Ézs 59 és ApCsel 25,6–12 (ÓSZ) „Tapogatjuk a falat, mint a vakok, tapogatózunk, mint akinek nincs szeme. Botladozunk fényes délben, mintha alkonyat volna, olyan sötétségben vagyunk, mint a halottak" (10). Azt mondja Kálvin az Ézsaiáshoz írt magyarázatában, hogy labirintusban vagyunk. De ez nem ketrec, nem tömlöc. Nem platóni barlang, ahol ülünk megbilincselve, és a barlang falára odavetül az ideák, az örök valóságok világából valami árnyék. Ez itt útvesztő, ebben menni kell – s ez a labirintus lényege. Itt az ember belsőleg is kényszerítve van, hogy folyamatosan menjen, és keresse a kiutat. De jaj, akárhány ajtót nyit, jaj, akárhány nyílásra talál, az mind csapda, az mind elveszéssel fenyeget. Ki vezet ki bennünket innen, ahol szüntelen menni kell? Hol találjuk meg, amit a szívünk legtitkosabb rezdülésével várunk, keresünk? Isten adja meg nekünk, hogy mi minden halállal és sötétséggel szemben a világosságot képviseljük, ami kivezet a labirintusból!
Fohász: Úr Jézus, köszönöm, hogy Te ismered az életem labirintusát. Tudsz minden útvesztőről, akadályról, ismered, hogy hol szoktam eltévedni, és miből nem találom a kiutat. Irgalmazz, hogy ne legyek a Te eltévedt gyermeked, hanem Lelked által mindig hazataláljak. Ámen.