Józs 9 és Ef 5,1–14
(ÚSZ) „Inkább a hálaadás" (4). Ez a vers eszembe juttatta a fiatal éveimet. Mindaz, amit itt tilt az ige, egykor nagyon közel állt hozzám. Annyira szerettem másokat megnevettetni, hogy még az sem okozott gondot, ha a viccek ízléstelenek, trágárok, zavarba ejtők voltak. Egyszer a távolsági buszon jöttünk a nagyszülőktől, és csak álló hely volt, ezért egy kissé elsodródtunk szüleink ülésétől. Hogy ne unatkozzunk, a testvéremmel elkezdtük egymásnak a Sas József, meg Kabos László kazettáról mondogatni a vicceket, mert ha disznótor volt nálunk, akkor általában az szólt. Egyszer csak azt vettük észre, hogy mindenki nevet körülöttünk, sokaknak tetszett a felnőtt humor a két jópofa kisgyerek előadásában. Így még hangosabban mondtuk. Éppen a szüleink nem díjazták, nekik inkább kellemetlen volt. Hálát adok azért, hogy ma már nem az ocsmány viccek okoznak örömöt, hanem az Istenről való beszéd és a hálaadás.
Fohász: Uram, Jézus! Te látod, hogy honnan és miből jövök. Előtted van egész életem: a jó és a rossz dolgaival. Köszönöm, hogy közelségedben elválik az értelmes az értelmetlentől, a hasznos a haszontalantól. Kérlek, formálj Lelkeddel, hogy egyre inkább megtisztuljon életem attól, ami Hozzád, a szentekhez nem illő! Ámen.