1Móz 49 és Mk 14,1–11 (ÓSZ) „Ezt mondta el nekik apjuk, amikor megáldotta őket, mindegyiket a ráillő áldással áldotta meg" (28). Mit jelent az, hogy ráillő áldást kapott mindegyik fiú? Azért illik rájuk, mert ez következik a múltjukból, ilyen a személyiségük? Vagy azért, mert ez lesz a jövőjük, ilyen a sorsuk? Azt hiszem, benne van mindkettő. Az Úr tisztán lát az időben előre és hátra is. Mindenesetre jó volna, ha szavaink újra áldást hordoznának. Isten erejét és akaratát közvetítenék. Hát, legyen: mondjunk egymásnak igaz dicséreteket! Minél többet. Csak a végső lehetőség maradjon a kritizálás. A bántó megjegyzéseket teljesen felejtsük el. Mert sokszor ismételt szavainknak erős hatása van a hallgatóságra, idővel bekövetkezhetnek. Imádkozzunk egymért! Aztán úgy dicsérjünk, hogy igazat szólunk! S ha az Úr is egyetért ezekkel, szavaink áldássá lehetnek. Ez a legkevesebb, amit a jobb jövőért tehetünk. Legalább ezt tegyük meg!
Fohász: Szerető mennyei Atyám! Adj nekem tiszta látást, igaz gondolatokat, ha felebarátaimra tekintek. És adj igaz szavakat, amikor megszólítom őket. Hadd tudjak igazat szólva dicsérni! Mert tudom, hogy a lelketlen kritika nem használ. Kérlek, vedd ki a szívemből és számból a bántó, ocsmány beszédet. Ezek csak belső romlottságomat mutatják. Ámen.