Jer 5 és Jn 9,13–17 (ÚSZ) „Ezt az embert, aki nemrég még vak volt, a farizeusok elé vezették" (13). Azt hihetnénk, hogy egy ember gyógyulása mindenkiben örömöt, hálát szül. Azt hihetnénk, hogy amikor valaki odatalál Istenhez, felismeri Krisztusban élete Megváltóját, az környezetébe is békességet hoz. Sokszor azonban azt kell megtapasztalnunk, hogy Jézus munkája nyomán a sötétség és a lehúzó erők is nagy rúgkapálózásba kezdenek. Amíg a vak férfi vak volt, élhette háborítatlanul a koldusok megszokott hétköznapjait, nem törődtek vele. Most a nép vezetői, az elismert, tekintélyes írástudók a szombatnapi szabadításban istenellenes cselekedetet vélnek felfedezni. Pedig Jézus tettei mindig – ma is – az Atya dicsőségét és az ember megmentését szolgálják. Ne rémítsen és ne keserítsen el hát minket se, ha Krisztus követőjeként gáncsoskodást tapasztalunk. Tudjunk olyan csendben, de határozottan továbbhaladni, ahogyan tette azt Mesterünk minden ilyen alkalommal.
Fohász: Drága jó Uram! Annyi mindent kell még megtanulnom Tőled a Te követésedben. Én folyton háborgok és értetlenkedem, ha ellenállásba ütközöm utamon. Láttass velem távlatokat, ha beszűkül a látásom, és csak a jelen sértéseit veszem észre ahelyett, hogy Rád tekintenék. Ámen.