A református templomban megtartott istentisztelet kezdetén Écsi Gyöngyi beosztott lelkész a 34. zsoltár 2–12. verseit olvasta fel, az Isten szabadító jóságáról, a hálaadásról és a belé vetett bizalomról szóló igeszakasszal egyúttal az alkalom jelentőségére is utalva

„Áldom az Urat mindenkor, állandóan őt dicséri szám. Az Úrral dicsekszik lelkem. Hallják ezt az alázatosak, és örülnek. Hirdessétek velem az Úr nagyságát, magasztaljuk együtt az ő nevét! Az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem. Örömre derülnek, kik rátekintenek, nem pirul az arcuk. Kiáltott az elesett, az Úr meghallgatta, és minden bajából kiszabadította. Az Úr angyala őrt áll az istenfélők mellett, és megmenti őket. Érezzétek, és lássátok, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül. Féljétek az Urat, ti, szentjei, mert nem szűkölködnek az istenfélők. Az oroszlánok is sínylődnek és éheznek, de akik az Úrhoz folyamodnak, nem nélkülözik a jót. Jöjjetek, fiaim, hallgassatok rám, megtanítalak benneteket az Úr félelmére. Ámen.”

A megjelenteket és a meghívott vendégeket Palcsó Attila helyi lelkipásztor köszöntötte.

„Egy ünnepi délutáni alkalmon vagyunk itt együtt a hetényi református templomban: emlékezzünk, s ebből az emlékezetből erőt nyerjünk. Az emlékezetnek a keresztyén ember számára akkor van igazán értéke, ha túllép a csupán történelmi valóságnak a megértésén, megtapasztalásán és megjegyzésén. Ezen túllépve a jelenben, a jelenért és az elkövetkezendőkre vonatkozóan kap a keresztyén ember útmutatást Isten megtartó szeretete és kegyelme által” – ezzel a felvezető gondolattal kezdte igehirdetését Géresi Róbert püspök.

Beszédében utalt arra, hogy hitünk alapja az egész Szentírás, ami másképpen fogalmazva, nem más, mint egy emlékezés. „Sok ezer éves eseményeknek a felidézése annak, miként tartotta és hogyan őrizte meg Isten a segítségre szoruló embert, miként vezette a népét, hogyan hozta el Isten Krisztus megváltó szeretete és kegyelme által az üdvösségnek, a kegyelemnek és a megtartatásnak a reménységét. Az emlékezés ezt jelenti a mi számunkra” – tette hozzá.

Mint mondta, az emlékezés több mint csupán visszatekintés. Az előttünk álló kérdés az, hogy azok a hitvalló őseink, akik Isten megtartó kegyelmét megélve az Ő igazsága mellett döntöttek, milyen példát mutatnak a számunkra, mi pedig hogyan tudunk ezekből úgy épülni, hogy általa a hitünk és bizonyságtételünk is megerősödjön, illetve erre kapcsolódva a mi életünk is Isten szeretetéről tegyen tanúbizonyságot.

A püspök rámutatott arra is, mikor van hitvallási helyzet: nagy történelmi események idején, a társadalom válságos korszakaiban, amelyek negatívan befolyásolják az ember életét, de akkor is, amikor az egyház valamilyen úton-módon eltévelyedik az igazság útjáról. Legutóbb a második világháború idején merült fel a kérdés, hogy mit tegyen a keresztyén ember, amikor nemzet támad nemzet ellen, diktatúrák törnek egymásra, s a társadalomban a hitetlenség, az istentelenség, a háborúság, az emberi gyűlölet és a harag uralkodik.

Majd a távolabbi múltra utalva emlékeztetett, mikor állt fenn korábban is hitvallási helyzet: az első keresztyének üldözésekor, a reformációt követő ellenreformáció időszakában – a református közösségek tagjainak üldözésekor, a protestáns lelkészeket bíróságra és gályarabságra ítélésekor –, de ugyanúgy a világháborúk idején is.

„A gályarabok emléke és az az emlékmű, amely a mai napon leleplezésre és átadásra kerül, irányítsa a figyelmünket arra, hogy mindig hitvallási helyzet van. Mindig” – nyomatékosította a püspök, hozzátéve: személyes hitigazságunkon és hitmegélésünkön múlik, hogy a saját életünkben mennyire vesszük komolyan Isten igéjét, s egész életünkkel odaállunk-e Isten igazsága mellé.

