1Móz 47 és Mk 13,1–20 (ÓSZ) „Vándorlásom éveinek a száma százharminc esztendő. Életem rövid volt, tele rossz napokkal. Nem értem el atyáim vándorlása éveinek a számát" (9). Egy öregember keserű beszédének hangzik Jákób bemutatkozása. Túl sok minden történt vele. Csalások, árulások, szenvedések szegélyezik hosszú életét. Egyébként valóban rengeteg kilométer van a lábában. Viszont amikor ősei vándorlásáról beszél, akik szintén nagy utat tettek meg a térképen, átértelmezzük szavait. Már nem csak illendően hallgatjuk, mint a nagy öregeket, akiknek kár ellentmondani. Amint ő és ősei, mi is jövevények vagyunk. Idegenben élünk. Még akkor is, ha hosszú életet kaptunk alig mozdulva szűkebb szülőföldünkről. Ez az idegenség rövidnek és rossz napokkal telinek mutatja életünket. De ez az idegenség csak Isten országának küszöbéig tart. Ott, nála van az ígéret földje, egyedüli békés otthonunk. Mindörökké, tele jó napokkal.
Fohász: Uram, ígéreteidben talál békességre nyugtalan szívem. Mert repül az idő, és nem fiatalodom. Mert rossz napokat élek, és alig találom azt, ami jó. De ha Rád emelem tekintetem, bízni kezdek. Tudom, hová tart az életem. Hozzád. Mennyei hazámba. Ahol örök boldogságban Veled lehetek mindörökké. Ámen.