Olyan jó Téged dicsérni!

A 90-s évek első ifjúsági táboraiban, Jabloncán hallottuk először azt, hogy a hagyományos templomi, orgonán kísért énekek mellett máshogy is lehet az Urat dicsérni.  Mikor azt öntöttük dalba, hogy: Pillangó, ha lehetnék; Tüzed, Uram Jézus; Hozzád száll az énekem vagy Ez az a nap, természetesen mindenki máshonnan érkezve, másra gondolt. A zene szólt reggeltől estig, de mindenki másképp jutott el az adott hét során a Táncolnék, míg röpít a szél-től az Eljöttél, hogy megments engem sorig.

Manapság – erős túlzással – már mindenki dicsőít, az egész Felvidék, ezrek járnak az Ez az a nap rendezvényre. Bandek, bandák, zenekarok éneklik a dicsőítő énekeket, amelyek az akusztikustól a rockig, a szóló énekléstől egészen a nagyobb dicsőítő kórusokig próbálják énekbe önteni (általában a tengerentúlról hozott angol anyagból fordított) a Biblián alapuló gondolataikat, imádságaikat, de van már sok eredeti magyar próbálkozás is ezen a téren. A gyülekezetek körében is egyre népszerűbb az énekmondás ilyen gyakorlata.

A Grammy-díjas dicsőítő énekes, Chris Tomlin személyes hangvételű könyvében dalszövegeken és igaz történeteken keresztül mutatja be, hogy a dicsőítés több mint csak éneklés, a mai énközpontúságban sokkal inkább egy lehetőség arra, hogy saját világunkat újra Isten köré építsük.

De hogyan is épül fel az Ószövetségben ez az új gondolatvilág, hogyan élnek a bibliai szerzők azzal a lehetőséggel, hogy a teológiát, az Úr szabadító kezének munkáját énekbe, imádságba öntsék? Mint kiderül, ez nem volt az elejétől természetes, és úgy tűnik, hogy Izrael vallásának csak egy bizonyos rétegében jelenik meg, de ott markánsan.

Ki lehet méltó arra, hogy az Urat dicsérje?

Az Ószövetségben az első zenész Jubál, minden lantos és sípos atyja (1Móz 4,21). Az első lejegyzett dicsőítő ének a vörös-tengeri ének (2Móz 15). A mózesi korral megindul a kultuszformálás fejlődési folyamata, csúcspontját Dávid istentiszteleti reformjával éri el (1Krón 16). Mózesig és a megélt szabadulásig nincs igazán ének, és nincs szükség dicséretre, énekben elmondott hálaadásra? Csak jóval a „mózesi kor” után találkozunk azzal, hogy Debóra (megelőlegezve a 68. zsoltárt) vagy Anna (megelőlegezve több örömzsoltárt vagy egyenesen Lukács evangéliumának prológusát) nem szégyelli énekbe önteni harci kedvét, hálaadását és/vagy fájdalmát. Majd jönnek a „nagyok”, mint Dávid és Salamon, és a rejtélyes Kórah fiai, akik már profi módon „színtiszta” zsoltárt zengedeznek az Úr színe előtt.

A 22. zsoltár elején (amihez még később visszatérünk) hangzik el egy különös mondat: „Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei” (4. vers). A Károli-fordítás sokkal közelebb van az eredetihez, mert azt mondja, hogy Isten a szent, aki Izrael dicséretei között lakozik. Vagyis olyan Istenünk van, aki otthon érzi magát a hálaadás, a dicséretmondás világában, aki ott talál helyet, ahol az ember és az ő népe el tud mélyülni jelenlétében. A zsoltárok világa tehát Isten számára egy „komfortos” világ, legyen az bármilyen műfajban, bármiféle képekkel, szerteágazó formában elmondva, megénekelve vagy kijelentve. 

Hiszen A zsoltárok könyve a hála és dicsőítő énekek legnagyobb és legkomplexebb gyűjteménye. A babiloni fogság után kialakult teljes gyűjtemény a maga öt könyvével a mózesi törvényre épül fel. Minden könyv utolsó zsoltára doxológiával végződik, melyben köszönetet mond az ember a törvényben kijelentett Istennek az áldásaiért, és magasztalja őt. A zsoltárok könyve az istendicséret Tórája.

Gyökössy Endre úgy értelmezi A zsoltárok könyvét, mint Jézus imakönyvét, mint a zsoltárokat imádkozó Megváltó könyvét, és később az ősgyülekezet imádságos könyvét. A bibliai imádságokat, zsoltárokat olvasva döbbenünk rá, mennyire nem tudunk imádkozni. „Kérünk, köszönünk, hálát adunk, és sokszor olyan az imádságunk, akár valami palackposta a hajótöröttnek (mert sok hajótörött lélek él közöttünk). Beledugdosunk pár jajgató szót, dugót ütünk a tetejébe, bedobjuk a tengerbe, azaz föl az égbe, hátha valaki felfogja, hátha jön majd valami válasz…Az imádkozó zsoltárírók szavaiban viszont olyan az imahang, mint amikor egy serdülő pöröl a szüleivel, mintha arasznyira volna az arc az arctól!”

