Kissé ellentmondásos történet. Ha az egész történetet vesszük, nem igazán válik világossá, meg kellett-e számlálni a népet, vagy pedig bűnt követett-e ezzel Dávid. Főleg, hogy több alkalommal máskor maga Isten rendeli el a nép, vagy a hadinép megszámlálását. A számbavétel az emberi természet része, főleg igaz ez akkor, ha valami nagyobb vállalkozásba akarunk kezdeni, hogy lesz-e hozzá elég erőnk. Szerintem a következővel volt itt a probléma, és ezt mi is elkövethetjük, ha nem is hadinépet, csak a saját dolgainkat vesszük számba: Dávid azt gondolta, ha elég nagy a népe, a hadserege, akkor Isten segítsége nélkül is képes véghez vinni dolgokat. Valahogy mintha ez a kísértés még inkább jellemző lenne a ma emberére: számolgatni sem kell, mert már egy-két klikk és el is van intézve. Eközben az Istennel való kapcsolat egyéni és közösségi szinten is egyre inkább háttérbe kerül. Ennek a háttérbe kerülésnek aztán vannak következményei, méghozzá nagyon súlyosak, még akkor is, ha először nem mindegyik egyértelmű. Egyértelmű negatív hatás, hogy az Istennel meglazul a kapcsolat, és már nem a megtartatás alapja lesz számunkra a Vele való kapcsolat.

Az egyik nagyon kedves teológiai professzorom mondta több alkalommal is, – igaz egy kicsit más összefüggésben – hogy már sokszor volt úgy, hogy valamilyen rendezvény elmaradt, de azért még soha nem maradt el úgy, mert nem érezték volna a Szentlélek jelenlétét. Ez nagyon fontos. a mai igéből fakadó kérdés: életünknek mennyire alapja az Isten, a Vele való kapcsolat, és mennyire a mindennapi dolgok? Természetesen, helyén való körülnézni, számot vetni, átgondolni. De Istennel nem számolni, nem csak azt a problémát veti fel, hogy van-e hitem. Ha a terveimbe nem számolom bele Istent, magamat csapom be, hiszem a legnagyobb erőt hagyom figyelmen kívül, ami csak lehetséges. Gondoljunk csak az evangéliumokra, hogy Jézus hány veszett helyzetet fordított meg, és tett csodát. Nem vállalhatjuk a felelősséget azért, hogy egy ilyen lehetőséget, erőt csak úgy figyelmen kívül hagyunk. Igen, nézzünk körül, de mégis azzal a tudattal, hogy amit látunk nem csak az a döntő, hanem az Örök Élő Isten is velünk van. Ámen.

Éles György, a Prágai Magyar Református Missziói Egyházközség lelkésze