Hogy népes csoporttal, külön busszal utazhattunk, azt a Rajnai Egyház nagyvonalú támogatásának köszönhetjük. Profi sofőrjeinkkel kényelmesen, gyorsan, hamarabb célba értünk, mint gondoltuk volna. Közhelynek számít, hogy Németországban minden jól meg van szervezve. Ezt azonban csak addig éreztem közhelynek, míg magam többszörösen meg nem tapasztaltam, mi az, ha a dolgok működnek, az állítások a megfelelnek a valóságnak, az időpontokat mindenki komolyan veszi, a tisztaság és a rend pedig mindenre jellemző.

Nem áll szándékomban mindenről beszámolni, csak három olyan élményemről, megrázó tapasztalatomról szeretnék hírt adni, amelyek – meglátásom szerint, közérdeklődésre tarthatnak számot.

Exklúzió, integráció, inklúzió

A Kirchentag szervezői jóval az esemény előtt a résztvevők címére postázták a vaskos, 2.500 választható programot felsorakoztató programkötetet. A könyv nagyon ügyesen, könnyen kezelhetően és áttekinthetően van megszerkesztve, hogy a látogató többféle képpen keresgélve is eljusson illetve megtalálja a számára érdekes rendezvényeket. Kötet borÍtólapjának belső oldal térkép, rajta az események többségének helyszínével. A külső oldal egyszerű, dísztelen, a címlapon az ezévi Kirchentag jelmondatával, „amennyire szükséged van" (a 2Móz 16,18 parafrázisa), a hátlapon pedig egy félreérthetetlen grafika, az alábbi felirattal:

exklúzió, integráció, inklúzió

Akkor sikeres az inklúzió, ha olyannak van elismerve a társadalom minden tagja, amilyen. Pont olyannak, amilyen. Mert a különbségek normálisak. A mindennapokban, az egymás mellettiségből [kiindulva] az inklúzió az együttélés magától értetődővé válik.

Az exklúzió kirekesztés: kirekesztésről akkor beszélünk, ha a többségi társadalom teljességgel kiveti a tőle eltérő jellemzőkkel (pl. vallással) bíró egyéneket, közösségeket.

Az integráció esetében a többségi társadalom tiszteletben tartva a többségtől eltérő közösséget, azt a társadalom egészébe integrálja. Tehát az adott közösség őrzi, megtartja és ápolja a többségtől eltérő jellemzőit.

Az inklúzió esetében a többségtől eltérő jellemzőkkel bíró emberek nem alkotnak közösséget, hanem egyénenként, mintegy atomizálva vannak befogadva a társadalomba, miközben részesülnek az atomizált tömeghez tartozás minden következményében. kiszolgáltatottságában. A Kirchentag programfüzetének borítója az inkluzív befogadást hirdeti követendőnek.

Ennek kapcsán, reformátusként és szlovákiai magyar nemzeti közösségünk tagjaként több minden felvetődött bennem. Elsőként tán, hogy az inklúzió miként egyeztethető össze Krisztus missziói parancsával? Felelős keresztyénként, hogy hagyhatom az üdvözítő Jézus-hit nélküli felebarátomat „pont olyannak amilyen?" „Magától értetődő," hogy hagyjam elkárhozni tévelygő, pogány szomszédomat? A másik milyensége iránti tolerancia – esetünkben a keresztyén közömbössége erény? Ilyenek voltak az őskeresztyének? Tévúton járt minden keresztyén mártír?

Ez az inkluzivitás az én értelmezésem szerint azt mondja ki, hogy a keresztyén Isten csak egy az istenek és hiedelmek között.

És hogy nem járok távol az igazságtól, azt megerősíti a keresztyénség kizárólagosságáról: egyedül üdvözítő, igaz voltáról való tanúságtétel meghaladottságáról Hamburgban elhangzott, alább említett nyilvános kijelentés bizonyítja. Tulajdonképpen ezzel azt erősítették meg, hogy nem kizárólag a keresztyénség a igaz Isten-hit hordozója. Megkérdőjelezték a Krisztus-hitet.

A téveszmék tudatos hirdetése pedig bűn: bűn Isten ellen!

Vallásközi párbeszéd

Még a tavalyi (2012) bécsi reformáció alkalmából tartott ünnepi műsor és fogadás megrázó élménye[1] óta fokozott figyelemmel követem a keresztyén – muszlim vallásközi viszonyra vonatkozó, Lajtán-túli protestánsnak mondott megnyilvánulásokat. Természetes, hogy elmentem a „Félhold a templomtornyon? (Templomhasználat nem keresztyén vallási közösségek által)" hangzatos címet viselő beszélgetésre. A beszélgetés egy templomban (Szt. György templom – St. Georgskirche) volt megrendezve. A szép számmal összegyűlt közönséggel szemben, egy hosszú asztal mögött foglaltak helyet a beszélgetés hivatalos résztvevői: keresztyén részről három személy – a beszélgetés levezetője, egy nagy hamburgi lutheránus templom vezető lelkésze, a teológia anglikán professzora, míg a muszlimokat az észak-németországi muzulmán gyülekezetek szövetségének elnöke, egy imám képviselte.[2]

A beszélgetés elején szinte csak a keresztyéneket lehetett hallani. Szó volt a két monoteisztikus vallás közös gyökeréről, a történelmi múlt vallási türelmetlenségének sok (fölösleges?) áldozatáról és pár, soknak beállított közös mozzanatról. Elhangzott, hogy a muszlimok Jézust is nagyra becsülik, prófétát látnak benne, ami tulajdonképpen megegyezik a keresztyén tanítással (!). Ez után a felvezetés után keresztyén részről javaslat hangzott el: vannak templomaink, amelyek üresen állnak, miközben a környéken élő muzulmánokból alakuló gyülekezeteknek nincs hova menni – vegyék át a mi, használaton kívül álló templomainkat – értsd: kerüljön félhold a kereszt helyébe!