Valóban így lenne? Hogy face-to-face kell dicséretet mondani, hálát adni, kidühöngeni magunkat Isten színe előtt? És a végén mondani egy nagy áment vagy halleluját?!

Hallelujah!

Amikor az államvizsgán a gyakorlati teológia professzora lelkesedve azon, hogy még van, aki az Ószövetséget választotta vizsgatárgyként megkérdezte, milyen héber szavak szerepelnek az istentisztelet liturgiájában, nagy izgalmamban kihagytam a „halleluját”. Mert az ámen és hozsánna jutott csak eszembe, és a vizsgán ez a kettő tényleg aktuális és hasznos volt: az elején „Segíts most”, a végén „Bizony, úgy legyen!” (hogy megvan). De miért marad ki általában ez a felkiáltás az életünkből, hogy „Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás az Úrnak!”?

Igazából sokféle halleluját lehet énekelni, az első ébredési énekeskönyv neve is ez volt (Bethánia Egylet). Az énekeskönyv küldetését találóan fogalmazza meg az 1922-es kiadás előszava: „Fölösleges immár bizonyítgatnunk, hogy hasonló énekeskönyvekre, mint a »Hallelujah« határozottan szükség van. Ahol a templomi, hivatalos istentiszteleten kívül más, fesztelenebb formájú keresztyén vallásos összejöveteleket is tartanak – és pedig egyre több helyen tartanak –, bőven kitűnt már az ilyen énekgyűjtemények nélkülözhetetlensége.”

A „hallelu-jah” szó már önmagában is teológia: egyedül Istent, az Urat lehet ezzel a szóval dicsérni, csak rá vonatkoztatva lehet ezzel a szóval megszólalni (hiszen a szóösszetétel második tagja Isten nevének rövidített alakja!). Ugyanakkor egy egész hozzáállásra és életvitelre is utal.  Talán éppen ezért Händel Messiásának híres tételétől kezdve Leonard Cohenen át egészen Tracy Chapmanig vagy a modern „komolyzene” szerzők közül Arvo Pärttől egészen Karl Jenkinsig mindenkit megihletett ez a fajta hallelujás dicsőítés, ami formájában és tartalmában is egyetlen (biblikus) célt hordoz.

Az orientáció, a dezorientáció és az új orientáció zsoltárai

„Minden álmomban, százféle változatban te (Te) vagy velem, és mindig te (Te) segítesz” – énekli Cseh Tamás egy nagyon modern zsoltárban. És milyen igaz, csak a számot kell nagyobbra javítani! 150 féle változatban: szenvedésben, könyörgésben és bűnbánatban, hitvallásban, éjjel-nappal, ellenség szorításában, szabadításban és szabadulásban, egyéni és közösségi panaszban, nemzeti ügyeimben és magánügyeimben, a halál rettenetében és a teremtett élet tiszteletében. 150 zsoltár szólal meg a történeti korszak lezárásaként, a Tóra és Próféták után az Írások bevezetéseként a Héber Kánon szerint.

A zsoltárok könyve „kisBiblia”, miniatűr Tóra, sokféle változatban, hangon, előadásmódban, szóhasználatban és formában adja elénk, ami Isten népének életében igazán fontos, és dicséretre méltó.

Eredeti nyelven Tehillim: a himnuszok könyve, az istendicséret könyve. A görög és latin fordításokban Psalmoi – Liber psalmorum: a húros énekek könyve, a „Líra és a lant könyve”. Míg a héber kánonban a mondanivaló dominál (hála és dicséret, még ha sok a siránkozás és a panasz is), és szinte minden zsoltár a hallelujah egy formája akar lenni, a görög és latin ezt már formai nyelvre fordítja le, és az előadásmódra koncentrál: meg tudjuk-e szólaltatni a lírát (a húros hangszert), vagy sem, fogjuk-e az akkordokat, vagy nem. 

Walter Brueggemann eredeti ószövetségi látásmódjában a következőképpen osztja fel A zsoltárok könyvét: 

a) Az orientáció (irányultság, tájékozódás, eligazodás, betájolódás, megalapozottság) zsoltárai: ide tartoznak elsősorban a himnuszok. Ezek az imádságok érzékelik a világ teremtett, szép voltát, hogy az Úr mindent időben és jól rendezett, és ezért hálát adnak. Ezen zsoltárok szószólói egyetértenek a status quóval (a dolgok állásával, a fennálló állapotokkal). Az ún. Sion-zsoltárok, Király-zsoltárok és a törvényt imádságba öntő zsoltárok tartoznak ide (pl. 1–2, 46–48, 90–91, 119, 144). Kijelentik, hogy az Úr a Sionon lakik, és mindez garantálja és megalapozza egész Izrael életét, és áldással van a világra is. Ezek a mindenkori hitbeli bizonyosság zsoltárai.

