S éppen emiatt az álma, hogy betegeket gyógyíthasson, nem valósulhatott meg. Isten azonban kinyitott számára egy másik kaput, amellyel a református közösség szolgálatába állhatott. Jelenleg Perbetén él egyedül a szülői házban, a Napraforgó Református Óvoda és Bölcsőde szomszédságában.

Csintalan Nagy Béla

A kilencedik X-en túl, hogyan telnek a nyugdíjas napjai?

Most az utolsó három évben elég nehezen, közbejöttek betegségek, az óvoda építése, de hála Istennek, még megvagyok. Csak az a gond, hogy egyedül töltöm a napjaimat. A szomszédban lévő óvodából hétközben egy kis időre mindig meglátogatnak, leggyakrabban az igazgatónő, Tímea, aki áthozza az ebédemet.

Amikor nyugdíjba vonult, aktívabb volt?

2000-ben fejeztem be a szolgálatot, akkor naponta akár húsz kilométert is megtettem biciklin. Bátorkeszi vagy Bajcs, esetleg Ógyalla felé vettem az irányt. Amikor még volt elég erőm és nagyon élveztem a kerékpározást, elmentem Bajcson keresztül Ógyallára, majd onnan vissza Perbetére. Az majdnem harminc kilométert tett ki. Mozogni mindig nagyon szerettem. A legnagyobb gondom most az, hogy már képtelen vagyok annyit menni, mint korábban.

Korábban a ház körüli munkákat is én végeztem el. Nem bírtam ki semmittevés nélkül. A hatalmas kertben sok minden megtermett. Pár évtizeddel ezelőtt, amikor „nagy divat” volt a fóliázás, paradicsomot termesztettem. Három vagy négy fóliám volt. Az ott megtermett paradicsomot eladtam, évente 5-5 ezer koronát kerestem rajta, valamikor még attól is többet.

Amikor egyre kevesebb az erő, legkevésbé a fizikai munkára, akkor már csak az emlékezés marad? Ha igen, akkor életének melyik részét idézi fel a legszívesebben?

Amit tudok, azt még elvégzem. Egyedül öltözködöm. Néha kimegyek sétálni, s ha van rá lehetőség, akkor beszélgetek. Szerencsére még nem vagyok teljesen a két fal közé szorítva. Nagyon sok mindenre még emlékszem, sokfelé jártam. Hadifogoly is voltam. Kalandos életet éltem.

Egyedül él az egykori családi házban a Napraforgó Református Óvoda és Bölcsőde szomszédságában, amelynek a területét évekkel ezelőtt Ön adományozta az egyházközségnek, amikor megfelelő telket kerestek az újonnan épülő oktatási-nevelési intézményük számára. Miből fakadt ez a nagyvonalú felajánlása?

Örültem, hogy lesz egy kis élet a családi ház mellett. Eredetileg egy szlovák férfi akarta megvenni a telket, én meg rákérdeztem, mennyiért venné meg? Amennyit kér – volt a válasza. Viccből azt mondtam, fél milliót koronát, ő meg erre rávágta, rendben. Kérhetek többet is? – tudakozódtam tovább. Lehet, mert nagyon fontos dolgot tervezünk, azt mondta, hogy egy olyan intézmény épülne fel itt, ahol a helyiek és a környékbeli magyarok megtanulhatnának egy kicsit szlovákul.

A Napraforgó bölcsőde és óvoda átadása Perbetén 2021-ben

Lenne benne mindenféle szabadidős tevékenység, kuglizó is. Nos, nem erre a válaszra számítottam, meg is ijedtem. Gondolkodási időt kértem. Amikor először keresett fel a tiszteletes úr, Erdélyi Zoltán azzal, hogy a tervezett óvodának és bölcsődének ez a telek megfelelő lenne, először ugyan még nem egyeztem bele az eladásába, csak második alkalommal, amikor kiderült, mások mit építenének fel itt. Végül nagyvonalúan teljesen ingyen odaajándékoztam az egyházközségnek a telket.

Jobb volt a tiszteletes úr ajánlata?

