A pszichológiai idő eltér az objektív, tehát az óra szerinti időtől, mivel azt mutatja meg, ahogyan az idő múlását érzékeli az egyén.

Időperspektívának nevezzük azt, ahogyan rendezzük a gondolatainkat a múltban, jelenben vagy a jövőben (a múlt emlékeinek felidézése vagy egy lehetséges jövő elképzelése). Az időtartam észlelésében az időingerek mellett fontos szerepet játszik a tartalom, az egyén pszichés állapota, az életkor és nem utolsósorban az érzelmek is.

Hosszabbnak érezzük azt az időtartamot, amelyben történik/változik valami, és rövidebbnek azt az időszakot, amelyet emocionálisan pozitív események töltenek ki. Gondoljunk csak arra, amikor a nap folyamán rengeteg tennivalónk van, és azt érezzük, hogy a napnak szinte sose lesz már vége. Ezzel szemben, amikor valami nagyon élvezetes tevékenységben vagyunk elveszve, hirtelen feleszmélünk, és rádöbbenünk, hogy milyen gyorsan elrepült az idő. A szubjektív időérzékelésben tehát az egyén érzelmi állapotának meghatározó szerepe van, ami hatással bír a motivációnkra és jövőbeli döntéseinkre.

Az időérzékelés egy kognitív funkció, ami azt jelenti, hogy ki van szolgáltatva az illúzióknak. Temporális csalódásnak nevezzük, amikor a világot csak az egyik időperspektívából szemléljük. Például, ha csak jövőperspektívából tekintünk az eseményekre, könnyen úgy érezhetjük, hogy időben vagyunk, ha pedig csak jelenperspektívából nézzük ugyanazt a történést, akkor azt gondolhatjuk, hogy máris késésben vagyunk.

Az egyén múltjához, jelenéhez és jövőjéhez való viszonyulása pszichológiai szempontból kiemelt jelentőséggel bír, azonban az egyes pszichológiai megközelítések fókuszában az idődimenziók eltérő hangsúllyal szerepelnek. A pszichoanalitikus irányzat a múlt fontosságát hangsúlyozza, az egzisztenciális pszichoterápia a jelenét, a humanisztikus pszichológia pedig a jövőét. Orwell azt mondja: „Aki uralja a múltat, uralja a jövőt is. Aki uralja a jelent, uralja a múltat is.”

Hankiss Elemér civilizációelméleti vázlatában így fogalmaz: „minden erőfeszítésünk ellenére az időt nem sikerült legyőznünk, ellenőrzésünk alá vonnunk. (…) Az idővel minden kísérletünk kudarcot vallott. Mindössze arra vagyunk képesek, hogy mérjük, de kilépni nem tudunk belőle. S kiváltképpen: nem tudjuk megállítani vagy visszafordítani. Hozzá vagyunk láncolva villámgyors futásának egyetlen pontjához (amelyet jelennek nevezünk) …”

A pszichológia azt tartja, hogy akadhatnak pillanatok, amikor mégis képesek vagyunk kitörni az idő adta korlátokból. Freud szerint a tudattalan időtlen. Erre bizonyítékként az álmokat tekintette, amelyekben a másodpercek töredékét örökkévalóságnak érezzük, az éveket észre sem vesszük, a kronológiát pedig összekeverjük. A mesékben, álmodozásokban, mítoszokban és gyermekjátékokban az idő szabályait teljesen figyelmen kívül hagyjuk.

Az álomban a tér, az idő és a ráció mind megszűnik, és minden, ami lehetetlen, természetesnek tűnik. Más az idő múlása, nem lineáris, nem előre haladó, hanem egymásba csúszik, biztos álmodtunk már olyat, amikor soha nem jutunk el oda, ahova akarunk. Ha pedig a tudattalan időtlen, akkor feltételezhető, hogy a lélek is az. Hiába láncol a test a földi élet szabályaihoz, ha a lélek szabad. És ha a lélek időtlen, akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy mi lesz vele a halál után.

Nem lehet úgy beszélni az időről, hogy ne kerüljön szóba az elmúlás. A halál fogalmának megértése roppant összetett és nehéz vállalkozás, mivel egy olyan jelenséget próbálunk meghatározni, amiről jóformán semmilyen tudásunk vagy tapasztalásunk nincs. Pontosan ezért érzünk zsigeri szorongást és félelmet önmagunk, illetve mások halandóságára gondolva. Kirkegaard tett elsőként egyértelmű különbséget a félelem és a szorongás között. Szembeállította a félelmet, aminek van tárgya (amitől félünk) a szorongással, aminek nincs tárgya, tehát a „semmié, amivel az ember nem tud mit kezdeni”.

Halálfélelem alatt félhetünk a meghalás folyamatától, a haldoklástól, attól, hogy mit hagyunk hátra, vagy mi vár majd ránk a halál után. A halálszorongás viszont egy tudattalan szinten megbújó, primer szorongás, mely létünk szerves részeként már csecsemőkorunkban megjelenik szeparációs szorongás formájában. Yalom és az egzisztenciális pszichológia a halálszorongást tartják az általános szorongás elsődleges forrásának, tehát szerintük minden szorongás alapja a halálszorongás.

Régen a rítusok adtak keretet, támpontot, a vallás további kapaszkodót, megküzdési forrást biztosított a végesség tudatából fakadó szorongás, félelem kezelésében. A közösség ereje áthatotta ezeket, hiszen a halált közösségben élték meg, a halálról közösségben kommunikáltak. Erre a mai kor emberének nem, vagy csak korlátozottan vannak lehetőségei.

Yalom úgy gondolta, hogy a halálról való gondolkodás és saját halandóságunk elfogadása tartalmasabbá teheti az életet egy új szemléletmód kialakításával, melyben az egyén „eljut arra a szintre, hogy értékelje és hálás legyen a lét számtalan csodálatos adományáért”. Természetesen ettől nem szűnik meg teljesen a halálszorongás, ez csupán az élet lehetőségeire, a személyes kapcsolatokra, az érzelmek fontosságára való fokozottabb érzékenységet jelenti – az élet teljesebb, mélyebb megélésének lehetőségét.

Tolsztoj példája jól szemlélteti, hogy a jóllét nem feltétlen jelent kiteljesedett életet. Az író egzisztenciális válságba került, és öngyilkosságot tervezett annak ellenére, hogy mindene megvolt (egészség, vagyon, hírnév, siker), amit a boldog élettel azonosítani szoktunk. Számára ezek nem jelentettek kapaszkodót, hanem a hitben békélt meg végül saját belső harcaival. Lehetséges, hogy időtlen lelkünk vágyakozik valami hasonlóan időtlen után, és csak akkor jut megnyugvásra, ha megismeri Isten örökkévalóságát, és üdvösségtudatra lel.

Reformata, Kassai Zsuzsanna