2009-ben az önállóvá vált Diósförgepatonyi Református Egyházközség úgy döntött, hogy Önt hívja meg lelkipásztorául. Hogyan fogadta a felkérést, illetve azt a lehetőséget, hogy hat év városi gyülekezeti szolgálat után egy faluban tölthet be önálló lelkészi állást?

Őszinte meglepetéssel fogadtam az egyházközség megkeresését. A fővárosban, Pozsonyban nőttem fel, majd a teológia elvégzése után az egyházvezetés kisebb városokba – Rozsnyóra, Komáromba és Dunaszerdahelyre – küldött szolgálatra. Ehhez a városi életformához szoktam hozzá, ahol teljesen mások a lehetőségek, mint egy faluban.

Ennek ellenére örültem a felkérésnek, mert akkor már jegyben jártunk Attilával, és a házasságunkra készültünk. Imádságaimban korábban pont azt kértem Istentől: ha falura is kell költöznöm, ne egyedül kelljen elindulnom, hanem legyen mellettem egy férj, egy hűséges társ. Amikor a diósförgepatonyiak megkerestek, ez a kérésem már teljesült, illetve a megvalósulás útjára lépett. Úgy éreztem, minden készen áll a váltásra, és eljött az ideje annak, hogy – akár falun is – saját gyülekezetet vállaljak. Így örömmel mondtam igent a meghívásra.

Akkoriban az egyházközségnek még csak temploma volt, a lelkészcsalád lakhatását biztosító parókiával viszont nem rendelkezett. Ön mégis igent mondott. Egyfajta kihívást látott ebben a helyzetben?

Amikor megszólított a dióspatonyi presbitérium, annyit közöltek velem: nekem csak a prédikálással kell foglalkoznom, a többit ők megoldják. Úgy gondoltam, ha ennyire tudatosan és határozottan hívnak, akkor valószínűleg már van elképzelésük a lakhatásunkra is. Ráadásul a férjem építészmérnök, akinek fiatal tervezőként megvoltak a maga szakmai ambíciói és elképzelései egy új épület megtervezésére. Egyáltalán nem féltem attól, hogy nincs kész parókia. Úgy voltam vele: ha most nincs, majd lesz.

Mindig is hittem abban, hogy Isten meg tudja nyitni azokat a forrásokat, amelyek a feltételek biztosításához szükségesek. Ha Ő valahol építeni akar valamit, akkor megteremti hozzá a kereteket és a forrásokat is.

Az előzmények ismeretében fel sem merült Önökben a kérdés, hogy mégis hol fognak lakni?

Nem, mert aggodalomra sem hagytak okot; azonnal jelezték, hogy átmenetileg tudnak lakást biztosítani. Az egyik gyülekezeti tag felajánlotta az emeletes házának egy különálló részét, ami számunkra akkor tökéletesen megfelelt. Friss házasokként még csak ketten voltunk, így a szerényebb körülmények nem okoztak gondot. A felajánlott ház ráadásul Diósförgepatonyban, a templomhoz viszonylag közel esett.

Nem éltük meg nehézségként a helyzetet, és nem éreztük magunkat kiszolgáltatottnak sem. Inkább azt láttuk meg benne, hogy a gyülekezet közösségében valóban ott él a tenni akarás. A presbiteri gyűléseken már láttuk a jövőbeli parókia terveit és az elképzeléseket.

Azt persze nem tudhattuk előre, mennyi időt vesz majd igénybe az építkezés, vagy pontosan hogyan valósítják meg, de mindannyian hittünk abban, hogy meg fog oldódni.

Számunkra az sem jelentett problémát, hogy be kellett járnunk a templomba. Komolyan vettük a munkamegosztást: én végeztem a lelkipásztori feladataimat, mint a családlátogatás, a hittanoktatás vagy a vasárnapi istentiszteletek megtartása. Az építkezéssel kapcsolatban nekem mindössze annyi dolgom volt, hogy a vasárnapi hirdetésekben elmondjam, mire gyűjtünk, mikor lesz közös takarítónap, illetve megszervezzem az ebédfőzést a segítőknek.

Az, hogy a parókia építése alatt egy gyülekezeti tag által felajánlott házban éltek, egyáltalán nem befolyásolta a szolgálatát?

Magára a szolgálatra nem igazán volt hatással. Legfeljebb annyi kényelmetlenséggel járt, hogy ha szükségem volt egy iratra, vagy a templom egyik helyiségében találkoztam valakivel, akkor ki kellett mozdulnom otthonról; kicsit többet kellett sétálni, jönni-menni. Tekintve azonban, hogy az odaköltözésünk után egy évvel megszületett az első fiunk, a rákövetkező évben pedig – még abban a kölcsönházban – a második, ezt a jövés-menést napi szinten betervezett babakocsis sétaként kezeltük.

Séta közben megnéztük, hol tart az építkezés, melyik szoba hol lesz, minden megvan-e, vagy mi az, ami hiányzik. Ezek valójában nagyon reményteljes séták voltak. Amikor este a férjem hazaért a munkából, fogtuk magunkat, és tettünk egy nagy kört. Kiszellőztettük a fejünket, gondolkodtunk, beszélgettünk és terveztünk.

A parókiát végül a férje tervezte? Kire hárult a feladat, hogy eldöntse, hogyan nézzen majd ki a jövendőbeli lelkészlakás?

A presbitérium kezdetben bemutatott egy olyan tervrajzot, amiből tulajdonképpen csak annyit láttunk, mekkora méretekkel számolnak, és mi kapna helyet benne. Az a tervrajz viszont nem a mostani valóságot tükrözte, mert gyülekezeti ház nem szerepelt rajta, csupán egy szimpla parókia lett volna. Ekkor javasolta a férjem, hogy szívesen megtervezi és megrajzolja az épületet úgy, hogy az a mi valós életünkhöz igazodjon.

Akkor még két gyermekkel számoltunk, nem tudhattuk, hogy a történet végére öten lesznek, de alapvetően – ha az ember kellő rugalmassággal tervez – mindent át lehet alakítani úgy, hogy a család kényelmesen élhessen. Így végül Attila tervezte a parókiát a mi igényeink szerint, és a funkciók menet közben formálódtak ki. Ha ebből az oldalról nézem, ez egy nagyon jól sikerült, modern épület. Nem egy öreg, dohos vagy vizes parókián élünk, hanem egy új, friss, ránk szabott házban.