Egészen biztosan. Szegény édesanyám mindig azt mondta, nincs gyereksírás az udvarban. Az öcsémnek, nem volt gyermeke. Nekem sincs, mert én sem nősültem meg. De így most már van gyereksírás az udvarban és jó érzés, ha valakivel tudok beszélgetni. Időnként meglátogatnak az óvodások, felköszöntenek a név- és születésnapomon, vagy valamilyen évforduló kapcsán.

Mi a története annak, hogy lelkipásztor lett? Ez egyfajta tudatos döntésnek az eredménye volt vagy inkább így alakult?

A községeket akkoriban ún. „správcák” irányították. Hamarosan megkezdődött a lakosságcsere. Emberek ezreit deportálták Csehországba a kitelepített szudétanémetek helyére 30 kg-s csomagokkal, akiket Magyarországra telepítettek, azok minden ingóságukat magukkal vihették. A perbeteiket a Tolnai-Hegyhát egyik kis zsáktelepülésére, Nagyszékely nevezetű faluba telepítették ki, köztük a nagybátyámat és a nagynénémet is.

A magyar nyelvű iskolákat itthon betiltották, szlovákul pedig nem akartam folytatni a középfokú tanulmányaimat, így átszöktem Magyarországra. Az áttelepített rokonaimhoz költöztem, előtte azonban jelezték, minden rendben van, menjek, várnak. A falu közelében volt egy Gyönk nevű város, amelynek a német lakosságát kitelepítették. Ott látogattam a református gimnáziumot. Az igazgatója és védnöke a református esperes volt.

 

1948-ban gyönki kollégistaként

Állandó szállást a Dózsa György Népi Kollégiumban kaptam. Nagy szerencsém volt, mert a gimnázium mellett volt a parókia, ahol az idős tiszteletesék laktak. Amikor kisebb szünet volt az iskolában, áthívtak magukhoz ebédre, néha ott is maradhattam náluk. A hosszabb szünidőkor pedig – karácsonyi, húsvéti, nyári – a rokonokhoz mentem Nagyszékelyre. Gyönkön érettségiztem 1950-ben kiváló eredménnyel. Jelentkeztem a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre. Fel is vettek, sőt, meg is kezdtem a tanulmányaimat.

Orvos szeretett volna lenni?

Igen, orvos szerettem volna lenni, de nem tudom, hogy miért. Bár a rokonságban, a nagybátyáim között volt orvos végzettségű.  Már nagyon szerettem volna látni a szüleimet, így a szünetben, 1951-ben, négy év után hazalátogattam, sajnos rosszkor. Mondták is nekem, hogy baj lesz itt. Így is lett, nem engedtek vissza Magyarországra. Pár hétig itthon voltam, amikor elkezdődött a kolhozosítás. Jött a meggyőzés a szövetkezetbe való belépésre. Toborzók százai járták a falukat, hogy a gazdákat meggyőzzék.

Édesapám aranykalászos gazda volt. Nagygyűlést hívtak össze a mozi épületébe. Elsőnek édesapámat kérdezték meg, ő a saját kevés földjét még oda is adta volna, de az agitátoroknak az összes kellett, amit megművelt. Annak nagy része viszont a még nagybeteg anyai nagyanyám tulajdonában volt, amelyet halála után anyám örökölt volna meg. Miután megszégyenítették édesapámat azzal, hogy a családjában a nők döntenek, úgy határozott, hogy semmit nem ír alá. A szüleim ugyanis nem akarták a közösbe adni sem az összes földjüket, sem pedig a jószágot: a teheneket, lovakat sem. Nagyon sok lovunk volt.

Mivel nem egyeztek bele, így apámat letartóztatták, és fél év börtönre ítélték, majd Ostravára küldték bányába. Később én és az öcsém is sorra kerültünk, minket is elvittek munkaszolgálatra. Viszont nemcsak minket, hanem másokat is, akik nem értettek egyet a szövetkezetesítéssel, vagy azokat, akiket valami miatt feljelentettek.

Hová került?

