Elkötelezve egymásnak

2026. február 11., szerda

Meglátni és megszeretni – mondja a mondás, bár sok párkapcsolat így indul el, de vannak, akik tudatosan építkezve készítik fel magukat már az ismerkedési szakaszban a közös életre. Ennek egyik példája a Gömörből származó Tóth Krisztián, a zsigárdi gyülekezet lelkipásztora és a Komáromból származó Molnár Évi, akik nem egészen két évvel ezelőtt, 2024 májusának elején kötötték össze az életüket Isten színe előtt a zsigárdi református templomban. Házasságuk gyümölcseként az elmúlt év augusztusában pedig megszületett első gyermekük, Dóra.

A házasság hetében, amelynek idei mottója a hűség szabadsága, velük beszélgetünk kapcsolatuk kezdetéről, majd annak kiforrásáról, az egymáshoz való csiszolódás küzdelmeiről, s arról is, hogy mi segíti őket a nehézségek vagy éppen az egymás közötti konfliktusok kezelésében, illetve a hozzáillő társ megtalálásában vártak-e igei útmutatásra.

Hogyan ismerkedtetek meg?

Krisztián: Egy közös ismerősünk esküvőjén, 2018-ban ismerkedtünk meg. Megkérték a barátokat, hogy segítsenek előkészíteni, kidíszíteni a helyiséget. Az egyik barátommal érkeztem meg a helyszínre, ahol már ott volt Évi, az volt az első találkozásunk. Az esküvő után aztán a közös barátaink révén sokszor összefutottunk, majd lettek közös keresztgyermekeink, de mivel Komáromban szolgáltam segéd-, majd beosztott lelkészként, így a bibliaórákon és istentiszteleteken is láttuk egymást. Aztán vasárnaponként együtt jártunk ebédelni és kávézni Évivel, közben sokat beszélgettünk.  

Évi: Igen, így indult, ilyen észrevétlenül a kapcsolatunk a közös étkezések által, amelyek jó alkalmat adtak a baráti beszélgetésre, ismerkedésre. Úgy vélem, ez egyébként egy nagyon biztonságos tér volt az egymás megismerésére. Nem szerelmi kapcsolat indult el kettőnk között, hanem inkább baráti. Ez úgy történt, hogy egyszer az egyik istentisztelet után Krisztián felvetette, mi lenne, ha elmennénk együtt ebédelni, s van-e hozzá kedvem. Én pedig jó ötletnek tartottam, azzal érvelve magamnak, hogy akkor nem kellene otthon egyedül ebédelnem. Az első közös ebédet továbbiak követték, és ebből egyfajta hagyomány alakult ki.

Az első közös ebéd volt az első lépés a komolyabb kapcsolatfelvételre?

Krisztián: Igen, de ez teljesen baráti volt, ugyanis mi sokáig mellőztük egymást. Vagy a feleségemnek volt akkoriban valakije, vagy éppen nekem. Sőt, nem is gondolkodtunk komolyabb kapcsolatban. A helyzet adta a lehetőséget és jó is volt elbeszélgetni az istentisztelet után az igehirdetésről, a gyülekezetről, vagy megosztani egymásnak gondolatinkat, dolgainkat. Ehhez párosult még az is, hogy mivel kamaszkorom óta szeretem a horrorfilmeket, de rajta kívül sajnos senkit sem tudtam meggyőzni arról, hogy velem tartson megnézni a legújabbakat a moziban, ő pedig szívesen jött.

Tehát akkor nem szerelem volt első látásra, hanem fokozatosan alakult ki a szimpátia közöttetek?

Évi: Valójában igen, hiszen én akkor éppen egy párkapcsolati szakítás után voltam. A sebeimet nyalogatva nem is nagyon vágytam újabbra. Ha volt is érdeklődő irányomba, inkább hárítottam. Nem akartam ismerkedni, új kapcsolatba kezdeni. Túl akartam rajta magam tenni. Lelkileg viszont nagyon megerősítő, biztonságos tér volt olyan valakivel együtt ebédelni, kávézni, beszélgetni, úgy, hogy ezek nem randi helyzetek voltak, nem kellett attól tartani, hogy ebből valami komolyabb lesz. Ezért is mondtam igent ezekre az ebédmeghívásokra, amelyekre máig nagyon jó alkalmakként emlékszem vissza. A beszélgetés közben előkerültek gyerekkori történetek, aktuális nehézségek, s közben észrevétlenül is megismertük egymást. Majd mikor felvetődött a közös mozizás kérdése is, amelyre igent mondtam, akkor egyre több időt töltöttünk együtt.

