1Krón 7 és Zsidók 1,1–4 (ÚSZ) „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk" (1-2). A Supernem – egy zseniális magyar zenekar – Halkan, itt mások alszanak című slágere bömbölt a kocsiban. Először arra gondoltam, micsoda értelmetlen ostobaság, aztán majdnem elcsaptam egy kamaszt, mert elém lépett, miközben belefeledkezett a hangerőbe, meg a fülében mélyre dugott dallamba. A feltekert hangerő, bömbölő dallam, nem csak azért kell, mert hat rám, mert hallgatni akarom, hanem azért is, mert annyi minden más hangot képes kizárni az életemből. A hangerő képes elnyomni minden nem kívánt zajt és dallamot. Döbbenet. Közben ki tudja, mennyi mindent nem hallottunk meg, amire pedig szükségünk lett volna. Segítségért kiáltók, ránk várók utolsó hangfoszlányait nem hallottuk meg. Illetve azt hiszem, van még valaki, akinek a hangját el tudjuk engedni a fülünk mellett: Istenét.
Fohász: Szégyellem, Uram, hogy sokszor és sokféle módon szólongatsz, de nem ismerem fel, meghallani sem akarom, mert tele van a fülem és a szívem valami egészen mással: üvöltéssel. Kérlek, ejts újra és újra ámulatba, melegítsd fel a szívem szerelmeddel, csiklandozó hangoddal. Ámen.