A lengyel határhoz közeli sziléziai Karvinára vittek szénbányába. Majdnem három évig voltam ott. Apám és az öcsém rosszabbul járt: édesapámat vasbányába, öcsémet pedig uránbányába vezényelték. Nekem jó dolgom volt a bányában. Kedveltek engem, mert szerettem dolgozni. Aki nem teljesítette a normát, azt megverték, enni azonban adtak eleget. Egy öreg, beteges bányász mellé osztottak be, akinek nem nagyon volt ereje dolgozni, így a kettőnk normáját nem tudtuk teljesíteni. Hogy ne legyen mindig verés, végül úgy oldottuk meg, hogy helyet cseréltünk, én vettem át a munkáját, vagyis vájár lettem helyette, ő meg a szenet lapátolta a szalagra. Egy idő után annyira belejöttem a munkába, hogy még túl is teljesítettük a tervet. Az idős társam emiatt több fizetést is kapott, én viszont egy fillért sem, hasonlóan, mint a többi elítélt.

 

A család udvarán 1940-ben  

Eljött a bányásznap. Az akkori köztársasági elnök, Antonín Zápotocký, aki kőfejtőnek tanult, meghívást kapott az ünnepségre. Minket a katonák kihajtottak a bányából, hogy hallgassuk meg a beszédét. Nekem nagyon tetszett, amit mondott. Elhatároztam, hogy írok neki levelet. Akkor már elég jól tudtam csehül is, szlovákul is. A bányásztársamnak volt egy igen szép lánya. Gyakran meglátogatta az apját, a vaskerítésen keresztül beszélgettek. Mindig hozott neki ennivalót meg süteményt is, amit megosztott velem. Kedvesek voltak.

A levelemet odaadtam a bányásznak, az meg a lányának, hogy írja át, ne legyen benne hiba. Amikor visszahozta a szépen megírt levelet, aláírtam, majd elküldtem az elnöknek. Hetek, hónapok teltek el, de nem történt semmi. Egyszer bejött hozzám két őr, felrántott a vaságyamról és vittek a bányafőnökhöz. Mikor megérkeztem, rögtön kaptam két pofont, mert nem mentem azonnal. Fel kellett öltözködnöm, kicsit rendbe tennem magam – érveltem. Amikor megkérdeztem, miért kaptam, válaszul még másik kettőt odavágott. Legszívesebben visszaütöttem volna. Nagyon durván bántak velem.

Az volt a vád ellenem, hogy becsaptam őket és árulkodtam rájuk. Nem értettem az egészből semmit. Majd azt mondta az engem kísérő katonáknak: vigyétek! Azt hittem agyonlőnek. Helyette egy olyan helyre vezettek be, ahol nagyon sok ruha volt, azokból válogattam és öltöztem fel, majd kaptam kétszáz koronát. Akkoriban ez nagyon sok pénz volt.

A láger parancsnoka ugyanis egy magasabb helyről azt az utasítást kapta, hogy azonnal engedjenek el, valószínűleg Zápotocký elnök utasítására. Aláíratták velem az elbocsátó levelet. Kivittek a vilsoni vonatállomásra és feltettek a vonatra. Huszonkilenc hónapos munkaszolgálat után mehettem haza.

Mit tartalmazott az a bizonyos levél?

Zápotockýnak megírtam, hogy jogtalanul kerültem a bányába, s elmeséltem neki a történetemet. Megkérdeztem tőle, hogy miért vagyok itt, amikor én mindig becsületesen és tisztességesen végeztem az iskoláimat. Azt sem felejtettem ki belőle, hogy a németek fiatalon elvittek munkaszolgálatra. Valószínűleg ennek a levélnek köszönhettem, hogy hazaengedtek korábban.

 Csintalan Nagy Béla

Félt a bányában?

Én nem féltem, a mellettem lévő öreg bácsi viszont igen. Többször is előfordult, hogy beomlott a bánya előttünk vagy mögöttünk, de mindig kimentettek minket. Soha nem féltem. Bíztam Istenben. Egyébként mi ilyen fajták vagyunk: se édesanyám, se édesapám nem félt semmitől.

Az öreg bányászoknak, meg a többi rabnak nem is tetszett, hogy úgymond, „adom a nagyot“. Amikor baj volt, szólt a sziréna és futni kellett olyan helyre, ahol erős volt a boltozat. Egyszer, amikor egy ilyen omlás után mentünk fel a felvonóval, az idősebb bányászok elkezdtek énekelni, majd a rabok is csatlakoztak hozzájuk. Én meg viccből odavetettem nekik: mi az, féltek?