A püspök hangsúlyozta azt a meglátását, mely szerint még a keresztyén emberek és közösségek is hajlamosak úgy élni ebben a világban – utalva a nagy német teológusra, Dietrich Bonhoefferre –, mintha olcsónak találnák Isten kegyelmét.

„Csak keveset kell adnunk, hogy mindent megkapjunk. Keveset akarunk fizetni azért, ami a legdrágább, a legértékesebb. Sokszor úgy gondoljuk, hogy az Istenhez való tartozásunk is attól függ, hogy mindaz, amit az én életemben helyesnek és igaznak gondolok, relativizálva van-e. Egy nagyon konformista, olcsó kegyelem korában élünk” – fűzte hozzá.

Géresi Róbert utalt arra, hogy a hitvalló ősök egyetlen dologhoz igazodtak: a megértett és megtapasztalt hitigazsághoz, ahhoz, ami örök életet adott nekik. Megtehették volna, hogy hozzáalkalmazkodnak a világ sodrásához, de nem tették, holott akkor is megvolt a lehetősége annak, hogy az ember hozzáidomuljon ahhoz, amiről tudta, hogy nem jó. Az igehirdető azonban hangsúlyt adott annak a meglátásának, hogy nem a félelem lelkét kaptuk Istentől, hanem annak a bizonyságtételnek a lehetőségét, hogy az Ő kegyelméről akadályok nélkül bizonyságot tegyünk.

Majd feltette a kérdést: mit mondanak számunkra ezek a múltban gyökerező, csodálatos hitvallások és értékek? Mennyire akarunk, és amennyire akarunk, annyira tudunk-e szilárdan megállni a megértett igazság mellett?

„Nekünk, felvidéki reformátusoknak és magyaroknak nem nagyon adatik más lehetőség. Csak ez az egy, ha az igaz úton akarunk maradni: ne igazítsuk az életünket ahhoz a várakozáshoz, amely kívülről érkezik azért, hogy a mi bizonyságtételünket gyengítse, hanem éppen ellenkezőleg:

álljunk oda sziklaszilárdan a megértett igazság mellé, és tegyünk arról tanúbizonyságot. A Szentírás is arra buzdít bennünket, hogy sziklaszilárdan kell megállnunk abban az igazságban, amit a hitünk, az anyanyelvünk és a kultúránk ad számunkra, és úgy kell az életünket Isten kegyelméből továbbvinnünk, megélnünk és megtapasztalnunk a győzelmet. Mi Krisztusban a győztes csapat tagjai vagyunk” –

fogalmazott Géresi Róbert püspök, hozzátéve, hiszen Krisztusban már legyőzetett a legnagyobb ellenségünk: a bűn és a halál.

Majd arra buzditotta a hallgatóságot, hogy ennek a győzelemnek a hirdetőivé válhatunk, s erre vállalkozunk. Ne adjuk fel az örömhír hirdetését, és ne akarjunk alkalmazkodni a világhoz! Ne tompítsuk az üzenetet azért, mert a világ ezt várja tőlünk, hanem éppen ellenkezőleg: álljunk elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő – ahogy az Isten igéje mondja –, és tegyünk tanúbizonyságot az Ő kegyelméről és szeretetéről” –, majd felidézte Jézus szavait Máté evangéliumának 10. részéből: „Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, arról én is vallást teszek mennyei Atyám előtt.”

Géresi Róbert hangsúlyozta: egyetlen pillanatra se szégyelljük a hitünket, mert minden egyes pillanat a hitvallás ideje. „Erősítsen meg bennünket Isten szent igéje és kegyelme, hogy a győztes Krisztusnak, a kereszthalált elszenvedő megváltónak, a feltámadott Úr Jézus Krisztusnak a győzelmét éljük és tapasztaljuk meg! Ennek az örömét hirdessük az életünkkel, és adjunk hálát mindazért, amit az Úr nekünk ajándékozott.”

Zárógondolataiban a püspök kiemelte, hogy a múltba tekintve mindig ott kell lennie a szívünkben a hálának, hiszen Isten mindig megsegítette és megőrizte a közösséget.