De azért bizonyára akadtak nehézségek abból, hogy ezt a kettősséget kellett kezelni: nem a saját helyükön laktak, zajlott a parókia építése, családot alapítottak, jöttek a gyerekek, és mindeközben még a gyülekezettel is ismerkedniük kellett. Ez egy rendkívül összetett időszak lehetett.

Valóban nagyon összetett időszak volt. Sok mindent kellett egyszerre és jól összehangolni, ami nem mindig sikerült tökéletesen. Voltak hibák, nehézségek és olyan helyzetek, amelyeket utólag talán másképp kezelnék. De ahogy mondani szokás: ami az előnye volt, az jelentette a hátrányát is. Fiatalok voltunk, fűtött bennünket a lelkesedés, vágytunk a jóra, és nagyon igyekeztünk megfelelni mindenkinek – vagy legalábbis a nagy többségnek.

Ez nem mindig sikerült. Sokszor volt nagyon nehéz is; van jó néhány olyan emlékem, amiről örülök, hogy Isten idővel elhalványítja a nyomát. Nem szívesen emlékszem vissza azokra a pillanatokra, amikor a legszebb időszakunknak, a pici gyermekeink növekedésének kellett volna felhőtlenül örülnünk, de helyette a könnyeinket nyeltük, vagy éppen rengeteget imádkoztunk a saját magunk és a falu békességéért. Bizony, megvoltak a maga súlyos nehézségei.

Ön szerint női lelkipásztorként nehezebb volt megélni ezt a kezdeti, alapozó időszakot, mintha egy férfinak kellett volna végigvinnie ugyanezt a folyamatot?

Valószínűleg pontosan azért, mert nő vagyok, én úgy gondolom, hogy a férfiaknak könnyebb dolguk van ezen a pályán. A férfiak persze biztosan azzal érvelnének, hogy a nőknek meg valami másért egyszerűbb. De igen, én nehezebbnek éreztem. Még úgy is, hogy ma már szerencsére nagyon sok nő szolgál az egyházunkban. Magam is fültanúja voltam egy esetnek – bár nem velem, hanem egy másik gyülekezet női lelkészével kapcsolatban hangzott el a presbiterek részéről –, hogy a nőket szerintük könnyebb formálni, befolyásolni és irányítani.

Megmondják nekik, hogyan legyen, és egy nő könnyebben hajlik az akaratuk felé. Úgy vélem, egy megjelenésével tekintélyt parancsoló férfival szemben nyilván óvatosabbak; az ő véleményét nem lehet olyan könnyen lesöpörni az asztalról, vagy meggyőzni valamiről, amit ő teljesen másképp lát. Szóval a kérdésre a válaszom: igen, nőként sokszor nehezebb volt megélni bizonyos szituációkat. A férjem viszont valóban olyan erős bástya mellettem, hogy ha ő megjelenik, sokszor már el is csitulnak azok a bíráló hangok, amelyek engem vettek célba.

Egyébként a gyülekezet tagjai teljes mértékben tudatában voltak annak a meghíváskor, hogy a lelkészük nő lesz?

Ez tényleg kissé komikus. Magam sem értem teljesen, hogy miért csak azután szembesültek ezzel igazán, miután már megválasztottak. Édesanyám is sokszor emlegette mosolyogva: vajon mire gondolhattak, amikor meghívtak? Hiszen nyilvánvaló volt, hogy egy fiatal, férjezett nőként családot szeretnék alapítani, amivel természetes módon együtt jár majd a gyermekvállalás is.

Ez gondot okozott?

Csak később tudtam meg, hogy néhány emberben valóban élt a félelem: mi lesz, ha jönnek a gyerekek, én pedig eltűnök három évre gyermekgondozási szabadságra. Amikor megszületett az első gyermekünk, kiderült, hogy erről szó sincs, hiszen három hónap anyasági szabadság után már újra szolgáltam. Ezt utólag egyébként sajnálom is; jobb lett volna, ha legalább egy fél évre teljesen kivonom magam a munkából, de ezen utólag már nem tudok változtatni. A második gyerektől kezdve viszont már szigorúan kitöltöttem a fél évet mindegyikőjükkel.

Ha összeszámolom, az öt gyermekünk mellett együttesen még a három évet sem éri el az az idő, amit anyasági szabadságon töltöttem. Úgy gondolom, a félelmük nem volt megalapozott, bár emberileg érthető, hiszen az elején még nem tudhatták, kiben mi lakozik. Ha most utólag kiszámolnám, mi lett volna, ha mindegyik gyermekkel otthon maradok három évig – hiszen a legkisebb most hat és fél éves –, akkor az elmúlt tizenhét évben szinte semmi mást nem csináltam volna, mint a gyülekezet számlájára gyerekeket nevelek.

Az én ittlétem azonban nem erről szólt, hanem arról a szolgálatról, ami miatt idehívtak lelkipásztornak.

Annak ellenére, hogy a gyermekek szinte egymás után érkeztek, a gyülekezet valószínűleg nem érezhette meg a hiányát, hiszen látták önt a parókián, a templom körül, és valójában nem is volt hosszú az az időszak, amikor beszolgáló lelkésznek kellett helyettesítenie.

Természetesen azt a fél évet mindig meg kellett oldani helyettesítéssel. A dunaszerdehelyi lelkésztársak rendkívül készségesen és szeretettel álltak ehhez a feladathoz. Így utólag is nagyon köszönöm nekik, és hálás vagyok azért az időért, amit tőlük kaptam. Valóban szükségem volt ezekre a hónapokra, hogy egyrészt belerázódjak az új családi szerepbe, másrészt meghatározó élmény volt, hogy ebben az időszakban igehallgatóként ülhettem be a templompadba. Nagyon sokat adott nekem lelkileg, sokat növekedtem és tanultam azokból a prédikációkból.