Azt hittem, nem jól hallok. De jól hallottam. Érdekes volt, hogy a „keresztyén fél" általi felvetés után az imám elég hosszan nem szólt egy szót sem. Annál inkább beszéltek „a keresztyének". Az anglikánná vált, eredetileg római katolikus professzor kijelentette, hogy „nem állíthatjuk, hogy Isten egyedül a keresztyéneknek nyilatkoztatta ki magát." Ha a keresztyének továbbra is a kizárólagosságához, exkluzivitásához fogják magukat tartani, mi szerint Isten a keresztyénségben választott magának népet, lehetetlenné teszik, hogy a más hitű embereket el- illetve befogadhassák. Szinte nem győzték kivárni míg az éppen felszólaló befejezi, hogy aztán újra kifejtsék, milyen jó is a muzulmánok beköltözése a templomba – már a környező lakosok is örülnek neki; megerősíti a különféle identitású emberek közösségi érzését, különben is – a muzulmánok nagyon közel állnak a keresztyénekhez, stb., stb..

Miután a „keresztyének" már ilyen szépen meggyőzték egymást, akkor kért szót a török nemzetiségű, higgadt és határozott beszédű muzulmán imám. Elmondta, ide készülvén a Koránt is tanulmányozta, s szavakat talált, amelyek kifejezetten megtiltják, hogy az igazhitűek más vallás templomát Allah tiszteletére vegyenek birtokba, mert ez állandó ellenségeskedés forrásává válik. Tehát, ők istentiszteleti célra nem fognak átvenni semmilyen keresztyén templomot!
A kijelentés a „keresztyének" között bombaként robbant: nem ezzel számoltak. S elkezdődött a rábeszélés. Mondtak ezt, mondtak azt s végül elhangzott, hogy „de mi úgy tudjuk, hogy az iszlámban is vannak eltérő irányzatok, nem lehetne ezt esetleg..." „Igen, de a Korán igazságát senki sem vonja kétségbe!" S így a „keresztyén tudorok" kaptak leckét istenhitből, a szent iratok tiszteletéből. A kimondott célt, a keresztyén templom átjátszását a muzulmánoknak a rendezők nem érték el. Ennek ellenére, végül gyakorlott közszereplőkként, közönség-manipulátorokként tartalmatlan jópofáskodásukkal elérték, hogy a közönség megtapsolja őket.

Bibliaóra

Egy reggel részt vettem egy Bibliaórán a hamburgi Szent Péter főtemplomban. Ez egy kötöttségektől mentes Biblia-magyarázat volt. Csak a meghirdetett igére emlékszem, ami János evangéliuma 6. részének 1.-15. versig terjedő része volt. Szólt az ige és szólt az ének. Szálltak a bizonyságtevő szavak. A hatalmas téglából épült gótikus templom zsúfolásig megtelt padjaiban Krisztus-hívő lelkek szomjú lélekkel hallgattak, énekeltek, dicsőítettek. Dicsőítették az Urat mert jó, mert megtartja az ő gyerekeit. Ott velünk volt az Úr. Ez a Biblia-óra a 2013. évi hamburgi Német Evangélikus Kirchentagon Isten igaz tisztelete volt.

Összegzésként

Szubjektív véleményem szerint a Kirchentag a nyilvánosságnak sugallt fő iránya a keresztyén azonosság alapjainak feladását szolgálja egy közelebb nem meghatározott, szinkretikus, egyetemességre törekvő, álságos, langyos és kényelmes isten hit érdekében, melyben nincs helye az ember bűnének, bűnvallásának, a keresztyén missziónak, de engesztelésre, megváltásra, választottságra, Jézusra sincs szükség, hogy vitatható és vitatandó legyen a Szentírás hitelessége és szükségessége.

Ezzel szemben a nyugati, német keresztyénségben is lappangva, szinte a fű alatt ég és izzik a Krisztus-hűség, él a hívőknek adott missziói parancs és a keresztyén felelősség és összetartás tudata, hogy csak pár jellemzőt említsek. És ez reménységet ad. Ezek a testvéreink a jó hír hirdetői, az igaz hit katonái.

[1] A reformáció emléknapja alkalmából 2012-ben Bécsben rendezett fogadás előtti előadásban egy lutheránus professzor asszony kijelentette, Jézus tulajdonképpen nem volt más, mint egy próféta.

[2] A szerző előtt minden résztvevő neve ismert, de jobbnak tartja, ha nevüket a feledés homálya borítja.