Visszatekintve erre az időszakra: nem bánta meg, hogy jelentkezett a pályázati felhívásra? Mi adta az indíttatást, hogy a szociális szférában kezdjen el dolgozni?

Miután az Úr elültette szívemben a szeretetszolgálat iránti érdeklődés magvát, onnantól viszonylag egyértelmű út vezetett oda, hogy beadjam a jelentkezésemet a diakónia igazgatói helyére. Ezt így utólag is helyes döntésnek tartom, bár a mai napig hiszem, hogy igazából nem én határoztam így. Másfél évvel ezelőtt ugyanis határozottan volt némi hiányérzetem a mindennapjaimmal kapcsolatban, mert mindig is tudtam, hogy engem a segítő szakmába teremtett a Jóisten, de sokáig kerestem ezt a helyet. Most úgy érzem, egy év távlatában – és a nehézségek ellenére is –, hogy jó helyen vagyok.

Adott-e valaki ösztönzést arra, hogy korábbi munkatapasztalatai ellenére ezen a téren is kipróbálja magát?

Lelkészünk Feleden, Abaházi Zsolt minden támogatást és segítséget megadott, hogy bátorságra leljek és összegyűjtsem a szükséges dokumentumokat a jelentkezéshez. Jól emlékszem, hogy évekkel korábban már egyszer az egyetemmel is felvettük a kapcsolatot együtt, akkor még a diakóniai képzés iránt érdeklődve, amely végül a távolság és a családi helyzet miatt nem valósulhatott meg. De ez is hűen jelzi, hogy már esztendőkkel korábban munkálkodott bennem az Úrnak azon szándéka, hogy a szeretetszolgálat felé sodorja az életemet.

Volt-e némi betekintése a Diakóniai Központ működésébe és folyamataiba, mielőtt beadta a pályázatát az igazgatói posztra?

A Diakóniai Központ működésébe annyira láttam csak bele, mint mindenki más, aki esetleg követi a szeretetszolgálat munkásságát, Facebook-oldalát vagy honlapját. Sok tevékenység, nagy igyekezet, szűkös keretek, de rendíthetetlen hit. Ennyit láttam, s ezért jeleztem is az első személyes meghallgatás alkalmával, hogy ha egy pénzügyi szakembert keresnek erre a pozícióra, aki megoldja a diakónia gazdasági helyzetét, akkor nem én leszek a megfelelő. Ezt szintén így gondolom ma is. Bár nap mint nap küzdünk azért, hogy talpon maradjunk, még mindig erősebb bennem a diakóniai lelkület, Isten kegyelmében bízva pedig az anyagi helyzetünket is kordában tudjuk tartani.

Eddig mindegyik megválasztott vezetőnek megvolt a maga sajátos elképzelése az intézet működéséről, és megpróbálta azt a lehetőségekhez mérten a terveihez szabni. Önnek is van egyéni jövőképe, vagy inkább az elődök által felépített, már bevált folyamatokat kívánja folytatni?

Ennek a kettőnek az összhangját keresem. Mint néptáncoktató ragaszkodom a hagyományokhoz – azokhoz is, amelyeket közvetlen elődeim kezdtek el a diakónia igazgatói székében, s oly jó tevékenységeknek bizonyultak, hogy tovább éltetjük őket. Több olyan része, programja is van a Diakóniai Központnak, amelyeket viszünk magunkkal a jövőben is, mert a jól működő rendszer fontos alkotóelemeit jelentik. De vannak újabbak is, amelyeket már az én új lendületem hozott a szeretetszolgálatba, s bízom benne, hogy ezek is egyre erősödő és gyümölcsöző részei lesznek a diakóniánknak.

Hogyan látja, jót tett a Diakóniai Központnak az, hogy egy külsős szakember került az élére?

Éppen a kollégák jelezték egy-egy beszélgetés alkalmával, hogy milyen jó, hogy külsős szakemberként kerültem oda. Mert egészen más látásmóddal érkeztem, más megvilágításból látom a Központot, ráadásul nemcsak végzett diakónus nem vagyok, de lelkész sem. Csak egy nagyon lelkes, hithű keresztyén édesanya, feleség, nő.

