Jób 16,1–17,1 és Jel 3,14–22 (ÚSZ) „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek" (20). A laodiceai gyülekezet meglehetős jólétben élt. Azonban az Úr azt mondta róluk, hogy: langyosak vagytok. Mert bármit is mondtak gazdagságuk eredetéről, valójában önteltek voltak. Mi is könnyen megtaláljuk, miben vagyunk gazdagok. Másoknál jobban, tehetségesebbek, ügyesebbek. Hogy nagyobbnak látszódjunk, mint amekkorák vagyunk. Mert föntről szeretünk másokra nézni. Istenre is. Mert az ilyenolyan gazdagságunk, a fölhangosított sikereink munkálói csak mi magunk lehetünk. De önelégültségünk vakká tesz: Istentől elszakadt állapotunkat sem vesszük tudomásul. Jézus nélkül viszont bűnünkben maradunk, hamis értékeket vallunk, torz képet alkotunk magunkról. Ezért nem kell nekünk a kegyelem. Bele sem gondolunk, hogy Jézus mit tett értük. És mégis ő az, aki koldus módra kopogtat ajtónkon. Kívül rekedt, mert kizártuk. Nincs eleged a hazug látszatokból? Beengeded végre?
Fohász: Uram, álarcosbál az életem. És az álarc éppen a lényeget takarja el. Mert nem akarom, hogy lássák. Mert szégyellem. Mert jobbnak akarok látszani. Mostanáig azt hittem, Te sem láthatsz az álarc mögé. Illetve megpróbáltam ezt hazudni magamnak. Köszönöm, Uram, hogy úgy szeretsz, amint vagyok, és köszönöm, hogy ezért változtatni akarsz rajtam. Kérlek, tedd meg! Ámen.