Minden lelkipásztornak szívből ajánlanám, hogy bizonyos időközönként egy fél évre álljon át a másik oldalra, és legyen egyszerű igehallgató – bárcsak lenne annyi lelkész az egyházunkban, hogy ezt megtehessük! Lelki szempontból nélkülözhetetlen volt ez a tapasztalat, és utólag is hálás vagyok a lehetőségért, hogy ezt meg tudtuk oldani. Kaptam egy kis teret a belső megújulásra, és arra, hogy elrendezzem magamban a felmerülő nehézségeket. A gondjaimat így valóban úgy vihettem Isten elé, mint egy gyülekezeti tag, akinek a vasárnapi istentisztelet ugyanúgy a menedéket jelenti, mint bárki másnak. Nem munkában voltam, nem a prédikálás kötelezettsége nyomta a vállamat, hanem töltekezhettem, és ezáltal fejlődhettem.

És ugyanakkor a gyerekekre is jutott minőségi idő ennek köszönhetően.

Igen, ennek a megoldásnak köszönhetően minden gyermekem kapott egy stabil fél évet az édesanyjából. Ettől függetlenül persze ugyanolyan dolgozó nő vagyok, mint bárki más, nem tartom magam sem különbbnek, sem másnak. Mindig elmondom, hogy a lelkészség alapvetően egy rugalmas hivatás.

Az én gyerekeim, amikor hazaérnek az iskolából, többnyire itthon találnak engem. Nem az a jellemző, hogy délután fél ötkor esem be az ajtón. Persze vannak olyan szolgálatok, amelyek késő estébe nyúlnak, de ezt ők is pontosan tudják és elfogadják, hogy olyankor nem vagyok elérhető. Nem szeretném piedesztálra emelni a férjemet, de ő valóban hatalmas segítség a számomra abban, hogy vállára veszi ezt a szinte láthatatlan, ám rendkívül fontos háttérmunkát.

Mi volt az első dolga a gyülekezetben, amikor a férjével együtt megérkezett Diósförgepatonyba? Összefogni a közösséget, elindítani az alkalmakat, újakat bevezetni, vagy inkább folytatni azt, amit az előző lelkipásztor elkezdett?

Első lépésként igyekeztem folytatni a már működő szolgálatokat. Bibliaórákat tartottam, bár akkoriban ezeken még inkább az idősebb testvérek vettek részt. Hetente egyszer találkoztunk, megegyezés szerint a hét valamelyik napján, mivel ez időnként változott. Emellett a konfirmációs felkészítés is folyamatos volt. A megörökölt, stabil alkalmakat hűségesen továbbvittem, és ezekhez mind a mai napig ragaszkodunk. Megindító és elgondolkodtató pillanat így visszatekinteni: abból a legelső, kezdeti bibliaórás közösségből mára már csak egyetlen testvérünk van velünk; a tagság az évek során teljesen kicserélődött, az idősek hazatértek Teremtőjükhöz.

Amíg a gyermekeim meg nem születtek, a családlátogatások jelentették számomra a valódi hidat a gyülekezethez.

Egy címlistát követve, előzetes egyeztetés után látogattam sorra az otthonokat. Izgalmas belső utazás volt ez: figyeltem és tanultam, hogy ki kicsoda, ki kivel áll rokonságban, ki kinek a gyermeke vagy unokája. Ahogy ezek a láthatatlan családi kötelékek felsejlettek előttem, a beszélgetések fonalát kibontva szinte észrevétlenül mindig közelebb kerültem újabb és újabb gyülekezeti tagokhoz.

Hasznosak voltak ezek a látogatások a szolgálat kezdetén?

Igen, pótolhatatlan alapkőnek bizonyultak. Pontosan azért, mert így közelebbről is megismerhettem az emberek természetét, habitusát, valamint az egyházhoz fűződő hozzáállásukat. Megérthettem, mi az, ami vasárnapról vasárnapra behívja őket a templomba, és mi az, ami esetleg távol tartja őket. Valóságos kegyelmi időszak volt ez számomra, és a hívek is kifejezetten nagy örömmel, nyitott szívvel fogadták, hogy bekopogtattam hozzájuk.

Azok, akik korábban kevésbé jártak templomba, ezt követően gyakrabban eljöttek az istentiszteletekre?

Mindenfélére akadt példa. Nyilván olyan is előfordult, aki csupán a kíváncsiság miatt jött el. Kicsit a tipikus „új seprű jól seper” /újdonság varázsa/ jelenség érvényesült: látni és hallani akarták a fiatal lelkészt, érdekelte őket, mit és hogyan mondok a szószékről. Volt, aki ezután is velünk maradt, és olyan is, aki többé nem jött el.

Mindig hangsúlyozom, hogy nekem semmilyen érdemem nincs abban, ha valaki templomba jár. Nem én vagyok az, aki bevonzza az embereket, és nem is szeretnék az lenni. Ne miattam jöjjenek – de az is jó lenne, ha nem az én személyem miatt maradna el valaki.

Nyilván emberek vagyunk, hatunk egymásra: van, akinek szimpatikusak vagyunk, és van, akinek kevésbé. Az Úr Jézus az, aki hív, és a Szentlélek munkálja ki a szívekben a vágyat, hogy ott legyenek az istentiszteleten – tőlem teljesen függetlenül. A lelkipásztor ebben a folyamatban csupán egy eszköz.

Hány tagja volt akkor a gyülekezetnek, és most mit mutatnak a számok? Van-e gyarapodás, vagy ha nincs, annak mi az oka?

Rengeteg munka és fáradozás van mögöttünk. Amikor elkezdtük itt a szolgálatot, mindössze öt hittanosunk volt, ma pedig már több mint harminc. Nyilván ez annak is köszönhető, hogy a saját gyermekeink időközben belenőttek a közösségbe, de szerencsére rajtunk kívül is van néhány többgyermekes családunk. A növekedést elsősorban a gyermekeknél látjuk, ami eléggé ritka a legtöbb gyülekezetben.

Sok helyen inkább az a szomorú tendencia, hogy a fiatal családok elhagyják a falvakat és városokba költöznek. Mi viszont azt tapasztaljuk, hogy Diósförgepatony nagyon jó helyen fekszik: a nagyobb városok elérhető közelségben vannak, kiváló az infrastruktúra, a közlekedés, és a környéken munkát is találnak az emberek. Innen nem elvándorolnak, hanem ide költöznek be. Ebből a szempontból a nagy átlaggal éppen az ellenkezőjét éljük meg. Ha a számokból indulok ki, a gyülekezet létszáma stabil: jelenleg is annyian vagyunk, mint amikor átvettem a szolgálatot.