A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Diakóniai Központja három szociális ruhabolttal is rendelkezik. Milyen feladatot kell betölteniük ezeknek az üzleteknek?

Ezek a szociális ruhaboltok nagyon fontos részei, szinte bástyái Diakóniai Központunknak. Olyan biztos pontok az ország három területén, amelyek tulajdonképpen ajtók is az emberek felé: ahol segítséget lehet kérni, ahol betekintést lehet kapni, ahol meg lehet ismerni bennünket, és lehet velünk kapcsolódni. Akár rászorulóként, akár érdeklődőként, akár adományozóként. Mindemellett a ruhaboltok védett műhelyekként működnek, így nemcsak az ajtón betérő rászorulókon segítenek, de munkalehetőséget biztosítanak fogyatékossággal élő embertársainknak is.

Idén áprilisban együttműködési megállapodást írtak alá a Magyar Református Szeretetszolgálattal. Hogyan kell értelmezni ennek a konkrét vetületét? Miben, milyen téren mutatkozik meg az együttműködés?

Istennek legyen hála, egyre több szálon kapcsolódunk a magyarországi kollégákkal, ami számunkra nagy áldás, hiszen sok területen tudunk tőlük tanulni, példát venni, erőt meríteni. Így az együttműködés tulajdonképpen keretbe foglalta mindazt az igyekezetet, amely már korábban elindult a két intézmény között, így most már a papírra vetett jóváhagyást is megkaptuk hozzá.

Ennek egyik legékesebb példája a közelmúltban megrendezett diakóniai napunk Rimaszombatban, amelyen a szlovákiai munkatársakkal együtt vettünk részt a Magyar Református Szeretetszolgálat Siketmissziójának munkatársaival karöltve. Ők voltak a napunk vezetői, a lelkünk feltöltői, a közösségünk megerősítői. Kompán Julianna és Járay Lóránd egy olyan foglalkozáson vezettek végig bennünket, amellyel játékos formában tudtunk közelebb kerülni egymáshoz, s mindemellett megérteni egymás testi vagy lelki nehézségeit is. Ez a kiindulópontja volt annak a szemléletformáló szolgálati ágnak is, amelyet szeretnénk a Diakóniai Központ tevékenységei közé is beágyazni.

De Kovách Donát és Birinyi Márk magyarországi munkatársak közbenjárásával épp egy határokon átívelő pályázat részesei is vagyunk, amely szintén a fogyatékossággal élők mindennapjainak megismerését szolgálja. Hamza Krisztina csodás kolléganővel az érsekkétyi iskola tanulóit segítettük hozzá a Bárka Táborban való részvételhez. Katona Viktória ügyvezető igazgatónővel pedig a mindennapi élet sok-sok területén oldjuk meg a helyzeteket, biztosítva egymást a kölcsönös megbecsülésről és segítségről.

A Magyar Református Szeretetszolgálat melyik tevékenységi területét szeretnék átültetni Szlovákiába? Melyek azok a programok, amelyeket hasznosnak és itt is megvalósíthatónak tart? Hiszen sok olyan kezdeményezésük van, ami az itteni nyelvi közeg, az emberhiány vagy egyéb okok miatt nem biztos, hogy működne.

Mondhatnám úgy is, hogy a szomszédban ott van a jó példa arra, hogyan is lehet a szeretetszolgálatot a lehető legteljesebben végezni. Ebből tudunk táplálkozni, ámbár saját kereteink közé beépíteni az ott tapasztaltakat nem egyszerű feladat. Csak egy példát említve: amire ott több száz munkatárs van, azt itt nálunk összesen 16 emberrel kell megoldani. De ha visszagondolok az elmúlt időszakra, végül is mindig akadt elég ember, elég erő, elég akarat az elképzeléseink megvalósításához. Éppen elég. Így mindig csak annyit merítünk a magyarországi szeretetszolgálat tevékenységeinek tengeréből, amennyit még éppen elbírunk mi magunk is.