Amikor kezdődött a műszak, akkor mindig csendben mentek le a bányába, sokan idegességükben bagót rágtak. Felfelé már jókedvük volt. Egyszer munka után felfelé menet leszakadt a felvonó, legalább fél kilométert zuhantunk lefelé. Az volt a szerencsénk, hogy egyszer csak megállt. Ellenkező esetben ott halunk meg mindannyian az ezer méteres mélységben. Nagy nehezen kiszabadítottak minket. Akkor sem féltem, csak sírtam. A többiek ordítottak. Németül, magyarul, lengyelül, csehül kiáltották, hogy itt kell meghalni. A bányásztársaimnak nem tetszett, hogy nem féltem. Azt vallottam, ha meg kell hani, akkor meg kell halni.

Mi történt, amikor hazament?

Vonattal jöttem haza a bányából, a perbetei állomáson szálltam ki, s hogy ne kelljen kerülőutat megtennem, s hamarább hazaérjek, a töltésen keresztül mentem. „Te kis Csintalan, hogyan kerültél ide?” – kérdezték az itteniek, amikor megláttak. Nem is sejtették hol voltam. Megkérdeztem tőlük, él-e még az édesanyám. „Menj nyugodtan, él.” Otthon csak szegény édesanyám fogadott. Nagyanyám meghalt. Sajnálattal tapasztaltam meg, hogy mindenünket elvitték. Csak az üres háza maradt meg. Nemsokára hazajött az öcsém, majd az édesapám is bányából.

Ennyi megpróbáltatás után hogyan sikerült újra talpra állni, mi adott ehhez erőt?

A munkatáborban azt ígérték, ha rendesen viselkedünk, és jól dolgozunk, akkor majd folytathatjuk tanulmányainkat. Tudniillik a táborban többségében olyanok voltunk, akik egyetemre jártak. Elmentem Budapestre, hogy folytassam a megkezdett orvosit, de sajnos nem fogadtak vissza. Ennek oka az volt, hogy időközben csehszlovák állampolgár lettem.

A teológia hogyan jött képbe?

Én egyáltalán nem akartam teológiára menni. Ha nem folytathattam Budapesten, gondoltam, akkor majd Prágában, a Károly Egyetemen. Ott találkoztam Csémy Lajossal, ő éppen akkor ment haza, én meg arra jártam, odaszólt nekem, hogy ki vagyok. Olyan alázatos volt. Magyarul válaszoltam neki. Elmondtam, nem vettek fel orvosira. Kérte, hogy menjek vele. Ő is megpróbálta elintézni Prágában az orvosit, de az ő ajánlólevele sem segített. Több napig voltam nála, adtak szállást, ennivalót.

Prágai teológusként 1954-ben

Sok mindenről kérdezgetett. Később kiderült, miért nem vettek fel. Azért, mert büntetett előéletű voltam, illetve osztályellenségnek bélyegeztek meg, mert a szüleim kulákok voltak. A munkatáborba, a bányába elítéltként mentem. Akkoriban Perbetén Szaszák Bertalan volt a lelkész, akinek az orvos barátja tanított az orvosi egyetemen, ő rajta keresztül próbált intézkedni, de neki sem sikerült elérnie azt, hogy ott tanulhassak. Végül felutazott Prágába, s azt mondta, ha akarok, maradjak a teológián, nem lesz baj. 1954-ben kezdtem meg a teológiai tanulmányaimat.

Amikor a teológia mellett döntött, volt abban isteni elhívás is?

Nem volt semmilyen isteni elhívás. De megszoktam. Jól éreztem magam a cseh fiatalokkal, voltak ott magyarok is.

Szülei hogyan fogadták a döntését?

Csodálkoztak. Szaszák tiszteletes úr közölte velük, hogy felvettek a teológiára. Ők pedig örültek, hogy valami lesz a gyerekükből. Becsületes hívő család voltunk. Magyarországra nem mehettem vissza, Prágában nem vettek fel az orvosira, maradt hát a teológia. A cseh fővárosban jól éreztem magam, sokat sétáltam. A cseh nyelv sem okozott gondot, de ott szebben beszéltek, mint a bányában dolgozó munkások. Örültem az egyetemi státuszomnak, és annak, hogy  legalább pap lesz belőlem. Sajnos az évfolyamtársaimra már nem emlékszem. Gyakran kimentem a Károly-hídhoz és a Moldva folyó partjához tanulni. Koncertekre is jártam. Mivel jól tanultam, ösztöndíjat kaptam, 200 koronát.

