Kinek írok? Magamnak írok. Írok magamnak egy elengedő beszédet, mert meghalt a Tóth Árpi, és el kellene engedni. Nem, nem az Árpit. Ő már elengedett mindent és mindenkit, ami ide kötötte.

Akkor mit kellene mégis elengedni? Miről szóljon az elengedő beszéd? Na jó írás. Nem tudom. Csak fáj. Akkor fájjon. Szóval kezdem. Ezzel a szóval kezdem:

- HOGYVAGYKÖSZJÓL?!

Tudom, hogy vagyok, de nem tudom, hogy vagyok. Vagyok. Vagyunk így még páran. Néhányukkal beszéltem is. Ők is HOGYVAGYKÖSZJÓL vannak. Tétován, félszegen, sokkolva és imádkozva. Imádkozunk, tehát vagyunk. Mert fáj. Hiszünk és mégis fáj. Fáj, tehát hiszünk. Nekünk ez megy egyszerre is. Össze vannak ezek nőve a Bibliában is. Összenőttek ezek bennünk is a HOGYVAGYKÖSZJÓL módjára. Mert nincs meg egyik a másik nélkül. A hit a fájdalom nélkül. A fájdalom hit nélkül.

- Mi fáj? Gyere, mesélj!

A kaktusz tüskéje. Az például nagyon tud fájni. Ha az ember nem szereti a kaktuszt, és ha csak öntözni megy át a szomszéd szobába, mert megkérték, és gyorsan le akarja tudni, akkor tuti, hogy megszúrja az ember kezét, és az fáj. De van, aki nem szereti a kaktuszt? Van. Én például nem szeretem a kaktuszt. Mert mi szép egy kaktuszon? Ja, a virága. Aki szereti, annak a kaktusz is kivirágzik. Aki nem szereti, azt megszúrja. Ezért nem kell a kaktuszt simogatni. A kaktuszt gondozni kell és szeretni. Jó tanulság, nem? Olyan igazán emberi tanulság. Tövises. Abból meg sok van rajtunk, sőt egyre több. Igen, tövisből.

Vannak apró, alig észrevehető, alattomos tövisek. Azok a legdurvábbak. Az ember sokáig azt hiszi, hogy finom pihécskék. De amikor megérinti őket, akkor egyszerre tüzet okádnak az ember bőre alá.

Vannak egészen jól kivehető, mégis sunyi tövisek. Ezekről rögtön tudja az ember, hogy mire vannak. Többször is meggondolja mindenki, hogy a közelükbe merészkedjen. Ezért nőttek. Ezekhez a tövisekhez bátorság kell és némi rutin. Ha mégis elvéti az ember a mozdulatot, akkor a vére bánja.

Aztán ott vannak a nagy őszinte tövisek. Némelyiknek a vége büszkén meg is görbül. Ezek őszinte tövisek, semmi kecmec. Fenyegetnek és kérdés nélkül szúrnak.

A kaktusz is ember. Az ember is kaktusz. Vajon kitől hallottam ezt így együtt? Attól, aki szerette a kaktuszt is meg az embert is. A virágjáért. Mindkettőt a virágjáért. Csak gondozni kell és szeretni.

Ha szúr, akkor is, ha virágzik akkor is. Csak le kell ülni mellé, és hagyni kell. Mesélni fog. Ezt nemcsak hallottam, ezt tudom magamtól is. Én is ültem, és meséltem.

- Bandita.

Na jó, ezt hagyjuk. Ez személyes. Mint a nagy barsi bajusz. Olyan se nő máshol, csak barsban. A barsi bajusz igazi betyár bajusz. Nem divat, lázadás. Banditás. Kilopja az ember szeméből a szomorúságot. A francba, és tényleg.

- „A szelíd beszéd megtöri a csontot.”

Árpi tudott valamit. Lehet, hogy Salamontól tanulta. De nem is az a fontos, hogy tanulta, hanem az, hogy a megtörte a becsontosodott Garam menti letargiát. Szelíd beszéddel. Nem jelszavakkal, nem harsány rikácsolással, nem parancsolgatással, hanem szelíd beszéddel. Csodát tett volna? Nem, nem tett csodát. Csak szelíden beszélt. A kaktuszokhoz is. A csontok pedig megmozdultak. Nem írtam volna? Igaz, nem is én írtam, de ha a csontoknak valaki az Élő Isten üzenetét hirdeti, akkor a csontok megelevenednek. Ez a természet rendje, az Isten természetének rendje. Ha Ő szól, nincs mese, mozdulni kell. Ha hív, menni kell. Menni kell.

Na jól, van, menjél. Elengedlek.

A csontjaim úgyse tarthatnak fogva. Elengedlek, mielőtt megtörnék a szelíd beszéd rettenetes erejétől.

Már nem is fáj, csak egy kicsit ott belül. Pont úgy, ahogyan a kaktusz tüskéje szokott fájni. Az meg hadd fájjon, megérdemlem.

Szia.

Viszlát, Árpi!

György András - bandita