Mennyire építenek az önkéntesekre? Van-e fogadókészség a gyülekezetek tagjaiban arra, hogy bekapcsolódjanak a Diakóniai Központ munkájába?

Nem rájuk, hanem velük, az önkéntesekkel együtt szeretnénk építeni a Diakóniai Központ templomát – ha már az előbb ilyen szimbolikus megfogalmazással éltem. Egyrészt azért, mert együtt alkotjuk azt a keresztyén értékrendű közösséget, amely a református egyházat alkotja, s amelyből a Diakóniai Központ is kialakult. Másrészt azért, mert szeretetszolgálatot nem lehet, és nem is szabad a gyülekezetek és a lelkészek nélkül végezni. Az már ennél egy jóval nehezebb kérdés, hogy ők ezt akarják-e, vagy a magukénak érzik-e. Szeretném hinni, hogy igen, bár a gyakorlat még nem ezt tükrözi. De minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy ez a jövőben pozitív irányba változhasson majd, és a Diakóniai Központ munkájába önkéntesként bekapcsolódni legalább olyan értékes feladat legyen, mint presbiteri tisztséget kapni a gyülekezetben. Ha már nyakunkon a választási időszak...

Mi a legnehezebb ebben a szolgálatban? Nagyon sok szép terv és elképzelés vár megvalósításra, ugyanakkor sok a gátló tényező is – például a szűkös anyagiak, hiszen a fenntarthatóságot is figyelembe kell venni.

Bizonyosan másként hangozna ez a válasz, ha a szociális ruhaboltunk valamelyik vezetőjét, vagy a védett műhelyünk egyik munkatársát, esetleg a diakóniai lelkészeink egyikét kérdeznénk meg. S bár én valószínűleg minden válasszal egyet is tudnék érteni – mert nehéz feladat hanyatló emberi sorsokat látni nap mint nap, nehéz helyben maradni a tenni akarásban, amikor nincs már eszközünk, lehetőségünk a valódi segítségre. Nehéz harcolni az egyházi körökben is a figyelemért, a megbecsülésért, a létünkért.

Igazgatóként azonban mégis az a legnehezebb, hogy miközben olykor egy zsonglőrt meghazudtoló módon igyekszem egybentartani a szervezetet Komáromtól Rimaszombaton át Királyhelmecig, ne engedjem, hogy tekintetem eltévelyedjen a lényegről, ami az Úrnak való szolgálat. Nem hiába az a szeretetszolgálatunk jelmondata, hogy szolgálni öröm, hiszen minden, amit a mindennapjaink során teszünk a Diakóniai Központon belül, az szolgálat, és aki szívből teszi, annak a nehézségek ellenére is öröm. Időnként azonban nehéz felülkerekedni az említett gátló tényezők terhén, és meglátni az Isten gondviselő szeretetét, valamint rendíthetetlenül hinni, hogy kegyelme által biztosítva van megmaradásunk a legkilátástalanabb helyzetben is.

Elég ehhez az imádságos lelkület? Nem titok, hogy egy szociális szervezetnek rendkívül nehéz fenntartania magát, hiszen saját bevételi forrásai jóformán nincsenek. A fillérekért árult ruhákból, lábbelikből származó összeg a munkatársak fizetését sem fedezi. Kapnak-e esetleg állami támogatást, amely biztosítani tudná a Diakóniai Központ működését?

Az imádságos lelkület nem biztos, hogy elég, de elengedhetetlen. Az anyagi helyzetünk javulásáért természetesen nekünk भी tennünk kell. Ezért írunk pályázatokat, ezért tartunk gyűjtéseket, ezért fogadjuk örömmel a felajánlásokat, és ezért igyekszünk sok olyan szolgálati ágat is a Diakóniai Központ tevékenységi körébe ágyazni, amelyekkel bizonyos bevételekre is szert tudunk tenni. Ezek mind-mind apró lépések, de a templom építését is egy-egy alapkő vagy tégla lerakásával kezdik, s utána jön a többi építőanyag. Nekünk minden alkalom, amely során igénybe veszik központunk szolgáltatásait, egy-egy ilyen tégla, hogy megerősödjünk.

