Cseh-magyar református történeti kapcsolatok címmel nemzetközi tudományos konferenciára került sor november 14-én a Református Teológiai Karon közös szervezésben a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karával, a Károly Egyetem Evangélikus Hittudományi Karával és a Calvin J. Teológiai Akadémiával.

A konferencia a cseh-magyar református történeti kapcsolatok újabb, aktuális jelenségeit, kihívásait kívánta tematizálni. A rendezvény egyik célja az újabban felmerült problémák, kérdéskörök, a kutatók aktuális kutatásainak közzététele és értékelése volt.

Lévai Attila, a kar megbízott dékánja, projektvezetője nyitotta meg a konferenciát, majd Petheő Attila, a kar tudományos munkatársa Csekes Béla a két világháború közötti cseh egyházi kapcsolatait boncolgatta előadásában.

Mint mondta, a csehek által lakott területek nem katolikusainak jogi helyzete 1781-ben, II. József türelmi rendeletével megváltozott: elfogadottá vált a lutheránus felekezet. Sőt, 1861-ben a katolikus egyházzal egyenrangú jogi státust kapnak a reformátusok és a lutheránusok. A cseh református és lutheránus egyházak 1918-ban egyesültek, majd később felvették a Cseh Testvérek Egyháza nevet. Szándékukban állt a szlovák lutheránusokkal is az egyesülésre, ugyanakkor hajlandóak voltak foglalkozni a trianoni békeszerződés után magára maradt szlovákiai magyar reformátusság ügyével is.

Előadásában Csekes Béla szapi lelkész különös, cseh-magyar kapcsolatokat építő munkásságára hívta fel a figyelmet, akinek a nevére a Cseh Testvérek Egyház dokumentumai között végzett kutatásokban bukkantak rá.

„A két világháború között ő volt az a lelkész a Felvidéken, aki csendesen, mintegy magányos harcosként végezte a dolgát az elszakított magyar közösség és a lelkésztársai érdekében. Balogh Elemér püspök mellett egyedüliként tartott intenzív kapcsolatot a Cseh Testvérek Egyházzal. 1927-en Jaroslav Korista pozsonyi ügyvéd levelében Csekesről azt írta, hogy folyamatosan cseréltek egymással információkat és publikációkat. Jó benyomása volt róla, de negatívumként említette meg másoktól szerzett információk alapján, hogy „nagyobb magyar, mint református”. Erről a kapcsolatról, illetve annak építéséről Csekes Béla, az egyházmegye külügyi bizottságában annak elnökeként számolt be.”

Petheő Attila elmondta, hogy Csekes meghívást kapott a felvidéki reformátusság képviseletében Prágába, a Jóbarátság Világszövetség gyűlésére, ahol köszönetet mondott a Cseh Testvérek Egyház szuperintendensének, Josef Součeknek a hontalan felvidéki lelkészek felkarolásáért. Később Szilassy Béla konventi elnöknek írott levelében nehezményezte, hogy a gyűlésen senki sem kért segélyt a hontalan szlovenszkói lelkészek számára, s jelezte, ha ő lett volna a hivatalos delegátus, akkor többet elértek volna.

Josef Soucek püspök, Czinke István és Csekes Béla a 1927-es budapesti találkozón egy magánbeszélgetésben a prágaiak segítségét kérték azon negyven lelkész ügyében, akiknek még nem rendeződött az állampolgársága. A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház ügyét Csekes Béla hónapokon keresztül képviselte Csehországba írott leveleiben.

Előadását azzal zárta, hogy az 1920-1930-as években nem voltak felhőtlenek a cseh-magyar, szlovák-magyar politikai kapcsolatok, de a nehéz időkben Csekes Béla mindig szövetségesekre lelt a csehországi protestánsok körében. Érdekesek azok a vélemények, amelyek Csekesről úgy tanúskodnak, hogy a mindig gyanakvó többséget is meg tudta győzni fellépésével és őszinteségével. „Ezzel a felé áradó „cseh testvéri” bizalommal élni tudott és ennek hasznát a sajátjai segítségére fordította.

Michal Blažek nyomtatásban is megjelent igehirdetéseinek néhány sajátosságait Görözdi Zsolt, a Református Teológiai Kar Rendszeres és gyakorlati teológiai tanszék vezetője ismertette. Elmondta, hogy a cseh-magyar kapcsolatok szempontjából azért fontos a személye, mert Blazsek Mihály /Michal Blažek/ számos nyugat-európai egyetemet megjárva Debrecenben is tanult, s engedett annak a hívásnak, hogy a Türelmi rendelet után újjáéledő morva gyülekezetekbe lelkészi szolgálatba menjen. Azonban nemcsak lelkész, hanem szuperintendens is volt, Nosislavban kezdte meg munkáját, majd Jimramovban folytatta, amely egy igazi központtá nőtte ki magát.

