Az elmúlt év végén a sikeresen pályázó korábbi igazgató, Haris Szilárd másfél év után családi okokra hivatkozva lemondott. A Diakóniai Központ igazgatótanácsa az új helyzetből adódóan pályázatot írt ki a megüresedett posztra. A döntésig ismét Pilát Tündét, a rimaszombati Cédrus szociális ruhabolt vezetőjét bízták meg az intézmény vezetésével. A pályázati kiírásra ketten jelentkeztek, az illetkésekek végül Máté-Borbás Orsolya mellett döntöttek. Vele beszélgetünk az igazgatói posztra való jelentkezés motivációjáról, a fenntarthatóságról és a szeretetszolgálat jövőbeli terveiről.

Mikor érlelődött meg Önben az a gondolat, hogy jelentkezzen a pályázatra? Kihívásként nézett erre a lehetőségre?

A tél folyamán lettem figyelmes a felhívásra, amely szerint igazgatót keresnek a diakónia élére. A gondolat, hogy megpályázzam az állást ugyan megfogant bennem, de azon nyomban messzire is sodortam magamtól éppen a kihívás nagy hordereje miatt.

Volt, aki célirányosan Önt szólította meg, támogatását kifejezve, hogy próbálja meg?

Ahogy telt az idő ugyan a lelkemhez egyre közelebbinek éreztem a feladatot, de voltak olyan tényezők, amelyek folyamatosan óvatosságra intettek: a fizikai távolságok, az ismeretlen intézményrendszer, a családi állapotom, hiszen három csodás kisgyermek édesanyja vagyok. Végül lelkészünk, Abaházi Zsolt biztatására dőlt el mégis arra a mérce, hogy a támogató családi háttér és az engem erősítő gyülekezeti közösség által, az Úr segedelmével bizonyosan helyt tudnék állni a nehézségek ellenére is az igazgatói poszton.

Korábban mivel foglalkozott?

Az egyetem elvégzése közben kezdtem el pártfogó felügyelőként dolgozni Budapest vonzáskörzetében. Az ott töltött évek alatt mediátorrá is váltam, amely hamar szívügyem lett: a köznyelvben talán a hivatalos békéltető lenne a legjobb kifejezés erre. Ennek köszönhetően a pártfogói munka mellett naponta tartottam olyan tárgyalásokat, amelyeknek fő célja a lelki kiengesztelődés volt az egymással konfliktusban álló felek között. Az akkor szerzett tapasztalataim azt tükrözték, hogy hiába vannak a szigorú jogi keretek (büntetőeljárás, szabálysértés), az embereknek bizony szükségük van az olyan közegre, ahol lerakhatják a lelki terheiket. Teszik ezt még akkor is, ha nehéz leülni egy asztalhoz, ha nehéz őszintén kitárulkozni a másik előtt, és különösen nehéz egymás felé nyitott szívvel fordulni a megbocsájtás reményében.

Végül áldott állapotban köszöntem el ettől a hivatástól, és varázslatos hat évet tölthettem otthon Borbála, Jakab és Fülöp gyermekeim nevelésével, férjemmel kéz a kézben. Ezt követően érkezett egy megkeresés, hogy térjek vissza azokhoz a népi kultúrából fakadó értékekhez, amelyek még gyermekkoromban lettek egészen meghatározó részei az életemnek. Néprajzos végzettségem és néptáncos tapasztalataim vezettek el a néptáncpedagógusi szakmához, és a Gömöri Virtus Néptáncegyütteshez, Feleden. Az elmúlt két esztendőben közel 50 gyermek életét töltöttem meg az elődeink hagyatékából származó gazdag kincsekkel, s hálatelt szívvel teszem ezt rendületlenül mind a mai napig.

Mi adta az indíttatást, hogy a szociális szférában kezdjen el dolgozni?

A Jóisten.