Az egyházközségi tagok száma most is száz felett van. Nem fogyatkozunk, nem is stagnálunk, inkább átalakulunk. A közösség az évek során kicserélődött: egészen más arcokat látok magam előtt, mint tizenhat évvel ezelőtt. Az elhunytak helyére érkezik pótlás, ami egy lelkipásztor számára mindig örömteli. Gyermekek is születnek – még ha kevesebben is, mint ahányan eltávoznak közülünk –, de a beköltöző családok jelenléte csodálatos módon hozzájárulnak az utánpótlás kiegészítéséhez, biztosítja így a gyülekezet jövőjét és folytonosságát.

Mi volt az, amivel a leginkább meg kellett küzdenie?

A legnagyobb küzdelmet az jelentette, hogy higgadt, nyugodt hozzáállást tanúsítsunk az építkezési munkálatok során, ami nem volt mindig egyszerű feladat. A gyülekezet részéről érezhető volt egyfajta vibráló energia, egy sürgető belső késztetés: tenni, mozdulni, élni akartak. Nagyon vágytak a megújulásra, az emberek megszólítására, a közösség egybeterelésére. Engem egy nehéz helyzetben lévő közösség választott meg lelkipásztorának.

Talán az volt az elsődleges és egyben a legnagyobb kihívás, hogy a gyülekezet visszataláljon a templomba. Úgy gondolták, hogy nőként, majd később édesanyaként talán más eszközökkel tudom megszólítani vagy megérinteni a tagokat.

Ez részben sikerült is, ám amiben kezdetben az előnyt látták, az végül bizonyos szempontból hátránnyá is vált. Sok esetben pont emiatt alakultak ki konfliktusok, viták vagy komolyabb beszélgetések. Látni kell, hogy ez nem működött olyan egyszerűen, hogy az ember „csak megy és beszélget”.

A találkozások során ugyanis felszínre törnek a régi emlékek, sérelmek és fájdalmak. Van, aki ettől megkönnyebbül, de az ellenkezőjére is van példa: a múltat újraélve bezárkózik, és mégsem akar kimozdulni az otthonából. Nagyon nehéz sorsokat és súlyos élethelyzeteket ismertem meg a látogatások alatt. Őszintén beismerem: néha magam sem tudom, mit tennék a helyükben, vagy hogyan lennék képes elviselni magam körül a levegőt egy-egy ilyen tragédia után.

Mi volt az első gondolat, amikor meglátta a szokatlan, de skandináv stílusban épült templomot?

Engem első látásra teljesen lenyűgözött. Talán nem is annyira a külső formája, hanem az a látvány, ami akkor fogadja az embert, amikor belép a templomba – szerintem egészen gyönyörű. Különösen sokat jelentett számomra, amikor megtudtam, hogy a melegséget árasztó faburkolat és a régi ajtók mind az itteni, helyi mesterek és gyülekezeti tagok keze munkáját dicsérik.

Rendkívül vonzó ez a nem szokványos építészeti megoldás, a tágas, ovális belső tér. Érdekes, hogy a sajátos ívek miatt van, aki szédül a padsorokban, én viszont a kezdetektől fogva végtelenül otthonosan érzem magam ebben a környezetben. A templom akusztikája pedig egyszerűen fantasztikus: hosszú éveken keresztül mikrofonra vagy hangosításra sem volt szükségünk. Ez a tér valóban magával ragadó.

Valóban, kívülről sem nyújt mindennapi látványt a templom.

Egyik különlegessége a bejárati ajtóval szembeni medence, aminek a funkciójára minden idetévedő látogató rákérdez. Legtöbben tévesen fürdésre használható építményre gondolnak, pedig ez egy egyedi esővízgyűjtő: a víz szabad eséssel érkezik le a tetőről és zúdul alá a medencébe. Kezdetekben szökőkútként is működött, de miután a mechanikája elromlott, már nem sikerült megjavítani. Fürödni nem lehet benne.  Ennek ellenére hatalmas mennyiségű csapadékot képes befogadni. Maga a templomtest kívülről is az ovális formát követi, a harangok számára emelt torony pedig teljesen különálló építmény – sokan meg is lepődnek ezen a skandináv és kora keresztény hagyományokat idéző, rendhagyó megoldáson. Minden ízében újszerű és formabontó.

Szeretem a templomokat. Jól érzem magam bennük, békességet érzek a falak között. Gyakran előfordul, hogy a szolgálaton kívül csak úgy bemegyek a templomba. Üldögélek a padban, beszélgetek Istennel, imádkozom. Keresem a helyem, a feladatomat ebben a szolgálatban.

Nagyon sokszor kérem Istent, adjon nekem türelmet és békességet, hogy meglássam mi az, amire szükség van a továbbiakban, merre kell továbblépnem.

Nem szeretnék besavanyodni egy helyre elkényelmesedni egy-egy területen – bár úgy vélem, a lelkészi szolgálatban ez nem is nagyon fenyegeti az embert. Ebben a hivatásban állandóan történik valami, ami mindig más megoldást kíván.

Emlékszik még az első napjára a faluban?

Az első napra kimondottan nem, hanem inkább az első időszakra, amikor még csak ketten voltunk, gyerekek nélkül. Az egy kicsit olyan csendes időszak volt. Emlékszem arra, hogyan ismerkedtem a faluval. Mivel nagyon rosszul tájékozódom, a férjem az első napokban egy hatalmas térképet függesztett ki a szobánk falára, hogy ismerjem meg először képen a falut: mi hol található, hogyan találom meg az utcát, ahová megyek.

Mindig félve indultam el, s az a kérdés foglalkoztatott, vajon odatalálok-e a célállomásra. De legtöbbször megtaláltam, akit kerestem. A kezdeti időszakban csendesen teltek a napjaim. A férjem munkába ment, csak később lett otthonról dolgozó. Én pedig egyedül maradtam, s ki kellett találnom, hogy akkor most éppen mivel fogom magam elfoglalni.