„Hátrahagyott jónéhány kéziratos prédikációt, s abból tudjuk rekonstruálni azt, hogy olyan lelkész, teológus volt, aki Debrecenben kapta a képzést, tehát az akkori református hagyományok alapján tanult, mégis tudását a morvaországi gyülekezetekben alkalmazta. Akkoriban kezdtek éledezni a gyülekezetek. Az 1620-as Fehérhegyi csata után már több, mint 160 év telt el, amikor a Türelmi rendelet megszületett, s ezek a gyülekezetek megbúvó patakokként élték a maguk életét. Amikor náluk szolgált Blažek, egyszeriben megindul a szervezett gyülekezeti élet. A prédikációi erre is épülnek, ezért is fontos homiletikai szempontból, hogy a hívek számára mit tartott abban az időben fontosnak üzenet gyanánt.”

Előadásban egy olyan igehirdetését vette górcső alá Görözdi Zsolt, amely a Türelmi rendelet 5. évfordulójára íródott az 1 Péter 2 alapján, s azt vizsgálta benne, hogy mi az, amit kell tenni kell egy gyülekezetnek, s hogyan kell ennek megfelelni.

„Prédikációjában a hányattatás éveit nem úgy értékeli, mint ha a gyülekezet azt mintegy mártírként élné meg, hanem inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy hálásnak kell lenni Istennek azért a szabadításáért, amely elhozta számukra a szabad vallásgyakorlást. A hálájuknak ezért pedig az erkölcsös életben, az emberszeretetben és Isten dicsőítésében kell megnyilvánulnia” – fogalmazott Görözdi Zsolt.

A cseh-magyar református történeti kapcsolatok kutatásának újabb adalékával Somogyi Alfréd volt dékán, a Református Teológiai Kar  szolgált. Ennek ismertetését egészen a kezdetektől indította, amikor a magyarok felvették a keresztyénséget és Adalbert prágai püspök Asztrikkal együtt megérkezett a magyarokhoz Géza fejedelem invitálására.

Majd innen áttért a huszita időkre, megemlítve, hogy annak eszméinek hatására Magyarországon is érezhető volt /például a teljes magyar Bibliafordítás/, majd a husziták leverése után meg érkezik Ján Ámos Comenius Sárospatakra.

„Az 1620-as fehérhegyi csata után a Habsburgok egyszerűen betiltják a protestáns vallásgyakorlatot. Református vagy lutheránus bárki lehetett, csak huszita nem, egészen a Türelmi rendeletig. Két évszázadon át Magyarország nyújtott menedéket a huszitáknak és a cseh testvéreknek. Külön fejezetet érdemel ebben a tekintetben Valesius Antal János, a cseh protestánsok első püspöke Magyarországon, ahol a husztiták átélték az üldöztetés időszakát, a cseh testvérek viszont Németországba mentek. II. József türelmi rendelete után szabadon gyakorolhatták ugyan a vallásukat a husziták Csehországban, csak addigra már elfogytak a lelkészeik. Így magyar református papok mentek Csehországba, mintegy hetvennégyen, Isten igéjét hirdetni. Ezért alakulhatott meg 1920. január 28-án a Csehszlovák Huszita Egyház, ami erős nemzeti jelleggel is bírt. Ma számuk alig éri el a 24 ezer főt.”

Tájékoztatott arról is, hogy léteznek református anyagok az 1938-as visszacsatolási időkből is, sőt, a Cseh Testvér Egyház vezetésének 1947-ig tartó levelezései is a Szervező Bizottsággal. „Meg lehetne vizsgálni a későbbiekben azt is, hogy a cseh egyház vezetése milyen szerepet játszott a Csehszlovákiához került református egyház sorsában, különösen az első köztársaság idején. Azt tudjuk, hogy testvéri segítséget ígértek egyházunk törvénytárának állami elfogadása ügyében, bár az állam ezt elutasította. Arra való adataink szintén vannak, a levéltári anyagok felületes átlapozása nyomán, hogy a Cseh Testvér Egyház vezetése általában kért egy ellenőrző információt is a szlovák reformátusok valamely meghatározó emberétől. Sőt, azt is tudjuk, hogy a Cseh Testvér Egyház államegyházként működött a Cseh Köztársaságban. Egészen biztos, hogy volt hatása a politikai döntésekre is” – tette hozzá.

Peter Moree, /Károly Egyetem Evangélikus Hittudományi Kara/ aki nem személyesen, hanem online vett részt a konferencián, a cseh és magyar protestánsok kapcsolatát boncolgatta a kommunista uralom első két évtizedében. Többek között kifejtette, hogy a cseh protestánsok nem bíztak meg az itteni lelkészekben, úgy vélték, államukat veszélyeztetik a magyar reformátusok. Ján Hromádka, amikor 1951-ben Budapestre látogatott, azt írta, hogy egy új Magyarországot látott és egyáltalán nem töltötte el örömmel, amit ott látott, hiszen az emberek lelkesek voltak.

