Köszönhető ez egyrészt a gyerekkori emlékeknek, családi tradícióknak, de talán még inkább a reklámoknak, médiának, marketing fogásoknak. És ha valami folytán az ünnep nem úgy alakul, csalódás, nyugtalanság, hiányérzet lesz bennünk. Ez velem is megesett.

Pár évvel ezelőtt, közvetlenül a karácsonyt megelőző napon, kórházba kerültem. Emlékszem, mennyire tiltakoztam, hogy én semmi esetre sem maradhatok itt, hisz karácsony van. Engem vár a család és a gyülekezet. De az orvosok hajthatatlanok voltak. Így aztán az egész ünnepet kórházban töltöttem.

Még most is jól emlékszem, mennyi lázongás, nyugtalanság, békétlenség volt bennem. Nem csak az egészségi állapotom miatt. Úgy éreztem, hogy ez igazságtalan, hisz karácsonykor az ember a családjával van, otthon van, a templomban van. Karácsonykor szeretet van. Meg meghittség, meg szépen terített asztal, meg ünnepi hangulat. Egyszóval idill van, mert ez így teljes, az ünnep így kerek.

Az idill szó ugyanis azt jelenti, a valóságnak eszményített idealizált ábrázolása, mely a szépséget, a feszültségmentes, nyugodt derűs témákban látja. És az embereknek az idilli állapot iránti vágya nem tűnik el a civilizációval, urbanizáció vagy modernizációval. Röviden és egyszerűen mindannyian idilli pillanatokra vágyunk, karácsonykor talán még inkább.

De mi van akkor, ha a körülmények másként alakulnak? Ha valami hiba csúszik az igyekezetünkbe, erőfeszítéseikbe, vágyunkba, hogy idillivé tegyük az ünnepet? Akkor talán már nincs karácsony, nem ünnep az ünnep? Egyáltalán honnan bennünk az a késztetés hívők és nem hívőkben egyaránt, hogy legyen szép ez a pár nap. Mindez talán abból ered, hogy mindenki szeretetre vágyik, ahogy Ady Endre írja: „Szeretném, hogyha szeretnének.” Ezt a szeretetet keressük mindig, mindenben, még az idilli karácsonyban is.

Milyen ellentmondásosnak tűnhet, hogy az evangéliumok szerint az első karácsony nem volt idilli. Ragyogás helyett sötétség, nyugalom helyett zűrzavar, békesség helyett elutasítás, szeretet helyett kirekesztettség, egyenesen irgalmatlanság egy várandós asszonnyal szemben.

Mégis az „Ige testté lett”, és szólt az örömüzenet: „üdvözítő született ma nektek”. Ezt kellett nekem is megértenem azon a kórházban töltött karácsonyon. Nem egy szép emlék ez, nem egy felemelő megtapasztalás, inkább az egyik legnyomasztóbb karácsony volt, de mégis mindennél mélyebben megélhettem az isteni szeretet, kegyelem valóságát.

Azóta is sokat gondolok arra, hogy az a nagyon erős késztetés bennünk, hogy idillivé varázsoljuk ezt a pár napot, nem akadálya-e már annak, hogy valóban igazi legyen az ünnep? Hogy valóban Jézusról szóljon, hogy ő legyen a középpontban. Talán sokkal egyszerűbben, szerényebben is meg lehetne élni azt a kegyelmi pillanatot, amelyben az isten részesített bennünket. Bárcsak ott keresnénk a karácsony valódi lényegét, a külső körülményektől független ünnepi, megszentelt voltát, ahol azt valóban meg is találjuk: Isten közelében, szeretetében és kijelentett kegyelmében, hisz Üdvözítő született nékünk!

Krchoné Géresi Tímea