Már fiatalon éreztem, hogy tervei vannak velem a Mindenhatónak. Nagymamám kezét szorongatva jutott el gyermeki lelkem a templomba, majd a rimaszombati Tompa Mihály Református Gimnáziumnak köszönhetően érlelődött és erősödött tovább a hitem. Ezekért a biztos alapokért pedig mindig hálás leszek mamámnak és alma materemnek egyaránt, hiszen könnyű volt rá építkezni, amikor ők már elengedték a kezemet. Bár innen még szövevényes út vezetett a szociális szféráig, de mint tudjuk, az Isten útjai kifürkészhetetlenek. Így jutottam el végül  a népi kultúra iránti elköteleződésem által a néprajzon át, majd a kulturális antropológián keresztül az emberek pártfogásához és békéltetéséhez. Most pedig magához a szeretetszolgálathoz. Úgy érzem, hazaértem.

Pályázatában milyen cél elérését fogalmazta meg a szeretetszolgálattal kapcsolatban?

A pályázati anyag inkább sok apró ötletből tevődött össze, a pályázati beszélgetések során rajzolódott ki inkább az egyik legfontosabbnak tartott feladat, hogy közelebb vigyük az emberekhez a szeretetszolgálatot. Kicsit mindenki tudja mi ez, kicsit mindenki tesz is érte, de valójában sokkal több és nagyobb lehetőségek rejlenek benne. Ezek persze szintén apróságokkal kezdődnek, és én sem merek még nagyot álmodni, de ha már sikerül a gyülekezeti közösségekben, az iskolákban, az óvodákban, a különböző intézményekben az emberek szívébe elültetni a szeretetszolgálat magvait, akkor úgy hiszem, már léptünk egy nagyot előre.

Mi az, amit tovább szeretne vinni, illetve milyen újdonságokat vezetne be?

Egy jól működő rendszerbe nem kell és nem is szabad belenyúlni. A szociális ruhaboltok pedig jelenleg talán a legstabilabb tartópillérei az intézménynek, így ezeket fenntartani és esetleg fejleszteni, új ötletekkel felruházni lehet csak. Egy ilyen javaslat volt a pályázatomban is, amely a ruhaboltokban felhalmozott ruhák jótékonysági piacokra való kihelyezését jelentette a környező települések bevonásával, amellyel közelebb kerülnének a rászorultakhoz. Az viszont, hogy ez a gyakorlatban mennyire kivitelezhető, majd csak most derül ki.

Ezzel szemben az élelmiszerbankok már több feladatot igényelnek, ha működésbe akarjuk őket hozni. Ezek ugyan elsősorban a tartós élelmiszerek gyűjtésére és kiosztására alakultak, de pályázatomban felhívtam a figyelmet a kifőzdékben, intézményes konyhákban, éttermekben felgyülemlő még fogyasztható, de már felesleges meleg étel felhasználására is. Bár ennek is vannak a megvalósítást nehezítő akadályai, de idővel bizonyosan terítékre fog kerülni átgondolandó javaslatként.

Mivel nem a Diakóniai Központ egyik munkatársaként jelentkezett az igazgatói posztra, mennyire van betekintése a jelenlegi helyzetbe, amivel meg kell küzdnie a szeretetszolgálatnak?

A pályázat beadását követően, de még a döntést megelőzően mindössze az elérhető dokumentumok alapján volt esélyem belelátni az intézmény működésébe. Mindazt, hogy ezen túlmenően milyen nehézségekkel küzd még a diakónia, már csak a megválasztásom után ismertem meg. De őszintén megvallom, a várakozásaimat felülmúlta a jelenlegi helyzet. Sem anyagilag, sem működésében nem érzem úgy, hogy egy megrendítően nehéz állapotba csöppentem volna bele, s ebből kellene most valahogy kikecmeregni. Ez egy jól működő intézmény, remek lehetőségekkel, lelkes és elszánt munkaerővel. Az, hogy ezt a külvilág nem látja és esetleg nem értékeli – megjegyzem én sem tudtam róla míg részese nem lettem – az az intézmény terhe, egyben pedig lehetsőge, hogy ezen változtasson.