Mikor váltak komolyabbá ezek a találkozások? Ki tette meg az első lépést?

Krisztián: Ennek van egy rövidebb és egy hosszabb verziója. 2022 áprilisában kezdtünk el arról beszélgetni, hogy a kapcsolatunk komolyabbra fordul-e vagy sem. A részemről kiderült, hogy még jó néhány hónappal a szakításom után sem vagyok kész egy komolyabb elköteleződés felé irányuló kapcsolatra. Még korainak tartottam. Ha röviden akarnám összefoglalni, sokat hezitáltam, végül 2023-ban egyszer csak megcsókoltam, a többi meg már alakult. Ez a rövid verzió. A hosszabbat elmondja a feleségem.

Évi: Igen, 2022 áprilisában a csók előtt még volt egy esetlen nekifutás mindkettőnk részéről. Először is megbeszéltük, miért nem lenne jó ötlet a komolyabb elköteleződés egymás iránt. De az Úr eldöntötte, hogy miként legyen tovább. Az első nekifutás alkalmával ugyanis mindketten nagyon gyorsan beláttuk, ez még most nem lenne jó, hiszen nem tartunk még ott, hogy ebből egy működőképes kapcsolat váljon. Aztán már nem is találkozunk olyan gyakorisággal. A gondot elsősorban az jelentette, hogy nem akartunk még egy párt alkotni, holott beszéltünk erről a szintre lépésről, utána pedig már nagyon nehéz volt visszalépni és továbbra is csak barátnak lenni, hiszen ott vibrált közöttünk egy kényelmetlen feszültség. Őszintén bevallom, nagyon aggódtam amiatt, hogy szóba áll-e még egyáltalán velem Krisztián, mert nem tudtam hogyan csapódott le benne a sikertelen párkapcsolati próbálkozásunk.  Nekem akkortájt a személyes életemben is egy nagyon nehéz időszakot éltem meg.

Vannak, akik kérnek választ Istentől a jövendőbelijükre vonatkozólag, de mégsem érkezik válasz. Vagy megeshet az is, hogy van válasz, csak nem veszik észre, hogy az ott van előttük.

Évi: Kicsit tartottam én is az ilyen válaszoktól. Az foglalkoztatott ugyanis, mi van, ha én akarom csak belemagyarázni, s nem pedig az az Isten válasza. Valamikor nagyon egyértelmű. Például, amikor azt az igét kaptam, hogy Maradj csendben és várj az Úrra.  Ott nem tudtam mit belemagyarázni, mert akkor még én magam sem tudtam, hogy a várakozásom gyümölcse az lesz, hogy a kapcsolatunk észrevétlenül javul. Csak utólag kristályosodott ki a számomra, hogy akkor annak mi volt a jelentése.

Évi: Sokat imádkoztam az Úrhoz, hiszen nekem nem volt olyan egyértelmű, hogy Krisztián-e a nekem való társ. Elmentem a komáromi templomba istentiszteletre, imádkoztam Istenhez, hogy vezessen engem és mutassa meg nekem, mi lesz az én utam. Egy kicsit később megjelent Krisztián és mellém ült a templomba. Én pedig azzal fordultam Istenhez, Uram, ő lenne az? Hiszen fiatalabb is tőlem! Á, nem is vagyok benne biztos. Ugyanakkor számtalanszor jöttek ezek a megerősítések ige által is, meg úgy is, hogy odaült mellém. A barátnőm, akinek elmeséltem ezeket a kis utalásokat, nem értette az értetlenkedésemet.

Ki döntötte el végül, hogy összetartozzatok? Mi adott erre igazolást?

