Az egyházmegye területéről többen indultak teológiára és szolgáltak lelkipásztorokként egyházunkban, de örvendetes, hogy többen a nyugdíjas éveikben is az egyházmegye területén maradtak, vagy ide tértek vissza. Ezért is született meg annak gondolata, hogy a nagyrabecsülés jeleként közös adventi ebédre legyenek meghívva az egyházmegyében élő nyugalmazott lelkipásztorok és a szolgálatban mindenkor mellettük álló hitvestársuk. A tizenegy lelkész, illetve lelkészözvegy örömmel fogadta a közös adventi ebédre szóló meghívót, s aki csak tehette részt vett az együttléten.

Már az érkezéskor látni lehetett, hogy mennyire örülnek egymásnak a hetven, sőt nyolcvan évet is megélt lelkésztestvérek. Forró kézfogások, szeretetteljes ölelések, a szemekben is tükröződő vidám szív, ami az egész találkozó jellemzője is volt.

Az adventi együttlét kezdetén Kendi Csaba esperes köszöntötte a jelenlévőket, majd a Zsolt 119,105 alapján osztotta meg gondolatait, utalva arra, hogy az egyházmegye hálás mindazokért, akik korábban, akár a nehezebb időkben is vállalták a szolgálatot, amit nyilvánvalóan csak úgy tehettek meg, hogy számukra mécsesként, ösvényük, életútjuk világosságaként szolgált az Úr igéje.

Asszonyi Árpád egyházmegyei főgondnok a Prédikátor könyve igéivel, valamint Túrmezei Erzsébet versével köszöntötte a vendégeket, akik ezt követően átvették az egyházmegye apró figyelmességét, ajándékát, valamint az ugyancsak nyugalmazott lelkipásztorként jelenlévő Hranyó Mihály ajándékkönyveit.

Az ebédet megelőzően az Úrban már elhunyt szolgatársakról emlékeztek meg a szépen megterített asztalt körülvevő meghívottak, amit már a kötetlenebb beszélgetés, egy-egy felszólalónak a visszaemlékezése követett. A vendégek szívesen osztották meg kedves, vagy emlékezetesebb élményüket lelkipásztori szolgálatukból, amikhez sok esetben nevetés és derű párosult.

Hűséges szolgálatban eltöltött évtizedek Krisztussal, vagyis Krisztus katonáiként a gyülekezetekben, őrhelyeken állva – summázhatnánk a délutánba nyúló együttlétet, s így a bevezető sorok részben talán helytállóak is, hiszen katonaként, Krisztus katonáiként végzett szolgálat egy-egy pillanata került megidézésre.

Az egymásnak való örömön és a múlt megidézésén túl azt is jó volt érzékelni e rendkívüli találkozón, hogy bár a nyugdíjas testvérek már nem aktív gyülekezeti lelkészként tevékenykednek, de tovább szolgálnak a maguk helyén, a maguk módján szeretett egyházukban, Isten dicsőségére.

Kép és szöveg: Molnár István