Jób 3 és 2Jn 7–13 (ÓSZ) „Végül aztán megnyitotta Jób a száját, és megátkozta születése napját" (1). Ebben a részben Jób panaszát olvassuk. A hívő ember száját is elhagyhatja panasz, kétségbeesés a sok nyomorúság, testilelki szenvedés között. Most azonban figyeljünk arra, mit is mond Jób pontosan. Nem Istent átkozta, ahogyan felesége javasolta neki, aki szintén fájdalomtól szenvedett, hanem saját magát. Jób nem Istent hibáztatta a sok rosszért, ahogy mások teszik vagy tennék hasonló helyzetben. Élete legnagyobb mélypontján egyszerűen csak kiöntötte a szívét, felszakadt belőle a keserűség, megfogalmazta elviselhetetlen fájdalmát. Azt mondta el, ami a szívében volt, őszintén. Ahogyan egy gyermek kiöntheti a szívét az apjának. Tudva, hogy az Úr ebben a helyzetben is vele van.
Fohász: Gondviselő Istenem! Köszönöm, hogy bármit elmondhatok Neked, kiönthetem a szívem Teelőtted akkor is, ha épp panasz, keserűség, csüggedés van bennem. Áldalak, hogy őszintén beszélhetek Hozzád. Köszönöm, hogy Te sohasem küldesz el. Ámen.