Könnyen ment a tanulás?

Hogyne. Mindig kitűnő tanuló voltam. Csémyvel egyre jobb barátok lettünk, mondta is nekem, lassan többet tudok, mint ő. Nagyon okos ember volt.

 Csintalan Nagy Béla

Foglalkoztatta-e Önt a tanulmányai során az, hogy jó helyen van-e?

Hogy őszinte legyek, akkor még nem gondoltam erre. Örültem, hogy elvégeztem az egyetemet. Varga Imre püspök úr pedig elintézte, hogy mellette legyek segédlelkész. De ezt előre nem közölte velem, csak akkor, amikor átvettem a diplomámat és Rimaszombatban kibocsátottak lelkészi szolgálatba. Két hét szünetet kaptam azzal, hogy elköszönjek a szüleimtől, s aztán jöjjek vissza.

Így lett Rimaszombat az első szolgálati helye.

Igen. Nagyon szerettem ott lenni. Jól tudtam németül, meg más nyelven is. Amikor a püspököt, Varga Imrét egy évre megválasztották Genfben a Református Világszövetség élére, kapott egy gyönyörű szép autót. Ezzel járt mindenfelé, s engem, mint segédlelkészét pedig vitt magával. A gyülekezeteket is azzal látogattuk meg, amelyek akkoriban nagyon nehéz helyzetben voltak. Ján Tomašuľa nevezetű szlovák lelkész pedig szerette volna, ha a szlovákoknak is lenne teológiájuk. A püspök pedig úgy intézte, hogy lett a szlovákoknak, meg a magyaroknak is. Varga Imre nagyon szeretett engem. Később, amikor a magasabb állami szervek megtudták, ki vagyok, hogy börtönben is voltam elítéltként, meg osztályellenség vagyok, azonnal eltanácsoltak mellőle. Azt mondták, nem maradhatok a püspökségen és nem járkálhatok össze-vissza Európában a püspök úrral.

Varga Imre azt mondta: „Édes, aranyos Béluskám! Baj van. Itt voltak a titkos rendőrök, sajnos neked innen menni kell.” „S hová menjek”? – kérdeztem. „Már éjjel meggondoltam, Pozsonyba fogsz menni. Ott egy öreg bácsi készíti a Kálvinista Szemlét, neki fogsz segíteni.”

1963-ban a pozsonyi gyülekezet presbitériumával

Kényszerből Pozsonyba került.

Akkoriban Maťašík András volt ott a lelkész. Amikor elment otthonról, megengedte nekem, hogy prédikáljak. Nekem kicsit félősnek tűnt. A cseh felesége viszont erős karakterrel rendelkezett. Mindkét nyelven tartottam istentiszteletet. A parókián laktam, az iroda melletti káplánszobában.  

Szeretett Pozsonyban lenni?

Hogyne. Később azonban megint baj lett abból, hogy ott vagyok, ugyanis egy idő után elkezdtek bibliaórára járni a református lelkészek, tanítók gyerekei, miután már nekik is engedélyezték az egyetemen való tanulást. Tudták, hol van Pozsonyban a református templom, s eljöttek istentiszteletre. Egyszer megkérdezték tőlem, van-e itt bibliaóra. Nem volt, de Maťašíktól megérdeklődtem, lehetne-e tartani. Azt válaszolta, szlovák úgysincs, jöhetnek.

Jöttek is a magyar lányok és fiúk, nagyon megszerettek engem. Bibliaóra után még sokáig ott maradtak beszélgetni.  Eleinte tízen-húszan voltak, később hozták magukkal a barátnőiket, barátaikat is, végül hatvanan lettek. Akkor már ötödik évemet töltöttem Pozsonyban.

