„A vallásos ember és a halál. A halál jellegének vallástörténeti lenyomatai a keresztyénségben és a hinduizmusban” címmel írta meg tudományos munkáját. Gyakorló lelkipásztorként nap mint nap hirdeti az igét. Mi indította arra, hogy a mindennapi szolgálat mellett tudományos szinten is elmélyüljön, és doktori fokozatot szerezzen? Miért volt fontos Önnek ez a plusz?

Úgy gondolom, a lelkipásztori hivatásban is mélyen igaz a régi mondás: a jó pap holtig tanul. Ha félretesszük a tréfát, azt látom, hogy nemcsak a lelkipásztoroknak, hanem minden elhivatott szakembernek kulcsfontosságú a folyamatos önképzés. Csak úgy lehet szívvel-lélekkel végezni a munkánkat, ha készek vagyunk elmélyülni a hozzánk legközelebb álló, a szolgálatunkat gazdagító területeken.

Őszintén szólva, egyáltalán nem készültem a PhD-fokozat megszerzésére. Amikor tizenegy évvel ezelőtt megvédtem a kisdoktorimat még eszembe sem jutott, hogy ezt egyszer majd továbbfejlesztem. Három évvel ezelőtt azonban lelkipásztor kollégáim, valamint a Református Teológiai Kar professzorai azzal kerestek meg, hogy jelentkezzek a doktori képzésre. Ekkor ébredt fel bennem a belső késztetés, amely szerencsére találkozott a külső elhívással. Ebben a döntésben a családom végig mellettem állt, a gyülekezetem pedig szeretettel vállalta, hogy nélkülöz arra az időre, amíg Komáromban, a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának nappali tagozatán folytattam a tanulmányaimat.

Témájában mennyire kapcsolódik a nagydoktori disszertációs munkája a tizenegy évvel ezelőtti kisdoktorihoz? Vagy ez egy teljesen más témakör?

A nagydoktori disszertációm teljesen független a korábbi kisdoktori munkámtól. Az akkori kutatásomat a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Pedagógiai Karán végeztem Peres Imre professzor – akkori pozsonyi lelkipásztor – vezetésével, akivel több mint tíz éven keresztül szolgáltunk együtt Pozsonyban. Az a munka újszövetségi tematikájú volt: Kálvin János kommentárjait dolgoztam fel szlovák nyelven. A mostani disszertációm viszont egy teljesen más szakterületet ölel fel. Azóta sok év telt el, és más irányt vett az életem. Ami a kutatás végleges témáját illeti, az egy hosszabb folyamat eredménye, mire megállapodtunk a témavezetőmmel, Lévai Attila dékánnal. A kiindulópontot a vallásos ember kérdésköre jelentette – ez volt az az alaptéma, amely igazán megszólított, amikor jelentkeztem a doktori képzésre.

Mivel a vallásos ember témaköre rendkívül tág kategória, végül a kutatással olyan irányba indultam el, amely szorosan kötődik a mindennapi lelkipásztori szolgálatomhoz: így esett a választásom a halál valóságára. Az elmúlás mindannyiunkat érint, lelkipásztorként pedig rendkívül gyakran szembesülök vele – különösen akkor, amikor a temetések intézése során a gyászoló hozzátartozókkal találkozom.

Végül azonban a disszertációmban nem szorítkoztam kizárólag a halál teológiai kérdéseire. Megpróbáltam egy kicsit távolabbról, objektívebb kontextusba helyezni a vallásos ember halálhoz való viszonyát. Szerettem volna, ha ez a vizsgálat nem ragad le a keresztyénségen belül, ezért egy tőlünk térben és kultúrában is távoli vallást kerestem, amellyel összevethettem a hazai tapasztalatokat.

A célom az volt, hogy feltárjam a kapcsolódási pontokat és az eltéréseket a két különböző vallási rendszer között. Az elmúlás és a gyász kérdése ugyanis a mai napig sokak számára tabu vagy a félelem forrása, leginkább azért, mert az ismeretlentől való szorongás övezi.

 Korábban is érdeklődött a halál tematikája iránt tudományos szinten, vagy csak a nagydoktorija írásakor fókuszált erre?

A halál kérdéskörét számos tudományág vizsgálja, a pszichológiától kezdve a biológián át egészen az orvostudományig. Engem azonban elsősorban a gyakorlati és lelkigondozói oldala ragadott meg. Már egy korábbi munkám során is foglalkoztam ezzel a területtel, amikor a csehországi hospice-szolgálat kialakulását tanulmányoztam. Az akkori kutatásom során rengeteg olyan értékes és építő gondolattal találkoztam, amelyek rávilágítottak a haldoklók méltó elkísérésének fontosságára.

Lelkipásztorként a lelkigondozás a mindennapi szolgálatunk szerves része. A betegek és a haldoklók támogatása, valamint a gyász folyamatában a családtagok melletti jelenlét és kísérés folyamatos feladatunk. Így a téma teológiai és gyakorlati megközelítése teljesen magától értetődő módon kapcsolódott össze a hivatásommal.