„Legyen bennünk reménység, hogy ez a mában is megtörténik, és legyen bennünk hit a jövőt illetően. Isten szeretete mindannyiunkat – egyéneket, családokat, közösségeket, gyülekezeteket, az egyházat és a nemzetet is – az Ő oltalma alá vezet, ahogyan azt megtartó, szerető Atyánkként megígérte. Segítsen meg ebben bennünk az Isten: adjon számunkra reménységet, hitet és kitartást, hogy az Ő dicsőségére éljünk most és mindörökké!”

„Mindig felemelő érzés megtapasztalni, hogy amikor Pozsonyból egy helyi magyar közösség ünnepségére kapunk meghívást, milyen őszinte vendégszeretet fogad bennünket. Jó látni, hogy milyen erősen őrzik közös magyar történelmünk nagyjainak emlékét, milyen büszkén vállalják magyarságunkat, sorsközösségünket itt a Kárpát-medencében“ – ezzel a felvezetővel indította köszöntő beszédét Magyarország pozsonyi nagykövetségének képviseletében Nagy Márton Gábor helyettes konzul.

Beszélt arról, hogy kevés olyan állam létezik a világon, amely olyan hosszú és gazdag történelemre, önálló állami létre tekinthetne vissza, mint Magyarország. A magyar embereknek megvannak a saját nemzeti hőseink, van saját nemzeti kultúrájuk és saját anyanyelvünk, mely olyan egyedülálló kincs, ami semmilyen más nyelvhez nem hasonlítható. Mint mondta, szerte a nagyvilágban még a tengerentúli magyar közösségek is érzik, milyen nagy kincs az számukra, hogy bár a messzi idegenbe szakadtak, de van Európa szívében egy olyan, szilárd alapokon nyugvó keresztény állam, melyet hazájuknak tudhatnak, s melyre büszkék lehetnek.

Emlékeztetett arra, hogy a református és evangélikus közösségeink súlyos véráldozatokat hoztak a magyarság megmaradása érdekében. A 17. század utolsó harmadában a protestantizmus képviselte nemzetünk védőbástyáját a Habsburg uralkodók erösszakos beolvasztási törekvései ellen. A protestánsok hitének és a magyar nemzeti öntudatnak a megtörése érdekében 1674-ben Pozsonyba összehívták a vésztörvényszéket.

Sajószentpéteri Mártont és mártírtársait súlyos kínzásokkal kívánták rávenni vallásuk, meggyőződésük és magyarságuk feladására. A protestáns lelkipásztorok azonban nem hagyták magukat megtörni, vállalva még a gályarabságot is maguk, a közösségük és a magyarság érdekében“ – mutatott rá a hithősök példájára.

„A prédikátorok példátlan fizikai szenvedéseket éltek át Pozsony, Komárom, Lipótvár és Trieszt várának börtöneiben, kanyargós hegyi utakon, szamárhátra kötözve, a nápolyi kikötő vaskötélsodró műhelyeiben és a gályák padjaihoz láncolva. A gályarabok bélyegét sütötték a nyakszirtjük alá. Az, hogy Sajószentpéteri Márton végül hazatérhetett, és itt, Hetényben folytathatta életművét, az Úr kegyelméből történt“ – fogalmazott Nagy Márton Gábor, aki arra buzdította a jelenlévőket, hogy a református prédikátorok, Sajószentpéteri Márton áldozatvállalása, hitvallása és hűsége legyen a mércéje az utókor cselekedeteinek is.

A helyettes konzul ünnepi gondolatai után Szép Sándor, az etei testvérgyülekezet lelkipásztora közvetlen, humort sem nélkülöző szavakkal fordult a jelenlévőkhöz. Mint mondta, a megemlékezésre készülve előzetesen utánanézett a gályarapság történetének, ám a jegyzeteit otthon felejtette. Így az ismert mondást idézve – miszerint ember tervez, Isten pedig kuncog rajta – végül újratervezésre kényszerült.

Beszédében egy sokatmondó történelmi párhuzamra hívta fel a figyelmet: amikor 1674-ben a hetényi lelkészt Pozsonyba idézték, mellette ballaghatott az etei prédikátor is, akit szintén a vésztörvényszék elé hívtak. Lehet, hogy a hetényi lelkipásztor valamit jobban tett, mint az etei társa, vagy egyszerűen veszélyesebbnek ítélték, hiszen végül őt gályarabságra küldték, míg az etei szolgatárs sorsáról kevesebbet tudni – ő valószínűleg valamelyik börtönben sínylődött.