A titkosrendőrség azonban tudomást szerzett ezekről a bibliaórákról. Egyszer hívattak is a rendőrségre. Volt ott egy nagyon becsületes, tisztességes ezredes, aki mindenféléről kérdezgetett. Látta, hogy sok mindenről tudok, teljesen képben vagyok. Aztán átmentünk egy másik helyiségbe, még enni is adott nekem. „Mit akar ez tőlem” – tettem fel a kérdést magamnak. Nem vagyok tolvaj, de már több, mint egy óra hosszat tartott ott. Végül felállt, s azt mondta: „Maga nagyon becsületes ember, de hogy lehet ennyire hülye”?

Megijedtem attól, amit mondott. „Vegye tudomásul, ne próbálja meg az ifjúságot elbolondítani! Ha maga bolond is, az ifjakat ne bolondítsa el! Ha visszamegy a parókiára és legközelebb jönnek bibliaórára, zavarja őket haza” – adta ki az utasítását. Erre nagy bátran azt feleltem: Én ezt nem teszem meg! De meg fogja tenni! – tette hozzá.

Nos, a fiatalok továbbra is jöttek, végül a püspök avatkozott be. Közölte, innen is mennem kell. „Tekintettel arra, hogy édesapád és az öcséd munkatáborban voltak, a Perbetéhez közeli Bátorkeszire teszlek. Ott már nagyon régen nincs lelkész.”

A harmadik és egyben utolsó szolgálati helye Bátorkeszi lett. Innen azonban már nem helyezték át sehová, hanem harminchat évig pásztorolta az ottani reformátusokat.

1964. december 14-én kerültem Bátorkeszire, nagyon megszerettek a hívek. Mindenkinek segítettem, aki hozzám fordult, vagy ha valamit le kellett fordítani, mert nem igazán tudtak szlovákul. Egyszer azt mondta nekem Horváth Zsigmond, az egyházmegye esperese, építkezni kellene. Olyan parókia volt akkor Bátorkeszin, hogy majdnem rám dőlt. Meg is kérdeztem a szövetkezet elnökét, meg az akkori Helyi Nemzeti Bizottság elnökét, hogy nem segítenének-e felépíteni? Igent mondtak. Majd kijelentettem a templomban: parókiát fogunk építeni. S a hívek adakoztak. Jött a pénz. Az esperes nagyon megörült ennek. Annyi adomány érkezett, hogy egy gyönyörű nagy parókiát tudtunk abból felépíteni.

 

Bátorkeszi szolgálatának kezdetén 1965-ben 

Saját kezemmel raktam a falakat, mindent csináltam, amit kellett. Az egész gyülekezet részt vett az építkezésben. Az idősebbek, akik már nem merték fenn a tetőn a maltert tologatni, azoktól elvettem. De szakembereket is hívtunk. A szövetkezetnek volt szőlészete meg nagy pincéje, onnan hoztak bort a munkásoknak. Az egyik idősebb gyülekezeti tag, aki felügyelte az építkezést, nem engedte, hogy akármikor igyanak, csak akkor lehetett, ha valamelyik szakasz befejeződött, vagy ha vége volt a napnak.

Két évig épült a parókia. Addig az egykori iskola épületében laktam. Szerettem volna azt is felújíttatni, de akkor már nem volt annyi pénz. Hetvenéves koromban, 2000-ben a püspök úr nyugdíjba küldött. Aztán hazajöttem Perbetére az édesanyámhoz.

A háza melletti telek szép nagy. Ez mind az ön családjáé volt?

A rendszerváltás után lehetőség nyílt a földek visszaigénylésére. Elmentem a szövetkezet elnökéhez azzal, hogy nekem itt van pénzem és kérem vissza. Értesítést kaptam ugyanis arról, hogy a jogtalanul elvett földek után a szövetkezetnek kárpótlást kell fizetnie. Édesanyám kedves, aranyos, okos asszony volt, följegyezte részletesen, mit és hány darabot vittek el tőlünk a szövetkezetesítés idején. Hány lovat, csikót, tehenet, sertést, milyen szerszámokat. Nekünk voltak a legmodernebb eszközeink.