Milyen egy átlagos napja, mondjuk egy keddje vagy egy szerdája? Mennyire telik el a napja adminisztrációval, vagy mennyire jut a tényleges lelki beszélgetésekre? De gondolom, hogy a hétnek minden napja talán máshogyan zajlik le.

Minden napunk más. Szinte minden napra van feladat. Egyedül a szerda jelent kivételt: ez a hivatalos szabadnapom, amikor nincsenek iskolai hittanórák, bibliaórára sem kell készülni, illetve semmi olyat tenni, ami a gyülekezeti munkához köthető. Ekkor igyekszem intézni a személyes ügyeket, például az orvosi vizsgálatokat.

A hét többi részében azonban folyamatos a készülődés: hittanórák, bibliaórák,esetleg konfirmációs felkészítések követik egymást. Alapvetően az egész hetemet a vasárnapi szolgálatra való felkészülés teszi ki. Nagyon jó indítás ehhez a keddi bibliaóra, amelyen a napi igét tanulmányozzuk a testvérekkel, és kezdünk el róla beszélgetni, s akkor valószínűleg a vasárnapi igerészhez is el lehet vele jutni. Ez a közösségi alkalom adja meg a hét alaphangját, amely után a vasárnapi igehirdetés napokon át, észrevétlenül formálódik és érik bennem. Mondhatom azt is, hogy az egész hetemre szétbonthatom a vasárnapra való készülődést, de alapvetően azt teszem, amit éppen szükséges, s ezen kívül az adminisztrációval is foglalkozni kell.

Emellett ott vannak a ciklikus és a váratlan feladatok. A nyári gyerektáborra például nem az utolsó napokban, hanem már a KOEN-bemutatótól kezdve, hónapokon át folyamatosan készülünk. Klasszikus értelemben vett, kiszámítható hétköznapjaim nincsenek is. Elég, ha csak arra gondolok, hogy időnként fűnyírót vagy nyomtatót kell venni, máskor egyházi választásokra készülünk, vagy éppen családi vasárnapot szervezünk.

Állandóan mozgásban vagyunk, minden mindennel összefügg. És miközben a tervezett teendőket intézem, megszólal a telefon: a hívek érkeznek, hogy elhunyt hozzátartozójuk elbúcsúztatását, keresztelőt vagy esküvőt egyeztessünk – ezek pedig mind azonnali jelenlétet és mély lelki felkészülést kívánnak. Bármit is tervezzek el reggel, a gyülekezet hirtelen jött szükségletei mindig felülírják a napi prioritásokat.

Szinte egymás után születtek meg a gyerekek, négy fiú és egy lány. Hogyan tudja összeegyeztetni a családanyai teendőket a lelkipásztori szolgálat kötetlen munkaidejével? Ki az, akire igazán számíthat?

A legfontosabb láncszem, a legfőbb támaszom a férjem. Nem győzöm őt eleget emlegetni, hiszen ő az a biztos bázis, aki a mindennapokban a legnagyobb terheket veszi le a vállamról. Ő a családunk „taxisa”: fáradhatatlanul szállítja a gyerekeket a délutáni, iskolán kívüli különórákra. A nagyok szerencsére már önállóak, egyedül közlekednek, de a kicsiket még vinni-hozni kell – ebben nagy segítség, hogy a munkája egyébként is a közeli városba, Dunaszerdahelyre szólítja. De ettől függetlenül is, ha valamilyen halaszthatatlan, kötött időpontú szolgálatom akad, a saját időbeosztását mindig a legteljesebb természetességgel igazítja az enyémhez.

A lelkipásztorral szemben ugyanis alapvető, kimondatlan elvárás, hogy mindig elérhető legyen, és azonnal ráérjen. Bár ez öt gyermek mellett nem mindig egyszerű feladat, de törekszem rá, hogy eleget tegyek a hívek kérésének. A férjem mellett azonban van egy másik, a gyülekezeten belüli asszonytestvérek, akik folyamatosan imádságban hordoznak, és akikre bármilyen gyakorlati nehézség esetén számíthatok. Nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik jelenlétükkel vagy fohászaikkal mellettem állnak ebben az összetett, de gyönyörű szolgálatban.

Volt olyan esemény – keresztelő, esküvő vagy temetés –, amely a legmélyebb nyomot hagyta a lelkében?

A keresztelő és az esküvő vidám alkalmak, amelyek leginkább a reményről és az életről szólnak. A legmélyebb és egyben legnehezebb megélést általában a gyász, egy-egy haláleset jelenti. Érdekes módon nem a gyülekezeten belüli, megszokott veszteségek hagyták a legmélyebb nyomot bennem, hiszen – hála Istennek – a legtöbb temetésem idős korukban elhunyt testvéreink búcsúztatása volt.

Amikor idekerültünk, az rázott meg a legjobban, amikor néhány viszonylag fiatal édesanya meghalt. Ezek az esetek rendkívül mélyen érintettek. Egyrészt azért, mert a korosztályomba tartoztak, másrészt a gyerekeik az én gyermekeim osztálytársai vagy közeli ismerősei voltak. Lelkileg az jelentette a legnagyobb kihívást, amikor szembesültem azzal a fájdalommal, hogy ebből a családi fészekből kiesett az anya. Nehéz volt feldolgozni a kérdést: milyen lesz az élet édesanya nélkül?

Melyik az az Ige, ami átsegíti a legnehezebb napokon is?

A Szentírást napi rendszerességgel tanulmányozom a Bibliaolvasó kalauz útmutatása alapján, és a napi áhítatos könyveket is rendszeresen fellapozom. Nagyon sokszor tapasztalom meg, hogy Isten igéje napról napra pontosan arra a helyzetre felel, amiben éppen vagyok, vagy amely előtt állok. Mindig azokra a friss üzenetekre támaszkodom, amelyeket a mindennapi elcsendesedés során kapok.  Éppen ezért nincs egyetlen vezérigém, amelyet nehéz időkben mintegy receptre elővennék; számomra a Biblia egésze egy folyamatos, eleven párbeszéd Istennel, amely mindig az adott nap kihívásaihoz ad erőt.