Fenntartható-e a jelenlegi állapot? Korábban többször is szó esett arról, hogy megfelelő anyagi támogatás, illetve az egyház segítsége nélkül nem tartható fenn a Diakóniai Központ által – Komáromban, Rimaszombatban és Királyhelmecen – létrehozott szociális ruhabolt. Sikerült már előzetesen egyeztetni erről egyházunk vezetésével?

Az egyház vezetésével még nem történt egyeztetés, bár már érkezett jelzés az ő irányukból is egymás megismerésére és az együttgondolkozásra. Bízom benne, hogy ezt a közeljövőben meg is tudjuk majd tartani, s akkor mindannyian tisztábban látjuk majd a Diakóniai Központ helyzetét. Mindaddig elsődlegesen azon munkálkodunk, hogy milyen szolgáltatásokat tudnánk még biztosítani és elérhetővé tenni, amellyel az emberek javát és az intézmény fenntartását is együttesen szolgálhatjuk majd.

Ahogy a pályázatomban is írtam, meggyőződésem, hogy az emberi jóság minduntalan arra sarkallja a társadalmat, hogy gondoskodjon a nehéz helyzetben lévőkről. Úgy, amint a bibliai időkben tallózni engedték a szegényeket az aratók után, úgy hagyta el termőföldje szélén az értékes búzát a gazda is, hogy kemény munkával megtermelt „vagyona” táplálékául szolgáljon rászoruló embertársainak is. S hiába teltek el korszakok, a felesleg gondos felhasználásával és szabad erőforrásaink jó ügyekre való fordításával ma is segíthetünk a nehezebb helyzetben lévőkön. Ha pedig ezt a feladatot a Diakóniai Központ teljeskörűen magára tudja vállani, azzal bizonyíthatja majd létjogosultságát és elősegítheti fenntarthatóságát is.

Jelenleg milyen források állnak a Diakóniai Központ működésére és miként lehetne bővíteni a fenntarthatóság érdekében ezt a kört?

Ahhoz, hogy adni tudjunk, önmagunk létezését is biztosítanunk kell. Talán ez tűnik most számomra a legnagyobb kihívásnak, de azért is vállaltam a tisztséget, mert hiszek benne, hogy az Úr gondot visel rólunk és szolgálatunkhoz mindig ad elég erőt, elhivatottságot és iránymutatást.

Mi mindenre fókuszált még a pályázatában?  

Pályázatomban az intézmény által kiadott szabályzatot és víziót kívántam alapul venni, s abból kiindulva egy jól működő rendszerhez próbáltam ötleteket meríteni. Így tudtam a szociális ruhaboltokhoz hozzárendelni a már említett jótékonysági adománypiacok lehetőségét, illetve az élelmiszerbankokhoz kapcsolni a kifőzdékben megmaradt ételfelesleg kiosztásának esélyét, vagy a lelkigondozói szolgálathoz kötni a békéltető beszélgetéseket, a mediációt. De néptáncpedagógusként a népi kultúra gazdag kincsestárából is tudok táplálkozni és ötletet meríteni ahhoz, hogy a szeretetszolgálatot közelebb vigyük az emberek szívéhez.

Hogyan látja, milyen feladatokat kellene ellátnia a Diakóniai Központnak, s be tudja-e ezt tölteni a jelenlegi helyzetben?