A 16-18. századi morvaországi protestantizmusról, annak fő irányvonaláról Marek Vareka, a hodoníni Masaryk Múzeum munkatársa tartott előadást, amelyben először az akkori Morvaországról nyújtott egy helyzetképet, majd beszélt Petr Chelcickyről, a Jednoty Bratrské megalapítójáról, illetve Mikulovról  a Hubmaier anabaptista új menedékhelyéről, a jelentős morva nemesről, a zserotini id. Károlyról és az ivančicei gimnáziumról, valamint a hívek külföldre meneküléséről a huszita mozgalom leverése után.

Kísérlet Comenius meghívására Eperjesre, annak kudarcát és okait fejtegette Kónya Péter, az Eperjesi Egyetem rektora. Előadásának elején rögtön leszögezte, annak ellenére, hogy az egykori evangélikus kollégium épületén egy emléktábla jelzi működésének helyszínét, abban az épületben nem is taníthatott, hiszen az később épült /1666-1667/, amennyiben pedig mégis igaz ez a tény, hogy tanított Comenius a városban, akkor sem abban az épületben. „A történelmi igazság viszont az, hogy a népek tanítója Eperjesen igaz, hogy egy rövid ideig tartózkodott, de semmilyen esetre sem tevékenykedett ott pedagógusként” – hangsúlyozta Kónya Péter.

Curiani György magyar és Sartorius Schneider János német lelkészek 1650-ben ugyan javasolták a helyi lelkésznek és a városi tanácsnak, hogy igyekezzenek megnyerni Comeniust az eperjesi gimnázium igazgatójának, aki éppen abban az időben tartózkodott a városban. Igyekezetük azonban határozott ellenállásba ütközött a városi tanács részéről, elsősorban is Madarász Martin befolyásos magyar pap által.

Második alkalommal 1655-ben próbálkoztak, amikor Comenius Sárospatakról hazatérve ismét Eperjesre látogatott. Curiani és Sartorius ismét felvetették, hogy hívják meg az eperjesi gimnázium rektorának, amit sok városi támogatott is. Befolyásuk ellenére azonban mégsem sikerült meggyőzni a városi tanácsot Comenius alkalmasságáról erre a posztra. Az ok, ami miatt elutasították személyét azonban egyáltalán nem a pedagógiai képességére vonatkozott, hanem inkább az ő vallási, illetve politikai állásfoglalására. Comenius ugyanis az emigráns cseh politika képviselője is volt. Az ismert Habsburgellenes politikus elfogadás jelentősen komplikálta volna a város helyzetét az uralkodóval, így inkább lemondtak arról, hogy a neves tanítót meghívják Eperjesre – foglalta össze a tudnivalókat Comeniusz eperjesi működésével kapcsolatban.

Lévai Attila, a Református Teológiai Kar megbízott dékánja A református lelkipásztorok a cseh-magyar református történeti kapcsolatok kutatásában címmel tartotta meg előadását. Bevezetőjében elmondta, megvan az érdeklődés mindkét részről a másik történelmére, irodalmára.

Elmondta, hogy 1918 után megalakul Prágában a protestáns teológia, amelynek első dékánja Gustav Adolf Skalský volt, aki lefekteti azt a fajta elköteleződést, amely meghatározóvá teszi az utódjai számára is a cseh-magyar protestáns történelmi kutatásokat. „Skalskynak már az 1920. november 25-én, 105 éve elmondott dékáni inagurációs beszédének nagy részében is azokról a protestáns lelkipásztorokról beszélt, akik a türelmi rendelet után Debrecenből és Sárospatakról mennek a cseh-morva misszió újjáélesztésére. A későbbiekben, a műveiben is megemlékezik, illetve odafigyel a cseh-magyar történelmi kapcsolatoknak a feltérképezésére, a bemutatására. Az utódai is mindig vissza-visszatérnek ehhez a történethez.”

Tájékoztatott arról is, hogy jóval a háború előtt, Magda Sándor fordításában is jelent meg egy traktátus a Cseh Testvérek Evangélikus Egyház életéről. Már a harmincas években kialakult egy kapcsolat és tárgyalási alap, amikor a teológusképzésünk átköltözött Csehországba.

A közelmúltból pedig megemlítette, hogy az Evangélikus Hittudományi Egyetemen oktató Csémy Lajos professzort, aki meghatározó munkáját Valesiusról, aki a cseh reformátusok első magyarul beszélő püspökéről írta, hozzátéve, hogy Valesius munkásságát Hanesz Sándor volt nagykeszi lelkipásztor is megemlíti egyik írásában. De a cseh-magyar történelmi kapcsolatokról olvasható tanulmány vagy írás Bihary Mihálytól, Erdélyi Gézától, Molnár Jánostól és Ibos Dezsőről is.

A konferencia a tudományos projekt rész-eredményeinek a bemutatásával és értékelésével zárult.

Kép és szöveg: Iski Ibolya