2Krón 36,11–23 és 1Jn 5,6–12 (ÓSZ) „Aki csak az ő népéhez tartozik közületek, legyen azzal Istene, az Úr, és menjen el" (23)! A krónikák könyve arról szólt, hogy Isten milyen nagy szabadításokat vitt végbe az ő népe életében. És a legvége is Isten kegyelméről, szabadításáról szól, az ő megítélt népe iránti irgalmáról. Mert Isten népe számára az ítélet sohasem a véget jelenti, sohasem hoz végső pusztulást. Amikor Isten ítélt, akkor mindig valamit beteljesíteni akart. Ha a magunk életére nézünk, néha mi is tudunk nagyon gonoszul viselkedni. Ezért van, hogy Isten bennünket is kénytelen megállítani. De ez az ige azt hirdeti számunkra, hogy az Úr Isten nem elpusztítani akar bennünket, hanem megállítani és helyreállítani. Azt szeretné, hogy engedelmesen kövessük, hogy azt a tervet vigyük végbe, amely az ő akaratával és rendelésével egyezik. De ezt sem maga miatt, hanem értünk teszi. Mert csak az ő terve szerint lehet teljes az életünk.
Fohász: Irgalmas Istenem! Áldalak Téged minden alkalomért, mikor felismertem figyelmeztetésedet. Köszönöm, ha megállítottál, helyreállítottál. Köszönöm, hogy a Te terved részese lehetek. Ámen.