Buza Zsolt missziói előadó, rozsnyói lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket a páli igével: „Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok, és mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért, mert közösséget vállaltatok az evangéliummal az első naptól fogva mind a mai napig. Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára.“ (Fil 1,3-6)  Majd a fiatalok énekelték Luther Márton énekét, a 370. dicséretet  Nyéky Miklós lelkipásztor vezetésével, akinek segítségére voltak a Rozsnyói Református Egyházközség alapiskolájának zenekörös tagjai.

Az áhítatot Buza Zsolt missziói előadó tartotta, a Zsolt 18, 2b-3 alapján: „Ezt mondta: Szeretlek, Uram, erősségem! Az Úr az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram!“ Dávid bizonyságtételén keresztül a lelkipásztor rámutatott arra, hogy kicsoda az Úr Dávidnak. „A „szeretlek” szó mindig valaminek a hiányát fejezi ki. Dávid pedig olyan sokszor kereste az életében a kegyelmet, de maga is megtapasztalta, mert a könyörületes Isten minden helyzetben mellette állt. Rádöbbent, hogy nincs jobb módja Isten szolgálatának, minthogy szeretjük Őt. Ez a szeretet pedig szabad és spontán, nincsenek kötöttségek. Ahogyan Pálóczi Czinke István fejezte ki az Arany ABC-ben: „Istent féljed, Istent szeresd. Reménységed Őbenne vesd. Ő mindnyájunk Édesatyja, oktalan ki ezt tagadja.” A nagy kérdés, azonban mégis az, hogy kicsoda az Úr nekünk? Dávid bujdosó volt, de tudta, hogy Kihez ragaszkodik. A hitvallástétel szerves része kell, hogy legyen mindannyiunk életének. Erőtlen az a keresztyén, aki nem tudja megfogalmazni, hogy kicsoda az Ő személyes Istene. Dávid azért volt erős. Vajon a konfirmandusok vallástétele erőtlen vagy erős Istenről tanúskodik? Az Ő neve bástya, erős vár, nem lehetünk kicsinyeskedők” – hangzott el többek között az igei üzenetben.  

Az áhítat után a résztvevők elindultak a Csucsom feletti Ökörhegy felé, amely 1938 és 1945 között Magyarország legmagasabb hegycsúcsa volt. Itt húzódott az első határ Magyarország és Szlovákia között. Az út első felét autókkal tették meg a résztvevők a jobb napokat is megélt Gulyapallagra, majd onnan gyalogosan indultak el egészen a nagy kőig. Fenn Görgey Árpád tiszteletbeli rozsnyói presbiter vendégszeretetét élvezhették az elfáradt túrázók, aki helyet biztosított a pihenőre. Innen lehetett feljutni a nagy kőre, ahonnan gyönyörű kilátást biztosított az Úr. Ő aznap is megmutatta hatalmát. A hűvös szél, a napsütés és az utolsó hógolyók is arról tettek bizonyságot, hogy Teremtő Istenünk színes világa gazdag és értékes. Az egyik oldalról megcsodálhattuk a Magas-Tátra egymás mellett felsorakozó hegyvonulatait, a másik oldalon a lábunk előtt hevertek a Gömör-Tornai-karszt csodái: a Pelsőci- és a Szilicei-fennsík. 

Lefelé pedig várt ránk a bizonyságtevés ideje. Mindenki kapott egy-egy szív-alakú lufit, amire az 1Jn 4, 16 igéje volt felírva: „Az ISTEN SZERETET.” A lufikat biztonságosan kellett lehozni és a vendéglátó gyülekezet, Csucsom község bármely családi ház kapujára elhelyezni. A kis  közösség így tett bizonyságot, hogy kicsoda az Ő Istene.

A fejedelmi gulyás a csucsomi kultúrházban került elfogyasztásra, amit Nagy András rozsnyói gondnok és egész családja gondosan készített el az éhes túrázók számára.

A konfirmandus nap közös énekléssel és Orémus Zoltán esperes áldásosztásával ért véget.

Buza Zsolt