Évi: Úgy mondanám, hogy az Úr. Krisztiánt meghívta és megválasztotta a zsigárdi gyülekezet lelkipásztorának, majd 2022 júliusában ide költözött, hátra hagyva a komáromi segédlelkészi éveket. Attól kezdve sem alkalom, sem tér nem nagyon adódott a találkozások folytatására. Komáromból való távozása előtt még beszélgettünk, aztán egyre lazábbá vált a kapcsolattartás részünkről. A közös keresztgyerekek miatt – születésnap, névnap – párszor találkoztunk, amúgy nem. Krisztián a beiktatása után vette fel velem újból a kapcsolatot, aminek nagyon örültem, mert úgy véltem, hogy akkor a barátság mégiscsak túlélte. Egyébként meghívott a beiktatására, ő pedig nagyon örült annak, hogy ott voltam. Ezt megelőzően 2023 januárjában megtörtént az első csók, majd fordult komolyabbra a kapcsolatunk, illetve folytatódott egy másik szinten.  

Volt-e igei megerősítés is, illetve kerestetek-e választ a párkapcsolatos kérdéseitekre Istentől, tudatosan arra fókuszálva, hogy az a másik-e az, akit nektek szánt?

Krisztián: Igen, több ügyetlen próbálkozás után beláttam ennek fontosságát. Onnantól kezdve minden ismerkedésem során feltettem a kérdést Istennek, hogy jó úton járok-e. Volt olyan eset is, amikor nem jött válasz az Úrtól. Ekkor ezt nem úgy vettem, hogy hallgatás, beleegyezés, hanem úgy magyaráztam ezt magamnak, hogy annyira abszurd a kérdés, hogy az Úr válaszra se méltatja. Mintha igazából azt mondta volna: Te is tudod, hogy nem. S akkor el is engedtem. Esténként, lefekvés előtt is nagyon sokat imádkoztam a hozzám illő párért. Így Évivel való ismerkedésem során is kérdeztem az Istent, kerestem a kérdéseimre a válaszokat. Meg is kaptam azokat, de sajnos nem emlékszem pontosan az igei helyekre. Amikor megtörtént az első csók, az egyben olyan ösztönös is volt, mint a lánykérés.

Évi: Amikor úgy éreztem, hogy komolyodik a kapcsolat, –  még a csók előtt – sokat imádkoztam én is. Bizonytalan voltam ugyanis abban, valóban ő-e a nekem való társ, összeillünk-e. De az Úrtól mindig jöttek a megerősítések. Én pedig újra és újra feltettem ugyanazt a kérdést. Az egyik barátnőmmel is megvitattuk ezt, aki nagyon aranyosan közölte velem, hogy az Úr majd jól fejbe fog engem kólintani, ha ennyire értetlen leszek.

Elárulom, hogy a kapcsolatunk a csók után viszont borzalmasan indult. /Eleve terhelt időszak volt a számomra, januárban hunyt el a nagypapám, a nagymamám pedig, aki nagyon fontos volt nekem komoly betegséggel küzdött./ Nem találtuk a közös hangot, ezért esetlenül, rosszul is startolt az újrakezdés. Egy idő után viszont már annyira rossz volt együtt lenni, hogy őszintén azon gondolkodtam, véget vetek ennek, mert nincs értelme tovább folytatni. Viszont arra vártam, hogy ő legyen az, aki kimondja: vége. Később kiderült, hogy ő is így érzett és gondolkodott a kapcsolatunkról.