Mi indokolta, hogy az érettségi után nem a reál- vagy egyéb humán szakok valamelyikére esett a választása, hanem egyenesen a teológiára jelentkezett? Míg sok ma szolgáló lelkésznek ez csak egy második lehetőségként szerepelt az életében, addig önnél teljesen tudatos döntés volt. Mi áll ennek a hátterében: megtérés, tudatos szülői nevelés, gyermekkori rendszeres templomba járás vagy az elhívás élménye? Mesélje el a történetét!

Ezek a tényezők mind együtt hatottak, így valóban a teológiát jelöltem meg az első helyen. Isten igéje már az alapiskola végén mélyen megérintett, ekkor tértem meg. A gimnáziumba még úgy jelentkeztem, hogy nem tudtam mi szeretnék lenni. Ott fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy olyan közegbe kerüljek, amely szinte észrevétlenül kényszerít, hogy Isten igéjének a közelében maradjak. Amikor az ember megtér, kezdetben csodálatos megélni Isten közelségét. Tapasztalatból tudjuk viszont, hogy ez a kezdeti láng idővel alábbhagyhat, elhalványulhat. Bennem is erősen munkált a félelem: mi lesz, ha velem is ez történik? Mi lesz, ha egyszer már nem keresem Isten igéjét, és eltávolodom Tőle?

Ebből a gondolatmenetből, vívódásból fakadt a döntés, hogy Isten szolgálatába állok – amihez egyébként erős belső késztetést is éreztem. Úgy véltem, ha ezt a pályát választom, akkor a hivatásom révén mindennap Vele és az Ő igéjével kell foglalkoznom. Akkor is, amikor éppen lankadna a lelkesedésem, vagy emberileg nem lenne hozzá kedvem; a kötelesség akkor is rákényszerítene, hogy megragadjam és tanulmányozzam a Szentírást. És valóban: az évek során sokszor éreztem, hogy amikor belső fásultság vagy ellenkezés támadt bennem, pont az tette helyre a lelkemet, hogy a feladatom miatt ki kellett nyitnom a Bibliát, engedve, hogy a sorok hassanak rám.

Nem tudtam elképzelni az életemet Isten közelsége nélkül. Tartottam attól, hogy elveszítem azt a kincset, amelyet korábban megtaláltam. Ez a féltés volt a legnagyobb motivációm és a lelkészi pálya felé indító mozgatórúgóm.

Az egyik kedves családi anekdota szerint gyerekkoromban állítólag éppen miattam indult el a vasárnapi iskola a pozsonyi gyülekezetben. Rendetlenkedtem a templomban, mert kislányként nyilván unatkoztam – nem értettem még, miről beszél a szószékben Mikó Jenő püspök úr –, és a fészkelődésemmel zavartam az istentiszteletet. A szüleimnek állandóan a pad alól kellett engem kirángatniuk. Így kezdődött a pozsonyi vasárnapi iskola története: szerették volna a legkisebbek számára is érdekessé, elérhetővé és megfoghatóvá tenni Isten igéjét.

Addig jártam gyermekistentiszteletre, amíg ki nem nőttem belőle. Tizennégy évesen konfirmáltam, majd ezt követően azonnal rám bízták a vasárnapi iskola vezetését, ahol a legkisebbekkel foglalkozhattam, amit tiszta szívből szerettem. Családunk a pozsonyi gyülekezet élő tagja volt. Természetesnek számított, hogy ott vagyunk a templomban; vasárnap délelőttre nem is létezhetett más program, mint hogy a közös reggeli után elindulunk az istentiszteletre. A közösség szerves részévé váltunk: édesapám hosszú időn át hűségesen szolgált gondnokként, édesanyám pedig a bibliakör aktív tagja volt.

Akkor a szülei bizonyára támogatták a pályaválasztásában és örömmel fogadták a döntését?

Sajnos nem. Ilyen erős gyülekezeti gyökerek dacára a családomtól végül mégis az az impulzus érkezett, hogy bármilyen pályát választhatok, egyedül a lelkészi szolgálatot ne. Komoly belső és külső harcot kellett megvívnom azért, hogy elfogadtassam az elhatározásomat, mert a szüleim egyáltalán nem támogatták a döntésemet. Ezt persze nem rosszindulatból vagy meg nem értésből tették, hanem féltésből. Pontosan tudták, hogy a lelkészi szolgálat – a kötetlen, rugalmas időbeosztása ellenére is – embert próbáló, rendkívül nehéz hivatás. Édesanyám maga is lelkészcsaládban nőtt fel, így első kézből ismerte a pálya minden nehézségét, magányát és árnyoldalát. Ebből a tapasztalatból nagyon féltettek engem.

Édesanyám mindig azt mondogatta, hogy ez a legmagányosabb pálya, ahol nagyon nehéz az emberek között helytállni és megmaradni. Szó szerint féltve a jövőmtől, megpróbáltak nekem egy másik utat kijelölni: azt szerette volna, ha a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karára jelentkezem magyar–német szakra. Azzal érvelt, hogy ez a képzés helyben van, nem kell elutaznom, ráadásul maga a pedagógusi pálya is sokkal kiszámíthatóbb, kézzelfoghatóbb.

Én viszont nem akartam Pozsonyban maradni, Komáromba vágytam a teológiára. A családi béke kedvéért végül mindkét szakra beadtam a jelentkezésemet. Ekkor azonban közbeszólt a gondviselés: a két felvételi időpontját pontosan ugyanarra a napra tűzték ki, így döntenem kellett. Én pedig habozás nélkül a teológiát választottam.

Nem volt ellenvetésük? Elfogadták?

Végül tiszteletben tartották a döntésemet. Soha többé nem emlegették fel, miért nem azt az utat választottam, amit ők szántak nekem, és nem terheltek szemrehányásokkal – de az egészen bizonyos, hogy legbelül sokáig egy sokkal biztonságosabb, világi pályán szerettek volna látni engem.

De amikor már elvégezte a teológiát, elkezdte a szolgálatát, majd felszentelték lelkipásztornak, büszkék voltak arra, hogy a lányuk mindezt elérte? Sőt, még a kisdoktorit is megszerezte, elindult a pályán, jól végzi a munkáját, meg tud állni a saját lábán, és jól érzi magát abban, amit választott?

