Pál apostol az élet két pólusával szembesít bennünket az igében. Egyrészt van a bűn, aminek terhével jövünk eleve erre a világra, és amivel az ember – rendeltetésszerűen – csak egy valamit kezdhet: meg kell szabadulnia tőle. Másrészt pedig van az örökélet, amibe el kell jutnia, és ahová csak a bűntől – mint egyféle ballaszttól – való megszabadulás után juthat el. Ha – Arkhimédész felismerése óta tudhatóan – ez törvényszerűen is működik a természetben – a felhajtóerőre gondolva –, miszerint ha pl. vízbe akarunk süllyeszteni egy tengeralattjárót, akkor ahhoz el kell árasztunk a ballaszttartályait, ha pedig a felszínre akarjuk hozni, akkor viszont ki kell nyomnunk belőle a vizet, és fel fog emelkedni, akkor még inkább működik ez a mi lelki életünkben is. Maga Isten rendelkezett úgy – Jézus Krisztus szabadító tette révén –, hogy a megváltott, a bűn felesleges súlyaitól megszabadított embereknek az örök élet helyszínére, a mennyek országába kell jutniuk, vagyis felemelkedniük a megítélt bűnös világból.

Az alapigénk gondolatvezetése arról szól, hogy az ember valamiből valamibe jut. De ez nem egy csöbörből vödörbe esés folyamata; s éppen azért, hogy ne így fogjuk fel az ige tanítását, az apostol az első mondat magasabb rendű megértése érdekében lejegyezte a második mondatot is, ahol viszont már igen éles különbség mutatkozik számunkra a Jézus nélkül, vagyis a bűnben leélt életvitel és az Ő szabadítását átérzően megélt életút között. Ugyanis nem lehet elbagatellizálni azt a nem is oly apróságot, hogy az életünknek minden esetben vannak következményei. A következményekkel pedig a legkevésbé számol az ember. Ugyan ki gondolna arra, hogy reggel felkelve – haraggal, gyűlölettel és irigységgel a szívében – ennek esteleg a hosszútávú jövőben valami folyománya is lehetne rá nézve? Szinte senki, különben akkor nem lennének rossz emberek. Leginkább ugyanis azok számolnak ezzel az életben, akik reggel is már azzal a lelkiismeretességgel állnak hozzá a napjukhoz, hogy csak azért vállalják a jóság kisebbségét e megvetekedett világban, mert Krisztus boldog örökkévalóságot ígért nekik.

Az ige egyértelmű: a bűnben maradás örök halált eredményez (tehát itt arról a második halálról van szó, amiből már nincs visszatérés a megítélésre), vagyis „a bűn zsoldja a halál”. Azért zsold, katonai juss, mert a bűnhajszolás ugyanolyan elkötelezetlen és hideg – pusztán érdekorientált – harc e földön, mint amilyet a zsoldosok szoktak vívni – csak a pénzért –, és nincs meg bennük a dicsőség vagy valamilyen más, nemes eszme elérésének a célja, ezért is tétetett el a bűnök között magukat jól érző emberek számára olyan rideg következmény, mint az örök halál. Azoknak viszont, kik rájöttek arra, hogy a bűntől és bűnből szabadulni kell – és egyedül bűnszabadító csak Krisztus lehet, ezért Őt követik –, s mivel ők a legnemesebb célt választották, a legnemesebb is lesz a jutalmuk: az örök élet, mert „Van végtelenség is, ha pillanat van” (írja Márai Sándor a Huszonkettő c. versében). A pillanatok sora, mely nem arra szolgál nekünk e földön, hogy elvergődjünk a bűnök kínálatában – talán azért, hogy még jól is érezzük magunkat köztük –, hanem arra, hogy megélésük által elérjünk – a Krisztus jóvoltából lehetővé tett fellélegzés és égbeérés útján – az Isten jószándékából, vagyis kegyelméből megnyitott örök életbe. Ma az „életmentés” felerősödött környezetében – bölcsen és helyesen, hisz ez is lehet Isten kegyelemből adott ajándéka számunkra – sorba állnak emberek, hogy regisztráljanak egy életmentő vakcina beoltásáért. Álljunk be abba a sorba is, Krisztus után, amely az örökéletre ment meg minket! Ámen.

Rákos Loránt

egyetemes lelkészi főjegyző