1Krón 21,1–13 és Zsid 7,1–10 (ÚSZ) „Márpedig minden vitán felül a nagyobb áldja meg a kisebbet"
(7). Miről lehet megismerni a református magyar embereket? Onnan, hogy ezt köszönik egymásnak: Áldás, békesség! Mi ezt kívánjuk egymásnak. Nekem mégis hiányérzetem van, mivel az elmondott áldásbékességek számával nem nagyon látom arányban azok megvalósulását. Igaz, figyelembe véve a fenti igét, meg sem kellene lepődnöm, mivel „a nagyobb áldja meg a kisebbet". Mi valahogy úgy mondjuk köszönésünket, mint amikor tüsszentés után elhangzik, hogy egészségedre, de nem sok közünk van mások egészségéhez. Mi nem tudunk áldást adni. Az én vízióm az, hogy a református magyarokat nemcsak arról lehet megismerni, ahogy köszönnek, hanem arról is, hogy részük van ebben az áldásban. Mi vagyunk azok a kisebbek, az a kisebb nép, akiket megáld a nagy Isten, s mi így lehetnénk áldássá, nemcsak verbálisan, hanem ténylegesen is az egész világ számára.
Fohász: Felséges Isten, ne engedd, hogy határt szabjunk áldásaidnak. Tudod, néha zokon esik, amikor közlöd velünk, hogy most már rajtunk a sor, és kikerekedett szemekkel nézünk Rád, hogy mi erre képtelenek vagyunk. Hisszük, hogy a mi alkalmatlanságunk beismerése és a Te alkalmasságod felismerése között beindul az áldásfolyam. Ámen.