b) A dezorentáció (amikor hiányzik az irány, amikor nem tudunk eligazodni, mikor valamilyen szenvedés, fájdalom vagy veszteség miatt elveszítjük a biztos irányt) zsoltárai. Az egyéni és közösségi panasz nyelvén fogalmazzák meg, hogy mennyire bizonytalan minden, milyen sok a bűn és bálvány, hiányoznak a biztos alapok, nehéz szembeszállni az ellenséggel, elmúlt a jó világ, nem értek egyet a dolgok állásával, átkot mondok az ellenségre, dühös vagyok. De ebben a helyzetemben is az Úrhoz kiáltok, mert ő segít eligazodni, újra megtalálni azt, ami áldás (13, 32, 35, 74, 79, 86, 137 stb. a zsoltárok többsége!). A fájdalom szavakba öntése mellett tehát megjelenik az Úr múltbeli tetteinek a számbavétele, és hogy ez milyen hatással van a jövőre. Ezek a hitbeli bizonytalanság és megrendültség, a nagypéntek zsoltárai.

b) Az új orientáció (új irányok, új tájékozódás, dicséret és öröm) zsoltárai. Hálaadó és köszönő imádságok tartoznak ebbe a csoportba, melyek olyan lelkiállapotot tükröznek, melyben a hívő ember vagy közösség visszatekint az Úr tetteire, és kifejezi háláját a megélt áldásokért a legnagyobb bajok között is. A zsoltáros ember itt megkönnyebbülve kijelenti, hogy vége a szorongásnak, a fájdalomnak, a nyomorúságnak, és Isten szabadító tetteit ünnepli. Ezeknek a zsoltároknak megvan a belső dinamikájuk arra nézve, hogy szavakba öntsék a megmenekülés csodáját, és mindent egy új perspektívába helyezzenek. Ezek az új hitbeli bizonyosság, a húsvét zsoltárai (8, 19, 66, 100, 145–150 stb.).

Még ha kicsit erőletetett is ez a felfogás, hiszen több zsoltárban mindhárom hang egyszerre szólal meg, ez mégiscsak egy sokatmondó koncepció.

A 22. zsoltár mint a nagypéntek és a húsvét imája

Egy „szemtelenül” kezdődő és szorongó zsoltárt ad Jézus szájába az evangélium a szenvedéstörténet végén, a megalázottak és szegények imáját. Legalábbis Máté és Márk Lukáccsal szemben idézi is, vagy idézni meri a direktornak (éneklőmesternek) szánt „hajnali dallamot”: Istenem, Istenem, miért hagytál el (miért vagyok elveszett, miért vesztél el az életemből)? János pedig ugyanannak a zsoltárnak egyszerűsített formáját adja Jézus szájába: Szomjazom (a 14. vers szinte Jézus egész haláltusáját a zsoltár mondandójára építi fel). A sok összefüggés mellett, amit a zsoltár és az evangéliumok passiótörténete felkínál, ezen azért mindig felháborodunk. Miért öntötte Jézus a fájdalmát egy ilyen „istentelenül” kezdődő könyörgésbe? Reménységet az adhat, hogy ebben a nagyon jól „kiválasztott” könyörgésben (egy király- és egy Messiás-zsoltár között!) az összes zsoltártípus szintézisét viszi Jézus a keresztfára!

Hiszen van benne biztos alap: Te szent vagy, benned bíztak őseink, bíztak, és megmentetted őket, anyám méhében is te voltál Istenem.

Benne van a dezorientáltság, méghozzá legfelső fokon: Miért hagytál el?, jajgatva kiáltok (ez az exodus kiáltása. Olyan emberi hang, amit az Úr mindig meghall, mert a szenvedésből, a rabszolgaságból való kiáltást jelent a 2Móz 1), sok démoni erő különböző állatok képében, megosztottság, elhagyatottság.

Megjelenik benne a halált legyőző élet reménye: Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani, az Úré a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken, éljen szívetek örökké!

Tudjuk-e, szabad-e és lehet-e Jézussal együtt imádkozni ezt a komplex zsoltárt? Ő nyilván azért fohászkodik éppen így a keresztfán, mert azt szerette volna, hogy ott, abban a sötét, nagy lelki próbatételben a hívei, tanítványai vagy az ott álló farizeusok együtt mondják vele. Egyes szám első személyben kezdi el, és többes szám első személyben folytatva, teljesen közösségi himnuszként fejezi be, hiszen bizonyos, hogy nem csak az első verset akarta a zsoltárból idézni.

Kiről szól a mi nagypénteki és húsvéti dicséretünk: ki és mi kell hozzá, hogy jó tartalma és jó formája legyen, hogy jól érezze magát az Úr a mi énekeink, dicséreteink, hálaadásunk és bűnbánatunk között? Hogyan kell úgy énekelni, hogy az ne rólunk, hanem róla szóljon? Hogyan lehet úgy megszólaltatni a hitünket, a teológiai meggyőződésünket vagy a hangszereinket, hogy abból ne csak a sok panasz, sok düh, és sok istennélküliség visszhangozzon, hanem hallelujah csendüljön fel?  Természetesen csak úgy, hogy a mi szánkból és szívünkből szól a „Hallel” és ő, a „Jah”: a Király, Megváltó és Szabadító, aki legyőzi a halálos dezorientáltságunkat.

Tarr Ferdinánd