Édesapám és édesanyám is egészen eltérő módon reagált, mintha kettéváltak volna a gondolataik. Édesapám mérhetetlenül büszke volt, tiszta szívből örült, és hálát adott mindezért. Ő elsősorban a gyakorlati biztonságot látta bennem: megnyugtatta a tudat, hogy a lánya révbe ért, megvan a saját otthona, a hivatása, és mindaz a biztos háttér, ami a tisztes megélhetéshez szükséges.

Úgy vélem, édesanyám is mély hálát érzett a tanulmányaim sikeres befejezéséért. Örült a teljesítményemnek, de a legbelső aggodalma lényegében nem változott, mert ő pontosan tudta, milyen nehéz útra léptem. Nagyon mélyen együttérzett velem egy olyan teher miatt, amiről nekem, fiatal és lelkes pályakezdőként akkor még sejtésem sem lehetett, hogy mi mindent hoz magával a lelkipásztori szolgálat.

Ez a hozzáállása a tanulmányaim öt éve alatt sem változott, de mindig imádságaiban hordozott engem. Pontosan azt szerettem benne, hogy bármit is osztottam meg vele a mindennapi mgéléseimből, sosem kellett hosszasan magyarázkodnom: pontosan értette a küzdelmeimet és a nehézségeimet.

Édesapámmal együtt mindig olyan bölcs és megtartó válaszokkal tudtak támogatni, amelyekkel valóban képes voltam visszaállni a szolgálatba, és újult erővel folytatni a munkát. Amíg élt, édesanyám egy olyan volt az életemben, aki mindig helyretett.

A bátorítás melyik szülő részéről érkezett inkább? Az édesapja felől, aki végül elfogadta a döntését, vagy az édesanyjától, aki eredetileg más utat szánt Önnek?

A szüleim az első pillanattól az utolsóig támogattak, és feltétel nélkül, tiszta szívből szerettek. Elfogadták és megértették, miért vagyok pontosan ott, ahová Isten irányított. Mindketten a maguk egyedi módján és stílusában, a maguk mély bölcsességével álltak mellettem: bátorítottak, buzdítottak, és segítettek megőrizni a helyemet a szolgálatban.

Végig ott álltak mögöttem, senki sem fordult ellenem. Soha, a legnehezebb pillanatokban sem vetették a szememre a tipikus „én megmondtam, hogy ez ilyen vagy olyan nehéz lesz” fordulatot. Ezt a mondatot soha nem hallottam tőlük. Ehelyett mindig az a sziklaszilárd jelzés érkezett: maradjak, tartsak ki, és maradjak hűséges.

Mit tanácsolna egy fiatal lánynak, aki Isten elhívásának engedelmeskedve a teológiára szeretne jelentkezni? Hogyan készüljön fel a szolgálatra?

Mindvégig ragaszkodjon az Igéhez. Saját magamnak is gyakran mondogatom, hogy ne higgyek a dicséretnek, de a szidásnak se. Mind a kettő nagyon mély érzelemből fakad, ami könnyen befolyásolja az életünket. Amikor megdicsérnek, a legtöbben úgy vagyunk vele: „Hú, de jó minden!”, és a fellegekben járunk. Amikor viszont megszidnak, sokszor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy minden összeomlott, vége van, csomagolunk és megyünk.

A tanácsom az, hogy Istenhez és az Ő Igéjéhez maradjon hűséges. Ne vegye túl komolyan se a dicséretet, se a megrovást, hanem menjen azon az úton, amelyre Isten elhívta. Akkor meg fogja kapni hozzá az erőt, és ha szükség van rá, a társat is, aki vele tart ezen az úton.

Persze ez nem feltétlenül attól függ, hogy valaki hogyan áll meg a lábán. Van, akinek jó, hogy ott van a társa, és igazi társként tudja segíteni. És van olyan is, aki hiába él házasságban, a párja mégsem feltétlenül támogatja őt ebben a sajátos szolgálatban. De a legfontosabb mégiscsak ez: hűségesnek maradni Istenhez.

Mi a legnehezebb a lelkipásztori szolgálatban? Az elvetett mag eredményének a hiánya, vagy az, hogy ez a gyümölcs emberi mércével mérhetetlen?

Nem is ezeket nevezném a legnehezebbnek, hiszen pontosan tudjuk: nem mindig a mi feladatunk az aratás. Van, hogy azt aratjuk le, amit valaki más vetett el előttünk, és megvan bennünk az a reménység, hogy amit most mi vetünk, azt is learatja majd utánunk valaki.

Számomra a szolgálat legnehezebb része a magány. Az egyedüllét.

A lelkipásztor kötelessége, hogy mindenki panaszát, baját, nehézségét, vagy éppen örömét és háláját meghallgassa, megértse, feldolgozza, tanácsot adjon, és a jó irányba terelje az embereket. De közben egyáltalán nem biztos, hogy őt magát észreveszik. Nem feltétlenül kezelik egyenrangú partnerként, és sokszor nem kapja meg azt a feltétlen elfogadást, amelyre neki is pontosan ugyanúgy szüksége lenne, mint bárki másnak.

Mi az, ami ilyen helyzetekben erőt ad a folytatáshoz?

A remény. Az a reménység, hogy az az Isten, aki minket elhívott, kiszabadított és ideállított, viszi tovább ezt a munkát. Ő az, aki minket eszközként felhasználva más életeket nyer meg magának. Ez adja a bizonyosságot, hogy van értelme annak, amit teszünk – akkor is, ha éppen nem látjuk az eredményét, vagy ha lelkileg nagyon mélyen vagyunk.

Isten munkálkodik, és semmi nem vész el abból, amit ő eltervezett. Ezért nem adom fel: maradok a helyemen, és kitartóan végzem tovább, amit rám bízott.

Volt olyan mélypont, amikor arra gondolt, összecsomagol, itt hagyja az egészet, és akár befejezi a szolgálatot?