„Két ember élt Komárom vármegyében, és csupán annyi volt a különbség, hogy közöttük folyt a Duna. Nem tudjuk, hogy az egyiknek miért adatott keményebb sors, mint a másiknak, de valahogy az eteiek mindig a könnyebb utat kapták. A nehezebb sors azonban megedzi az embert, kitartóbbá és keményebbé tesz, ezért mi, eteiek mindig úgy tekintünk a hetényiekre, mint a kitartóbbakra” – mutatott rá a lelkipásztor.

A hetényi közösség életereje előtt adózva elmondta, jó látni a szép számmal megjelent, gyönyörű magyar népviseletbe öltözött óvodásokat és a népes gyülekezetet. Hozzátette: bár vágyik arra, hogy náluk is ilyen sokan legyenek, nekik mégis a könnyebb sors adatott meg. A Géresi Róbert püspök által korábban említett magyar labdarúgó-válogatott példájára utalva kifejtette: a győztes csapatnak azok a kistestvérek is tagjai, akik talán kevesebb edzésmunkával a hátuk mögött egyszerűen csak felnéznek a nagyok teljesítményére, s bár kissé irigykednek, az ünneplés örömében már ők is teljes joggal osztoznak.

„Ha sírni kell, hívjanak, és jövünk sírni; ha örülni kell, hívjanak, és mi jövünk örülni. Ennyit tudunk tenni – reméljük, még sokáig” – fogalmazott meleg szívvel az etei lelkipásztor.

Beszéde végén arra buzdította a jelenlévőket, hogy az emléktáblákra felírt nevekből és sorsokból tanulva az utókor is úgy éljen, hogy a hithősök áldozatvállalása ne legyen hiábavaló.

Az ünnepi alkalom a Nemzeti Imádság, a Himnusz eléneklésével zárult a templomban, majd az emlékezők a templom előtti téren gyűltek össze.

A gályarab-emlékmű leleplezése előtti ünnepi műsor keretében elsőként a Gólyavár Református Óvoda legkisebbjei mutatkoztak be kedves énekes-táncos összeállításukkal.

Őket a Tarczy Lajos Alapiskola református hittanosai követték, akik csengettyűjátékkal szólaltattak meg egy jól ismert református éneket, a zenei kíséretről pedig a zenekar gondoskodott. Végül Lukátsi Vilma A gályarab című versét Lucza Sára adta elő mély átéléssel.

A szabadtéri műsor után Palcsó Attila helyi lelkipásztor mutatta be a gályarab-emlékművet, amely Zajos Gyula egykori presbiter javaslatára, valamint példaértékű anyagi felajánlásából készülhetett el.

A lelkipásztor részletesen ismertette a mementó mély szimbolikáját is:

az alkotás egy gálya orrát mintázza, rajta evezővel és egy megszakított lánccal, amely azt jelképezi, hogy a rabság láncai végül letörtek. A hajóorr két oldalán látható hullámok gránitból készültek, a hullámokon túli fehér kövek pedig a tenger habjait idézik meg.

A hajóorr bástyafedélzetén, fehér gránitból kifaragva két fontos évszám látható: 1676 és 2026, amely a gályarabok kiszabadításától eltelt 350 évet hirdeti.

Az emlékmű jobb oldalán a gályarabságra ítélt hetényi lelkipásztor, Sajószentpéteri Márton emléke előtt tisztelegnek, míg a bal oldalon a XVI. századtól egészen 2002-ig Hetényben szolgált prédikátorok, léviták és lelkészek nevei olvashatók felvésve.

A különleges koncepciójú alkotást Mézes Árpád akadémiai restaurátor és szobrászművész tervezte, a kivitelezés pedig Tóth Endre kőfaragó munkáját dicséri.

Az emlékművet Palcsó Attila lelkipásztor és az ötletadó Zajos Gyula közösen leplezték le. A gályarab-emlékmű megáldását követően a jelenlévő intézmények, a meghívott vendégek és a gyülekezet tagjai elhelyezték a kegyelet koszorúit az alkotás talapzatánál.

Kép és szöveg: Iski Ibolya