Végül a korábbi tapasztalataim és a lelkipásztori gyakorlat itt ért össze. Természetesen a halál gondolata nem töltheti be a mindennapjainkat – és nem is lenne jó, ha bárki csak ebben a dimenzióban gondolkodna. Ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy az elmúlás a mindennapi életünk része. Soha nem tudhatjuk, mikor történik valami olyan dolog, ami teljesen, gyökeresen megváltoztatja az ember életét.

Úgy gondolom, rendkívül fontos felkészülni ezekre a helyzetekre, tisztában lenni a lelki folyamatokkal, vagy olyan ismereteket szerezni, amelyek segítenek, támogatnak és erőt adnak éppen a legnehezebb pillanatokban. Ez a kutatás számomra is megerősödést jelentett abban, hogy a jövőben még több odafigyeléssel végezhessem a szolgálatomat. Emellett bízom benne, hogy a nagydoktori disszertációm mások számára is hasznos forrásként szolgál majd, és segít eloszlatni az elmúlással kapcsolatos torz vagy téves elképzeléseket.

Értekezésében a kereszténységet és a hinduizmust állítja párhuzamba. Miért pont erre a két gyökerében és világképében ennyire különböző vallásra esett a választás?

Tisztában vagyok azzal, hogy két gyökeresen eltérő vallást nem lehet a hagyományos módon összehasonlítani. Valójában arra fókuszáltam, hogy a két hitrendszeren belül a lehető legobjektívebben bemutassam azokat az alaptanításokat, amelyek meghatározzák az egyik vagy a másik világképet. Ezt követően pedig megpróbáltam megkeresni a kapcsolódási pontokat – ha nem is a hasonlóságok, hanem a markáns különbségek szintjén, amelyek bizonyos megközelítésekben vagy tanításokban megmutatkoznak.

A hinduizmus éppen azért volt rendkívül érdekes számomra, mert nem keresztény vallás. Sőt, a kutatásom során ráébredtem, hogy sokan nem is klasszikus vallásként, hanem egy rendkívül összetett hit- és filozófiai rendszerként tekintenek rá, amelynek rengeteg ága van. Számtalan szokás, rítus és különféle istenség kapcsolódik hozzá, és sok olyan elem került a felszínre, ami a keresztény ember számára teljesen ismeretlen.

Ebből kifolyólag fontosnak tartottam rámutatni olyan kifejezésekre, amelyeket a nyugat-európai környezetben élő – akár keresztény, akár nem keresztény – emberek a mindennapokban használnak, ám sokszor a pontos hátterükkel nincsenek tisztában. Ilyen például a karma vagy a reinkarnáció fogalma. Célomul tűztem ki, hogy tisztázzam e kifejezések valódi teológiai és filozófiai jelentését, valamint azt, hogy milyen helyet foglalnak el a hindu vallásban.

Talált-e meglepő közös pontokat a két vallás halálfelfogásában vagy rítusaiban, amelyekre a kutatás előtt esetleg nem számított?

Őszintén megmondom: a kutatás kezdetén magam sem tudtam pontosan, mire számítsak. Ami az első pillanattól fogva igazán foglalkoztatott, az maga a vallásos ember volt – a megnyilvánulásai, a viselkedése, és az, miként él meg bizonyos kríziseket vagy sorsfordító eseményeket.

Ezen a ponton, vagyis az emberi tényező vizsgálatánál valóban találtam meglepő közös nevezőket. Akármilyen vallású legyen is valaki, a veszteség ugyanúgy érinti: fel kell készülnie rá, és a gyász folyamatát is át kell élnie. Bár a két vallás teológiai háttere teljesen eltérő, a kutatás során felismertem, hogy a halálra való tudatos készülődés a hindu ember életének központi, rendkívül hangsúlyos eleme. Ez számunkra is példaként szolgálhatna: úgy viszonyulni a jelenlegi életünkhöz, hogy közben tudatában vagyunk az elmúlásnak, és tisztán látjuk a saját reménységünket és távlatainkat.

Nem volt semmilyen titkos szándékom, de református lelkipásztorként és hívőként természetesen nem tudtam – és nem is akartam – elvonatkoztatni attól, hogy a krisztusi reménységet mutassam fel, és erre helyezzem a hangsúlyt. Ugyanakkor törekedtem arra, hogy mindkét vallást részrehajlás nélkül, objektíven mutassam be, kiemelve a pozitívumokat.

A hinduizmusban gyönyörűen felismerhető, hogy a felkészülés a halálra mennyire meghatározó. Ott persze más a motiváció, hiszen a lélekvándorlás és a reinkarnáció tana markánsan jelen van. A lényeg mégis az az egyetemes emberi valóság, hogy milyen körülmények vesznek körül bennünket, amikor ki kell lépnünk a földi létből. A haldokló méltó elkísérése és a halálra való tudatos készülődés olyan értékek, amelyeket a hívő és a nem hívő embernek egyaránt be kellene építenie az életébe.

Hogyan tudja a doktori munkája során megszerzett elméleti, vallástörténeti tudását beépíteni a mindennapi lelkipásztori gyakorlatba, különösen a temetési szolgálatok és a gyászkísérés során? Gazdagodott-e új ismeretekkel, amit tényleg tud majd kamatoztatni a szolgálata során?

