Mondhatjuk, mára már nincs olyan ember, aki nem érezte volna meg eme „járvány-lavina” hatását. Szinte az élet minden területére kihat, s immár második éve érezzük, fájlaljuk közösségi, gyülekezeti életünkben is. Bár, a mai technikai eszközök lehetővé teszik az otthoni lelki táplálkozást és a kapcsolatfenntartás bizonyos formáját, mégis érezzük, mennyire fontos, hogy az ember valódi közösségben legyen. Hiszen, ha a parazsat szétszórják a földön, hamarább kialszik, mint mikor együtt van a tűzhelyen.

A Szentírásból tudjuk, hogy nincsenek véletlen események. Mindenről tud Isten. Ezt a vírust sem Ő okozta, csak megengedte. Nekünk ebben a helyzetben kell meglátnunk a lehetőséget arra, hogy okuljunk, tanuljunk ebből, és lássuk, tapasztaljuk meg, hogy a rosszat minként tudja felhasználni lelki tisztogatásunkra, hitbeli megerősödésünkre, vagy megtérésünkre, újjászületésünkre.

Érdemes elolvasni az egész igeszakaszt, amelyből mostani igeversünk szól. Ezek az Igék is egy gyülekezet nélküli helyzetben bátorították a szétszórtságban, fogságban, idegen országban élő zsidó népet. Mivel évtizedekig a nép nagy része nem vette komolyan Isten Törvényét, szombatjaikat nem az Úrnak, hanem saját kapzsiságuknak szentelték, eljött az idő, hogy még a lehetőségét is elvegye az istentisztelet megtartására. Ebben a nyomorúságos állapotban hangzik el a bíztatás (mivel Isten kegyelme nagyobb haragjától – „nem bűneink szerint fizet nekünk” – olvassuk a Zsolt 103,10-ben), hogy bár templom nincs, de mégis találkozhatnak Istenükkel az elsődleges szentélyben: a szívük templomában. Ő lesz szentélyük egy kis időre. Ahogy Jézus is mondja: Isten Lélek, és Őt lélekben és igazságban kell imádni (vö.: Jn 4,24).

A távoli fogságban megtanulták, hogy ha nincs rendben a „szív temploma”, az egyén személyes lelki közösség az Atyával, a külső templomba járás nagyon keveset ér.

A másik oldalon pedig, megtanulták megbecsülni egymást. Megszűntek a rangbeli különbségek – ahogy egy halálos betegágyon fekvők helyzetében is teljesen mindegy, mennyi pénze van az illetőnek, vagy milyen beosztásban volt előtte. A fő kérdés mindig ugyanaz: mi van, mi lesz a lelkeddel? Mennyire használod ki a nyomorúságot az Istenhez kiáltásra? Mire használod ki ezt az időszakot?

Egy cikkben olvastam a neten még a járvány elején, amiben nagyon találóan fogalmazták meg, hogy „olyan betegséget kapott az emberiség, amilyent megérdemelt” – mondhatnánk: testreszabottat.

Sok mindentől megfoszt ez a járvány, de fedezzük fel benne a lehetőségeket, amelyek gazdagíthatnak, hogy életünk Krisztus-képűvé formálódhasson, és meglássuk az igazi értékeket az életben. Nem árt a több elcsendesedés Isten színe előtt. Sőt, elengedhetetlen!

Izrael népével annak idején, és most velünk is azért teszi ezt a Mindenható, hogy „egy szívet adjon, új lelket; hogy kőszív helyett hússzívvel, érző szívvel ajándékozzon meg”. (Ez 11,19), és így vágyakozzunk az Istennel és egymással való közösség után, hogy ez az időszak egy lelki újulás és ébredés nyitánya lehessen! Ámen!

Beňadik Adrián abarai lelkipásztor