én csak besegítettem ebbe, a munkámat tettem hozzá a tudásomat felhasználva, hogy valamit megvalósítsunk abból, amit Isten rám – ránk bízott.  Az, aki már próbált hasonló intézményt indítani, tudja, mivel jár ez. Én örömmel végzem a rám háruló feladatokat, még ha a nap végén fáradtan is esem be az ajtón, de akkor is örülök annak, hogy egy ilyen szolgálatot elindíthattunk.

Elégedett?

Hálás vagyok az Istennek minden napért. Soha nem lehetek elégedett, mert akkor túl nagy lenne az önbizalmam. Minden ember, aki őszintén végzi a munkáját tudja, hogy ahhoz mindig hozzá lehetne tenni, jobban lehetne csinálni. Ez megvan bennem is, ezért küzdöm nap, mint nap, amíg az Isten megengedi.