A fordulat akkor történt meg, amikor elkezdtük nagyon őszintén és komolyan kimondani egymásnak dolgokat, illetve beszélni arról, mi az, ami az egyikünknek nem tetszik vagy fáj. A beszélgetéseink során tehát nem az történt, hogy például Krisztián töredelmesen belátta, hogy miben volt igazam és miben nem, hanem jeleztem mi az, ami nekem nem jó, ő pedig átgondolta, és ha úgy gondolta jogos az észrevételem, megpróbált ezeken a dolgokon változtatni. Olyan jóleső érzés volt megtapasztani, hogy meghallja, amit kérek, érdekli őt a változás. Valószínűleg neki is nehézségekbe ütközött aszerint tennie, hogy nekem könnyebb legyen. Így működött ez részemről is, és így adtunk még esélyt a kapcsolatunknak. Elkezdtünk egymáshoz csiszolódni. Ugyanakkor nem tagadom, az elején nehezebb volt kapcsolatban lenni. Emlékszem azon gondolkodtam, mi tévő legyek, hozzam-e Krisztiánnál megint szóba? Az Úrhoz fordultam imádságban, s kérdeztem, hogyan tovább, van-e még értelme ennek a kapcsolatnak, mi tévő legyek. Az aznapi ige, a Mai Ige kiadványban azt üzente: maradj csendben és várj az Úrra. El is döntöttem, ha találkozunk, akkor én nem említek semmit, nem hozok szóba semmit, ami nem tetszik, hanem akkor várok az Úrra. Borzasztó nehéz volt. El kellett telnie pár hétnek, amikorra megtörtént a váltás miután jeleztem, nekem valami nehéz. Ő pedig egyszerűen megváltozott, anélkül, hogy ez konfliktust, veszekedést generált volna.

Ezt az igét ki is nyomtattam és beragasztottam a kis zsebnaptáramba. A mai napig sokszor eszembe jut, hogy érdemes csendben maradni, türelmesnek lenni és akkor megérik, jön a változás. Összefoglalva:

 valahogyan elindult közöttünk egy nagyon őszinte beszélgetés az érzéseinkről, így változtunk, formálódtunk, csiszolódtunk egymáshoz. Hozzáteszem, ez egy annyira jó gyakorlatnak bizonyult, amit azóta is alkalmazzuk. Tanácsolom másoknak is kipróbálni.

Elindult tehát egy tudatos kapcsolatépítés, ami házasságban csúcsosodott ki, amit megelőzött a lánykérés?

Krisztián: Én is ugyanígy láttam, mint ahogyan a feleségem mesélte. A szintet lépés után tényleg nagyon nehezen indult, s mindketten meg is fogalmaztuk, hogy soha nem volt ilyen nehezen induló kapcsolatunk. Általában a nagy szerelem miatti rózsaszín köd mindent elhomályosít, sokan nem látják meg a másikban a hibákat, velünk pedig éppen az ellenkezője történt. Viszont változtunk, mert dolgoztunk a kapcsolatunkon, ami lánykérésben csúcsosodott ki, 2023. december 27-én. Évivel, aki akkor a komáromi gyülekezet presbitere volt, presbiteri gyűlés után találkoztunk. Örömmel újságolta el, hogy sikeres volt az alkalom, s mondták, hogy maradjon még Komáromba, mert szeretik. Én meg ettől a repeső örömtől teljesen megijedtem. Mi az, hogy maradj még Komáromba? – tettem fel a kérdést hirtelen felindulásomból. Nehogy ott maradj! – szólítottam fel, majd gyorsan elővettem a jegygyűrűt és azonnal megkértem a kezét. Tényleg bepánikoltam, hogy még elveszik tőlem. Így történt a lánykérés. Természetesen azonnal igent mondott.

Évi: Hogy miért nem szakítottunk, amikor láttam, hogy ez így mégsem fog menni? Elsősorban azért, mert barátok is voltunk közös baráti körrel, s így tétje volt, azért is próbálkoztunk változtatni, legalábbis a részemről erre törekedtem.

Krisztián: Volt egy olyan pont is, hogy ha akarsz, akkor szakíts te, mindketten arra vártunk, hogy a másik döntsön, de egyikünk sem tette meg ezt a lépést. Inkább dolgoztunk a kapcsolatunkon.

Aránylag fiatal házasok vagytok, több mint két éve kötöttétek egybe az életeteket Isten színe előtt, tavaly nyáron pedig megszületett első gyermeketek, Dóra. A házasságban is dolgozni kell mindkettőtöknek a feszültségek okos megoldásán? Beszélgetés, közös imádság által vagy milyen módszert alkalmaztok?