Természetesen voltak olyan helyzetek, amikor felmerült a távozás lehetősége. Számot vetve a dolgainkkal egyszer-kétszer ki is jelentettük a férjemmel: még nincs olyan sok cuccunk, pakoljunk és menjünk. De jól átgondolva azonban ez nem ilyen egyszerű. Egyrészt emberileg nem volt hova menni, másrészt mindig oda jutottunk, hogy ha a saját magunk kezdeményezésére indulunk el, azon nem lesz rajta Isten áldása. Akkor meg minek? Ma már látom, hogy

ezek a belső küzdelmek is hozzátartoznak ahhoz, hogy olyanná váljunk, amilyennek Isten akar látni bennünket.

Valójában egyszer sem vettünk elő dobozokat a pakoláshoz. Csak nehéz pillanataink voltak, amikor nem láttam a szolgálat értelmét. De az az Ige, amit Isten éppen akkor adott, mindig átemelt a nehézségen, reményt adott, és megmutatta a fényt, hogy merre menjünk tovább.

Ezek szerint mindig kell hagyni egy kis csendes időszakot Isten Igéjében elmélyülve? Ezt tanácsolná másoknak is?

Csak ezt tudom tanácsolni, mást nem. Az az Isten, aki megalkotott, ősz korunkig hordoz és megőrzi az életünket – végső soron csak hozzá tudunk fordulni. Semmilyen emberi módszer, pszichológiai praktika vagy tudomány nem hoz valódi megoldást. Lehet, hogy időlegesen sebtapaszként működnek, de nem gyógyítanak meg és nem állítanak helyre a mélységekből. Isten az egyetlen, aki erre képes.

Említette, hogy lelkileg Isten előtt teszi le a mások terheit. De emberi szinten kihez tud fordulni? Meg lehet ezt osztani a gyülekezettel, vagy ez teljesen a családon belül marad?

A gyülekezetben nem egyszerű átadni bárkinek is a nehéz gondolatokat, hiszen a közösségben mindenki összefonódik valahogy mindenkivel. Az embernek óvatosnak kell lennie: nem tudhatja, hogy amit kimond, az hogyan hat a hallgatóra. Lehet, hogy teljesen jó szándékkal, a feszültség könnyítése miatt sorolom el a bennem felgyülemlett panaszt, de az a másikat esetleg bántja, vagy a nagyobb összefüggéseket látva nem nekem fog igazat adni.

Ennek ellenére a gyülekezetben is akadt egy olyan testvér, akihez teljes bizalommal fordulhatok. Bár itt él a faluban és rokoni szálai is vannak  mégis mélyen megérti a helyzetemet. Ő az, aki leülni velem imádkozni, átbeszéli velem a legnehezebb dolgokat is, és kicsit úgy ápolja a lelkemet, mintha az édesanyám lenne – de ami köztünk elhangzik, az szigorúan kettőnk között marad.

A legfőbb támaszom azonban a férjem, akinek mindent elmondhatok. Ő nem a szavak embere. Másoknak nem beszél a dolgainkról. Egy jó alany arra, hogy meghallgasson, tőle semmi nem szivárog ki. Ahogyan én sem adom tovább a hozzám fordulók nehézségeit. Ez egy nehéz, mindennapos küzdelem, mert a környezetünkben sokan vannak, akik mindent tudni szeretnének, és sokféle módon próbálnak információt szerezni. Itt nagyon határozottnak kell lenni: senkinek, még a barátoknak sem beszélhetek arról, amit rám bíztak, mert más életét és titkait kiteregetni soha, semmilyen körülmények között nem szabad.

Hogyan látja a gyülekezet jövőjét tizenhét év szolgálattal a háta mögött?

Soha nincsenek kész forgatókönyveim. Fogalmam sincs hol akar látni engem az Isten a jövőben. Én abban a valóságban élek, hogy mindig van egy adott helyzet és egy adott év; minden esztendőt megtervezünk ugyan, de azzal a reménységgel, hogy kegyelemből meg is kapjuk azt.

A lényeg számomra: mindig a jelenben lenni. Nem a múltban élni, és nem is túl messzire előrevetíteni semmit, mert tizenhét évvel ezelőtt azt sem hittük volna el, ami ma van. Ha valaki nekem tizenhét évvel ezelőtt azt mondja, itt fogok tartani, biztosan nem hiszem el. Éppen ezért kíváncsian és nyitott szívvel várom, mit készít számomra Isten a jövőben. Fogalmam sincs, hol leszünk, vagy mi lesz velünk.

Aki már ennyi szolgálati évet tudhat maga mögött, abban megfordult-e már a gondolat, hogy ha adódna lehetőség egy másik gyülekezetben, élne vele?

Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, soha nem gondoltam erre. Nyilván végiggondolja ezt az ember, különösen a mai helyzetben, amikor egyre több lelkészi állás marad betöltetlen. De én Dióspatonyba sem azért jöttem, mert mindenáron itteni lelkész akartam lenni. Nem úgy működöm, hogy megnézem a térképet, majd rámutatok egy pontra: ide megyek. Én csendben megvártam azokat, akiket Isten küldött hozzám, hogy megmutassák az utat.

Rozsnyóra is úgy kerültem, hogy az akkori püspök kijelentette: oda helyezünk ki téged, és pont. Én pedig erre azt válaszoltam: jó, akkor én odamegyek. Amikor onnan végül eljöttem, volt bennem egy emberi vágy, hogy közelebb kerüljek az otthonomhoz, a családomhoz. Tény, hogy annyi kérésem volt csupán, hogy helyezzenek kicsit közelebb Pozsonyhoz, de konkrét települést nem neveztem meg.

Így került Komáromba, majd onnan Dunaszerdehelyre beosztott lelkészként?

Választható voltam ugyan, de konkrét meghívást egyetlen gyülekezettől sem kaptam. Viszont szükség volt a segítségre Dunaszerdehelyen, így kerültem végül a Csallóközbe. Bennem nincsenek olyan vágyak vagy elképzelések, hogy hol tudnék jobban kiteljesedni.

Mindenhol ugyanazt adom, ami bennem van. Nem fogok egyetlen gyülekezet kedvéért sem másképp viselkedni, vagy mást kínálni, mint aki vagyok. Ha el is mennék innen valaha, az csakis abban az esetben történhet meg, ha ezt Isten munkálja ki bennem. Addig nem. Maradok hűséggel a jelenlegi gyülekezetemnél, egészen addig, amíg Isten másképp nem dönt.

Kép és szöveg: Iski Ibolya