Egy ilyen központ tevékenységi köre nagyon szerteágazó lehet. Ha csak körülnézünk a környező országokban a hasonló intézmények terén, jól láthatjuk, mennyi lehetőség van arra, hogy a szeretetszolgálat zászlaja alatt jobbá tegyük ezt a világot. De minden intézménynek más és más keretei vannak, amely függ a fenntartótól, a támogatásoktól, az elhelyezkedéstől, illtve más tényezőktől is. Úgy hiszem, a mi Központunk is törekszik felnőni a több évtizedes múlttal és tapasztalattal rendelkező, talán jobb helyzetben lévő társaihoz, a maga anyagi nehézségei ellenére is. Ez a törekvés pedig nem hiábavaló, hiszen minden akadály ellenére a Központ ma is működik, munkahelyi lehetőséget teremtve több egészségileg hátrányos helyzetben lévő számára, és segítő kezet nyújtva megannyi szociálisan rászorulónak is. Bízom benne, hogy ha töretlen hittel és rendületlen elszántsággal tesszük tovább mind jobban a dolgunkat, akkor Isten kegyelméből a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Diakóniai Központja is egy szerteágazó szolgáltatásokat biztosító, erős intézménye lesz egyházunknak.

Milyen kihívásokkal kell szembe nézni annak, aki sikeresen megpályázta az igazgatói posztot?

Az első munkanapok kihívása az, hogy az ember belelásson abba, amit eddig nem ismert. Megismerje azt, amibe eddig nem látott bele, s lehetőleg pillanatokon belül értse a működést, tudja az ezzel járó adminisztrációt és tisztában legyen mindennel, ami az igazgatása alá tartozik. S ez a folyamat még bizonyosan eltart pár hétig, de hálatelt szívvel köszönöm Pilát Tünde megbízott igazgatónőnek, akitől átvettem a tisztséget, s ma már kolléganők vagyunk, hogy segített és segít eligazodni a papírhalmok és hivatali ügyek rengetegében.

Tervez-e változtatásokat, s ha igen, azok mire fognak fókuszálni: az ott végzett munka minőségére vagy a költséghatékonyságra?

Ennek a kettőnek az összhangjára. Amit így a kezdet kezdetén persze könnyű kimondani, aztán viszont annál nehezebb megvalósítani is. De talán az igyekezet már az első lépés a siker felé.

A megbizatási időszaka július 1-vel kezdődött el. Mi volt az első feladata?

A teljes intézményrendszer átvétele, megismerése és a papírmunka mellett igyekeztem már most hozzátenni valamit én is azokhoz a szolgáltatásokhoz, amelyeket a Diakóniai Központ biztosít. Hivatásomból kiindulva a népi játékokat, a népdalokat és a néptáncot vettem alapul ahhoz, hogy – egyenlőre – a kisebb korosztály körében elszórjam a szeretetszolgálat magvait. Most indultak be a nyári táborok, így ez egy remek lehetőséget biztosított arra, hogy megpróbáljuk, működhetnek-e az ilyen jellegű „Magvető foglalkozások“. Amennyiben igen, úgy szeptembertől iskolai keretek közé is szeretném beágyazni, illetve kiterjeszteni a többi generáció számára is a szociális érzékenyítésnek ezt a játékosabb, táncosabb, éneklősebb formáját.

Mivel Rimaszombat mellől, Feledről származik, hogyan fogja tudni irányítani a Diakóniai Központot, milyen elképzelései vannak erre vonatkozólag, vagyis hogyan kívánja végezni majd a munkáját?

Ugyan Feledről nézve messzinek tűnik Királyhelmec és Komárom is, mégsincs olyan messze mint e két város egymástól. Ebből kiindulva éppen jó helyen vagyok ahhoz, hogy áthidalható távolságban legyen a Diakóniai Központ minden kihelyezett intézménye. Mindemellett az autó, a jogosítvány és az akaraterő is megvan ahhoz, hogy leküzdjük ezeket a fizikai távlatokat. A kollégákkal heti rendszerességgel találkozunk a világhálón keresztül, és havi rendszerességgel személyesen is. Most ez így ugyan jól biztosítja a gördülékeny működést, bár a testi-lelki jelenlétet nehéz pótolni.

Iski Ibolya