Évi:  Az történt, hogy elkezdtük egymással megbeszélni a dolgokat, és ez változást hozott. Bár nem volt mindig könnyű kimondani a dolgokat, és néha fájt is hallani a másik félnek, de nekünk ez működött.

Részemről voltak sírások is az egymáshoz formálódó időszakban. De fokozatosan tapasztaltuk meg, hogy nekünk ez nagyon működőképes. Ad egyfajta biztonságérzetet. Ennek eredményeként egyre kevesebb lett a potenciális konfliktusnak a lehetősége. Gyakran konstatáltuk is, hogy egyre jobb a kapcsolatunk. Istennek legyen érte hála, ez a mai napig tart. Sokszor nevetünk is rajta, hogy míg másoknál a kapcsolat elején volt a rózsaszín köd, addig nálunk épp ellenkezőleg indult, és egy zavarosabb, nehezebb időszakból lett egyre jobb a kapcsolatunk. Szóval mi egy kacifántos helyzetből indultunk, ami aztán szépen épült, alakult. A házasságban is próbálunk mindent megbeszélni. Nem szeretnék senkit sem illúzióba ringatni, azért nekünk sem megy mindig szépen. Előfordulnak veszekedések. Van, hogy hangosabban olyat mondunk, amit nem kellene, amit persze utána azonnal megbánunk.

Mi nagyon friss házasok vagyunk, a kapcsolatunk is viszonylag fiatal, azt sem tudjuk jól csináljuk-e, de arra törekszünk, hogy mindkettőnknek jó legyen.

Együtt maradtunk, összeházasodtunk és már neveljük a kislányunkat. A házasságban azt élem meg, hogy neki is tettem egy fogadalmat, amit próbálok néha esetlenül, de betartani, meg az Úrnak is tettem egy fogadalmat. S lehet, hogy őrá néha haragszom vagy nem vagyunk jóban, de ott van az Úr, akivel változatlanul erős a kapcsolat, s ez tud nekünk nagyon sokat segíteni. Ez lehet a fogódzója egy Isten előtt tett házassági fogadalomnak, hogy azt két irányba teszi az ember. Az egyiket a férj felé, a másikat Isten felé. Ha valami miatt probléma adódik, meggyengülök, elbizonytalanodom, akkor ott van a hármas fonal, ami erősen tart.

Sajnos voltak már nagy összeveszések, vagy, hogy csúnyán viselkedtem vele. Az imádság sokat segít a kapcsolatunkon. Praktizáltuk már azt is, hogy nem mondjuk ki rögtön, amit szeretnénk, hanem előtte az Úr elé visszük, s éreztük, átforgatjuk magunkban és már átgondoltan, higgadtabban tudjuk együtt megbeszélni a dolgokat. Bár ez sem működik mindig. Nem tökéletes a házasságunk, hanem inkább nagyon emberi. Az, ami tökéletessé tudja tenni, az az igei háttér. Ehhez párosul még a férjem lelkülete, akinek egyébként nagyon jó természete van, s nem mindegy, hogy ő milyen igei alapokon is hordozza a konfliktusainkat.

A hívő emberek házasságában is előfordulnak a konfliktusok, veszekedések. Hogyan lehet ezt megoldani?

Évi: Pár hónapja voltunk házasok, amikor a keresztlányaink meglátogattak minket. A nagyobbik már 10-11 év körüli volt akkor, leültetett minket az asztalhoz, s nagyon komolyan megkérdezte tőlünk, összevesztünk-e amióta házasok vagyunk? Pont előző héten volt egy komolyabb vitánk, mondtam, hogy igen, sajnos előfordul. Nagyon aranyosan azzal reagált nekünk erre, hogy: Máris?! Hiszen még csak négy hónapja vagyunk házasok! Igen, a hívő házasságban is előfordulnak, illetve nálunk igen.