Apám nagyon szeretett gazdálkodni. Szóltam a dunaszerdahelyi ügyvédnek, Világi Oszkárnak, járjon közbe az ügyemben. Több, mint egymillió koronát kaptam kárpótlásul. Ezen az összegen vásároltam vissza azokat a földeket, amelyek egykor az elődeimé voltak. A házaikat, miután kiürültek, eladták, én meg abból a pénzből mindent visszavásároltam. Aztán ismét kárpótoltak, volt miből ezt a hatalmas telket nemcsak megvennem, hanem futotta belőle még a régi házak lebontására is.

Hogyan készült a szolgálatára?

Szombaton már csak a prédikáció megírására összpontosítottam, kivéve, ha temetni kellett. Akkor már tanulgattam a szövegemet. Nem olvastam fel teljesem azt, amit leírtam, hanem mondtam magamtól.

Konfirmáció Bátorkeszin 1999-ben

Sohasem akart megnősülni?

Mikor nősültem volna meg? Amikor lehetett volna, nem volt rá idő, aztán meg nem volt kit, később meg már nem akartam. Voltak ugyan lányok, akik tetszettek nekem, nagyon kedves, egyetemet végzettek. Bátorkeszin is volt ilyen. Amikor Magyarországon tanultam, ott is tetszett nekem egy lány, orvosira jelentkezett, ezért akartam én is oda menni. Végül nem lett belőle semmi. Ha visszagondolok arra, hogy mennyi sok helyen megfordultam az életemben, talán időm sem lett volna gyerekeket nevelni.

Olvassa még a Bibliát?

Sajnos nem. Már nagyon nehezen látom a betűket. Azelőtt nagyon sokat olvasgattam. Mindig becsületesen felkészültem a szolgálataimra, a temetésekre is. Szerettem a temetéseket is, prédikálni is, de a legjobban a gyerekeket szerettem.

Hogyan összegezné a fordulatokban és kalandokban gazdag életét? Mit üzenne a mai fiataloknak?

Köszönöm a Jóistennek a jóságát, hogy a legnagyobb megpróbáltatások idején is velem volt, és ezt éreztette. Szeretem az Istent, ahogyan az édesanyám is szerette. Templomba járó szüleim voltak. Nagyapám mindig vitt magával az istentiszteletre. Nem messze laktak innen, s odafelé mindig megállt értem, s együtt mentünk. Télen még szánkóval is elhúzott. Szerettem templomba járni.

Amikor Pozsonyban szolgáltam, onnan kijártam azokba a gyülekezetekbe istentiszteletet tartani, ahol nem volt lelkész. Az egyik faluban megismerkedtem egy harangjavítóval. Nem tetszett, ahogyan Bátorkeszin össze-vissza ütöttek a harangok. Elhívtam és megjavította őket úgy, hogy még ma is szépen szólnak. Az istentisztelet előtt először az egyik, majd kettő, végül mind a három együtt szólt.

A fiataloknak azt üzenem, hogy legyenek tisztességes, becsületes emberek, és próbálják meg a gyerekeket tiszteletre, szeretetre nevelni.

u.i.

A néhai Liptay Lothár lelkipásztor visszaemlékezésében olvastam, hogy a prágai teológián politikát tanitó Polák meggátolta, hogy Nagy Béla is elindulhasson vele egy Földközi-tengeri útra, mert Béla kulákgyerek volt.

Baráti körben az 1950-es években: balról jobbra Liptay Lothár, Novitzky Béla és Nagy Béla

„Vele együtt készültünk egy közös Nyugat-Európai utazásra, és az volt a tervünk, hogy kint maradunk, illetve kimegyünk az ő rokonaihoz, akiknek valahol Ausztráliában voltak ültetvényeik. Oda szerettünk volna eljutni. Amikor kiderült, hogy utazni készülünk, dr. Polák megakadályozta, hogy Béla is jöjjön. Akkoriban, ha valakinek Nyugaton élt rokona, hozzátartozója, azt nem engedték külföldre, hogy ki ne utazzon a rokonához, és ne kérjen ott menedéket, ott ne maradjon. Így aztán egyedül indultam erre a szép útra. Isztambulban, Velencében, Görögországban, Törökországban, Olaszországban jártam. Együtt szerettünk volna menni, de ez nem sikerült.“

Csintalan Nagy Béla

Iski Ibolya

Kép: Iski Ibolya, Nagy Béla családi fotóalbum