Az autóbusszal, amelynek költségeit a Rajnai Evangélikus Egyház állta, Komáromból kedden este indultunk s másnap, a tervezett délután háromtól sokkal korábban, déltájt érkeztünk meg Hamburgba az Oldenfeld városrészben található gimnázium elé. Először azt hittem, csak a mi csoportunk lesz itt elszállásolva, de aztán láttam, egyre csak újabb és újabb emberek érkeznek, hogy majdan szintén a gimnáziumban hajtsák fejüket álomra. Mivel Fekete Vince főgondnokkal máshol voltunk elszállásolva, útra keltünk, megkeresendő a megadott helyet. Elválásunk előtt megállapodtunk, hogy ötkor találkozunk a Rathausmarkt-on, a Kirchentag-ot hivatalosan megnyitó istentiszteletek egyikén.

Nyitó-istentisztelet a Rathausmarkt-on

Szálláshelyemről a központig az út a tökéletes tisztaságban tartott, megbízható gyorsvasúttal mintegy 30-40 percet vett igénybe. Mindenfelé hatalmas tömeg hömpölygött. Gyakran állítottak meg „Kirchentag 2013" felirattal ellátott, széles kék sálat áruló cserkészek. Rengeteg fiatal, középkorú, idős és gyerek volt mindenfelé, laza, kényelmes viseletben. Azt hiszem az egész rendezvényen nem láttam öltönyös, nyakkendős résztvevőt. Az istentiszteletre érkező tömegnek Wundertüte (csodazacskó) feliratú zacskókat kezdtek osztogatni. Nekem is jutott egy. A zacskóban ott volt a napi program és egy kis maréknyi homok (a zsidók pusztai vándorlásra való emlékeztetőül).

Hiába nézelődtem minden irányba, bizony nem találkoztam senkivel a mi különítményünkből. Aztán felcsendült a zene, s megkezdődött a könnyen érthető nyelvűnek (in leichter Sprache) hirdetett nyitó-istentisztelet. Az istentiszteletet Kirsten Fehrs, az állandóan mosolygó, derűs hamburgi lutheránus püspök tartotta.

Az igehirdetés alapigéje a 2013-as Kirchentag jelmondatául választott „szükséged szerint" („so viel du brauchst" a „Mindenki annyit szedett, amennyit meg tudott enni" 2Móz 16,18 parafrázisa) volt. Az igehirdető szólt a szükséget szenvedőkről, a tékozlókról, a felelőtlenekről és a felelősekről. És szólt a szerénység szükségességéről. Prédikációjában, mely „egyszerű nyelven" szólt, gyakran tartott az elhangzott közhelyek megemésztését, felfogását elősegítő szüneteket. Ilyenkor mindig vártam, hogy no, majd most, most kibontakozik. Vártam egyszer, vártam kétszer, háromszor... Fölöslegesen. Nem hirdettetett a Krisztus, a Megváltó, a Könyörülő, az Ember, az Isten.

Az egész szertartás során gyakran hangzott fel zene. Néha klasszikus, néha modern. Iskolázatlan fülemnek szép volt, bár a modern zenétől valahogy idegenkedtem. Aztán vége lett. És maradt bennem üresség. Üresség és szomjúság. Szomjúság és szomorúság. Szomorúság a sok reklámmosoly, jópofáskodás, „szívből jövő" kacagás és „tréfálkozás" közepette. Hányan érezték ezt így? Ki tudja?

Beszélgetés az európai identitásról

Már előre kinéztem magamnak egy érdekes pódiumbeszélgetést, ami a Thalia Theater-be volt meghirdetve „A kanapén Európa – egy kontinens keresi identitását" („Europa auf der Couch – ein Kontinent sucht seine Identität") címmel. Ahogy közelítettem a klasszicista stílusban épült, oszlopos timpanonos tekintélyes épülethez, messziről láttam, hogy a főbejárathoz legkevesebb 100 méteres négyes-hatos sor kígyózik.

A beszélgetés megkezdéséig vagy tíz perc volt hátra. Megérdeklődtem, mire várnak? – A pódiumbeszélgetésre. – hangzott egy kedélyes várakozó válasza. A sor mögöttem látványos iramban nőtt. Aztán vagy öt perccel a kezdés időpontja előtt, egyszer csak megindul a sor. Nem megindul, hanem erősen sietős lépésekkel haladunk a főbejárat felé, ami ellenállás nélkül nyeli el ezt a tekintélyes embertömeget. És már bent is vagyok az előcsarnokban, ahol cserkészek nagy táblákkal irányítják a besietőket. Senki nem áll meg, senkinek nincs külön kívánsága, kérdése sem: megy a neki megadott irányba. A beszélgetés kezdete előtt egy perccel már a nézőtéren ülök. Aztán pontban a megadott időpontban elsötétül a nézőtér. Körülnézek: minden ajtó zárva, az emberek ülnek és a pódiumot figyelik.

Felcsendül a beszélgetés levezetőjének a hangja: - Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Képzeljék magukat Freud professzor híres szobájába, ahol a kanapén egy identitászavaros beteg fekszik. A beteg neve Európa. Vendégeink Dr. Gesine Schwan professzor, Sylvie Goulard, az Európa Parlament francia liberális képviselője és Dr. Michael Bünker, osztrák lutheránus püspök pedig a beteg gyógyítói. Az ő konzíliumuk lesz a mi beszélgetésünk, amit időnként én fogok terelgetni. A beszélgetést vezető Dr. Dieter Heidtmann ugyan rögtön az első kérdésében megemlítette, hogy az Uniót alapító katolikus kereszténydemokrata politikusok hangsúlyozták a születendő új entitás keresztény megalapozottságát, napjainkra ezt a tényt teljesen a háttérbe szorították. Mi erről a véleménye Bünker püspök úrnak? És Bünker püspök úr válaszolt. Szellemesen, tájékozottan. Szép, kerek mondataiban azonban nem érintette az unió és a keresztyénség viszonyát. Nem hiszem, hogy véletlenül.

A beszélgetés során sok mindenről szó esett. Érdekes volt, hogy az újonnan csatlakozott, volt kelet-európai államokat csak egy alkalommal említették. Felmerült az a panasz, hogy az uniós tagországok közül Németország fizet be hatalmas összegeket. Ez – a kérdező szerint fölösleges kiadás. És jött a meglepő válasz: köztudott, hogy a Kelet-Európába juttatott összegeknél sokkal nagyobb a Németországba onnan érkező haszon. Érdekes módon erről a dologról aztán már egy árva szó nem esett.

A beszélgető-partnerek az európai identitást próbálták meghatározni. Nagyon sok mindenről – történelemről, zenéről, műszaki fejlődésről, pénzügyekről, kölcsönösségről, türelemről esett szó, de a keresztyénségről egy árva szó sem. A keresztyénségről, mint az európai identitás egyik, ha nem a legfontosabb összetevőjéről a beszélgetők „elfeledkeztek."

A beszélgetést nem hallgattam végig: várt egy következő program. Viszont elgondolkodtatott: az európai identitást vizsgálva a keresztyénséget a magukat keresztyénnek tartó emberek sem tartják meghatározónak? Mit várhatunk a vallástalanoktól?

Meglehet, mi nem vittünk Hamburgba csillogó kiállítást, szép kivitelű nyomtatványokat, izgalmas érdekességeket. De vittük, ami sokaknál hiányzott. Hitünket. Hitünket az egy igaz Istenben. Hitünket a Mindenhatóban és egyszülött Fiában, a mi Megváltónkban.