Krisztián: Ezek a problémák természetszerűleg jönnek abból kifolyólag is, hogy két különböző ember kezd el együtt élni. Pál Feri egyik előadásában egy házaspár konfliktusát hozta fel példaként. A konfliktus lényege az volt, hogy egyikük mosogatás után szerette rögtön eltörölni az edényeket, a másik pedig inkább a csöpögtetőre szerette tenni, de ez a különbség nagy feszültséget szült közöttük. Eltörlöm a tányért vagy ráteszem a csöpögtetőre? Nos, ilyenekből is adódhatnak konfliktusok. Ami nálunk jól működik, az a kommunikáció. Én alapjában olyan ember vagyok, hogy addig nem zárom le a beszélgetést, amíg nem rendeződik a konfliktus. Ebben nagyon kitartó vagyok. Jár az hangoskodással is, így önazonos. Nagyon fontos, hogy önazonos legyen. Ne egy steril házasságot lásson a gyülekezet, mert az nem az igazi. Lássa meg, mi ilyenek is vagyunk. Néha kiadjuk magunkból a dühünket, aztán megbeszéljük a vita tárgyát, s megpróbáljuk helyén kezelni a dolgokat.

Évi: A munkahelyemen is felvetődött témaként a konfliktusaink kezelése. Esküvőnk után igei áldásként azt a tanácsot kaptunk, hogy ne menjen le a nap a haragunkkal. Krisztiánnal tudatosan meg is beszéltük, szeretnénk ez szerint élni, hiszen én sem bírom a konfliktust, a haragot. Ugyanakkor ő az, aki addig nem hagyja annyiban, míg meg nem beszéljük a bosszankodásainkat, a konfliktus forrását. Ebben nekünk az is sokat segít, hogy esténként közösen imádkozunk és közben megfogjuk egymás kezét. Viszont nagyon nehéz úgy az Úr elé menni és megfogni a másik kezét, ha haragszunk egymásra, mert a konfliktus még nem rendeződött közöttünk. Ez így nem lenne hiteles. Tehát, ha mi közösen akarunk imádkozni, akkor bizony előtte rendezni kell a konfliktusunkat. Nálunk ez működik. Ilyenkor nem az történik, hogy azonnal, varázsütés szerűen elfelejtjük, hanem történik egy közelítés a megoldás felé. Mindenki elismeri, mi az, ami nem volt helyes a részéről, majd közösen dolgozunk rajta tovább.

Ki az, aki a legjobban kimondja azt, amit érez? Kinek könnyebb vagy nehezebb ezt megfogalmazni?

Krisztián: Mikor kiben van nagyobb tüske, fájdalomérzet, az mondja ki. De már nagyon sokat csiszolódtunk egymáshoz. A feleségem amúgy is sokat olvas a házasság és gyermeknevelés témájáról, én inkább a teológiai megközelítésből indulok ki, mi lenne a jó, hogyan. Igyekszünk együtt fejlődni. Olvastunk mi is olyan könyveket, amely erősítette a házasságunkat, például Pálhegyi Ferencnek a Keresztyén házasságról szóló könyvét, amelyből a gyülekezeti tagokat is készítem fel az esküvőjükre.

Évi: Az előző kapcsolataimban is tudtam, hogy a konfliktusokat azonnal meg kell beszélni, oldani, azonban mégsem működött. Egyrészt ehhez kell az is, hogy a másik erre nyitott legyen. Mi közösen olvastunk párkapcsolati könyveket. Ugyanakkor nemcsak azért jó a házasságunk, mert dolgozunk rajta, fokozatosan csiszolódunk egymáshoz, hanem azért is, mert az Úr ott van mögötte, aki elhozta a változást az életünkbe. Másrészt a közös ima is sokat segít, anélkül talán nem is lennénk motiváltak arra, hogy még aznap rendezzük a konfliktusunkat és közelítsünk a másik felé. Ezért végtelenül hálás vagyok.

Krisztián: Magunkon is dolgozni kell, anélkül nem alakul ki egy jó házasság. Az ima egyfajta „gyónás” is. Erre nem találok jobb szót. Amikor közösen imádkozunk, mégpedig hangosan, s minden fájdalmamat az Úr elé viszem, akkor hallja a másik is. Imádság után erre kapcsolódva elindul a kommunikáció közöttünk. Ez pedig nagyon sokat segít.

Iski Ibolya

Fotó: Töltésy Rudolf, Iski Ibolya

események továbbiak →