Zsolt 148 és 2Tim 4,6–8 (ÚSZ) „Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje" (6). Az idősödő Pál érzi halálának közelségét. Rabságában visszaemlékezik a Jézussal való találkozására, és mindarra, amit ez a találkozás elindított az életében. Nem pánikol, nem fél, nem panaszkodik, csupán konstatálja, hogy elérkezett az idő. Miért nem fél? Miért nem ragaszkodik az élethez? Azért, mert tudja, hogy halála után valami nagyon jó dolog következik. Így írja: „elköltözésem ideje". Nem a szenvedésre, nem is a megsemmisülésre készül, hanem arra, hogy elköltözik egy szép, de sok szempontból nehéz, szenvedésekkel teli földi létből abba a mennyei országba, ahol véget érnek földi küzdelmei, és végre szemtől szembe találkozhat Jézussal, aki megmentette és átformálta az életét. Nemcsak prédikál az örök életről, hanem üdvbizonyossága is van. Ezért nem a félelem, az aggódás, hanem a reményteljes várakozás jellemzi élete végét.
Fohász: Mennyei Édesatyánk! Te vagy az élet és a halál Ura. Köszönjük, hogy ha már Neked élhetünk, és köszönjük, hogy Te hazavárod a tieidet. Kérünk, könyörülj a hitetleneken, hogy ők is a tieid legyenek. Ámen.