1Krón 16 és Zsid 5,1–10 (ÓSZ) „Miután Dávid bemutatta az égőáldozatokat és a békeáldozatokat, megáldotta a népet az Úr nevében" (2). Nem érzem magam áldottnak – talán te is hallottad ezt a mondatot, esetleg éreztél már így. Áldás nélkül nehéz, sőt szinte lehetetlen élni. A mai kor embere azonban, aki képes magának mindent előállítani vagy megvenni, már nem szívesen használja az áldás szót, mert mindenből kihagyja Istent. Régebben még azt mertük mondani az esőre is, a születendő gyermekre is, hogy áldás. Persze nem a használt szavakkal van az igazi gond, hanem azzal, hogy a szavak mögött az az érzés bújik meg, hogy nem vagyunk rászorulva a szerető és gondoskodó Isten áldására. Pedig az áldás az egyik legmagasztosabb tette lehet egy emberi életnek, akkor is, ha adja, akkor is, ha kapja. Pontosabban: az áldást nem lehet csinálni, hanem kérni és kapni kell, aztán továbbadni. Merj áldást kérni, és másokat megáldani!
Fohász: Istenem, Te ismered a lelkemet. Tudod, mi zajlik belül, a lehúzott redőnyök mögött. Tudod, mivel küszködöm. És van is rá megoldásod. Szeretnél betölteni áldásaiddal, hogy másnak ne is maradjon hely bennem. Hála érte! Ámen.