Őszintén szólva, egyelőre nem úgy látom magam előtt a disszertációm gyakorlati hasznát, mint amit közvetlenül a temetési szolgálatok vagy a gyászkísérés pillanatában tudnék alkalmazni. Úgy gondolom, ennek a munkának sokkal inkább a megelőzésben, a gyülekezetépítésben és a hitbeli alapok megerősítésében van szerepe.

Szeretném ezt a tudást arra használni, hogy segítsek a gyülekezeti tagoknak úgy élni a mindennapjaikat, hogy amikor majd az életükben közvetlenül szóba kerül a halál, már ne legyenek bennük gyötrő kétségek. A célom az, hogy még a földi élet során megszülessen az a szilárd döntés és bizonyosság, amely a kiskáté első kérdés-feleletében fogalmazódik meg: „Mi az te egyetlen vigasztalásod életedben és halálodban? Az, hogy testestől-lelkestől nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.” Lelkipásztorként arra törekszem, hogy ez a hitbeli horgony valósággá váljon az emberek életében.

A keresztyén embernek azzal a bizonyossággal kellene élnie, hogy semmi – még a halál sem – választhatja el őt Isten szeretetétől. A szolgálatomban eddig is a krisztusi reménységet és vigasztalást hirdettem, és a jövőben is erre helyezem a hangsúlyt, különösen akkor, amikor egy-egy család élete egy pillanat alatt omlik össze.

Ugyanakkor van egy másik, nagyon gyakorlati tervem is, amit a jövőben szeretnék megvalósítani. Olyan előadásokat és prezentációkat tervezek – elsősorban gyülekezeten belül, de akár tágabb körben is –, amelyek közelebb hozzák ezeket a vallástörténeti témákat az emberekhez. Egy rendkívül globalizált világban élünk, ahol könnyen előfordulhat, hogy a közvetlen szomszédunk a világ másik feléről, például Indiából érkezett.

Ha megismerjük az ő vallási, kulturális hátterét és a halálhoz való viszonyát, az óriási segítség abban, hogy lebontsuk az előítéleteinket, jobban megértsük a szokásait, és őszinte elfogadással közeledjünk felé. Nagyon szívesen osztom meg a doktori munkám során felhalmozott ismereteket mindenkivel, aki nyitott erre a párbeszédre.

Mennyi idő állt a rendelkezésére ahhoz, hogy ezt a doktori értekezést megírja? Említette, hogy ezt nappali tagozaton végezte?

A doktori képzés hivatalosan hároméves volt, amelyet nappali tagozaton végeztem. Természetesen ez az időszak nem kizárólag a disszertáció folyamatos írásáról szólt, az egyetemi kötelezettségeknek megvolt a maguk sajátos ritmusa.

A kutatómunkával párhuzamosan rendszeresen készültem hazai és nemzetközi konferenciákra, előadásokra, valamint tudományos publikációkra. Ezekre a rendezvényekre szándékosan a nagydoktori munkám egy-egy résztémáját dolgoztam fel, így a disszertáció anyaga szakaszosan, lépésről lépésre érlelődött és állt össze. Emellett a Református Teológiai Karon óraadóként tanítási kötelezettségeim is voltak, ami szintén komoly jelenlétet igényelt. Ahogy az a tudományos munkáknál lenni szokott, a záró év, az utolsó egy esztendő volt a legintenzívebb az írás tekintetében. Nagyon hálás vagyok a témavezetőmnek, Lévai Attila dékánnak, aki végtelen türelemmel segítette és szakmailag mindvégig biztos kézzel irányította a munkámat.

Milyen érzés egy nagydoktori cím birtokosának lenni?

Nem mondhatom, hogy nem jó érzés. Persze, hogy az, hiszen valahol úgy tekintem, hogy az a sok fáradtság, áldozat és nehézség végül ebben a titulusban érett be. Ugyanakkor egyáltalán nem érzem úgy, hogy emiatt most többet jelentenék másoknál. Teljesen tudatában vagyok annak, hogy mindez nem valósulhatott volna meg segítség és támogatás nélkül.

Kellett hozzá azoknak a türelme és megértése is, akik között minden nap szolgálok, valamint a családomé is. Nagyon sokan biztattak ebben a folyamatban, és elfogadták, hogy szeretném magam ezen a téren is továbbképezni. Senki nem viszonyult negatívan az elhatározásomhoz, és én is mindent megtettem azért, hogy a tanulmányok miatt ne hanyagoljak el senkit, a lelkipásztori szolgálatomat pedig továbbra is becsülettel elvégezzem.

Rendkívül hálás vagyok ezért a napért, és azért, hogy doktorrá avattak. Ebben a sikerben osztozom mindenkivel, aki támogatott és mellettem állt – szívből köszönöm nekik. És leginkább az Úr kegyelme az, amely idáig elvezetett, és benne találtam erőt minden pillanatban. Mindezért Övé legyen a dicsőség.

Kép és szöveg: Iski Ibolya