Mindezen felül állami támogatást a védett műhelyek létesítése miatt kapunk, ami nagyban hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a munkatársak költségeit fedezni tudjuk. Ámbár ehhez még sokat kell tennünk, hogy hónap elején ne kelljen keseregnem a számlakimutatást látva, de ezt segíti még egy minisztériumi támogatás is, amely az egyháztól érkezik hozzánk. Így ha a helyzet nem is rózsás, de nem is reménytelen. Főként, ha azzal a tudattal tudjuk nap mint nap párnára hajtani a fejünket, hogy mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy ez működjön. Ezért látogattam el annyi lelkészértekezletre, ezért járunk annyi egyházmegyei vagy közösségi alkalomra, ezért adunk annyiszor hírt magunkról, hogy a gyülekezetek, a közösségek, a jóakaró emberek tudják: nemcsak adományokból élünk. Sőt. Sokkal örömtelibb lenne a szolgálatunk, ha a szolgálati ágaink lennének annyira igénybe véve, hogy ne is kelljen adománygyűjtést szervezni a számunkra. Hiszen mi elsősorban adni szeretnénk, kinek-kinek szüksége szerint, mert Isten gondviselő szeretetére rászorulva mindannyiunknak helye van a diakóniában.

Mi történik az adományozott ruhákkal, lábbelikkel, ha nem találnak gazdára? Kidobják vagy másként hasznosítják őket?

Egyik újabb szolgáltatásunkként jelent meg a feleslegessé váló ruhák, anyagok újrafelhasználása is. Ugyan vannak olyan – főként hagyatékból érkező ruhaadományok –, amelyekkel a kollégák sem tudnak már mit kezdeni, de amit csak tudunk, hasznosítunk. Ami a rászorulók körében már nem talál gazdára, azokat Jóság szöveteiként újragondoljuk, és ajándéktárgyak készülnek belőlük. Így szociális ruhaboltjaink csöndjét időnként nemcsak a rászorulók, de a varrógépek kattogása is megtöri, mert kolléganőink ezeken készítik a csodásabbnál csodásabb táskat, szütyőket, szíveket... Nemrégiben a tanyi napköziotthonban szívvel-lélekkel munkálkodó Csécs Ildikónak köszönhetően két szövőkeret is érkezett központunkba, így ezeket is a diakónia szolgálatába állítva ma már a felesleges anyagokból szőnyeget is szőnek a dolgos kezű kollégák.

Amióta a Diakóniai Központ igazgatónője lett, az elmúlt egy év alatt hány kilométert tett meg azért, hogy minél szélesebb réteggel megismertesse a központ üzenetét, és népszerűsítse a tevékenységüket a lelkészek, valamint a társadalom körében?

Az útelszámolások a bizonyítékai, hogy több ezer kilométer van mögöttem az elmúlt egy esztendő távlatában igazgatónőként. Mégis remélem, hogy ez csak egy apró hányada annak, ami még vár rám. Merthogy nem is az út hossza számít, hanem mindazok a kötelékek, amelyek egy-egy ilyen közeli vagy távoli alkalommal köttetnek. Mindazok a kapcsolatok, beszélgetések, bizonyságtételek, amelyeknek ezeken az utakon a részese lehetek, s amelyek sokszor erőt adnak. Erőt adnak nemcsak a hazaúthoz, hanem a következő találkozásig megtöltik a szívemet reménnyel és szeretettel.

Több mint egy év van már Ön mögött. Mi az, ami a korábban felvázolt tervek közül már megvalósult, vagy éppen folyamatban van? Milyen új szolgálatokkal bővült a kínálat?

A fentiekben említést tettem már a szociális ruhaboltok által kialakított Jóság szövetei szolgálatunkról, amely ajándéktárgyak formájában hozza közelebb a diakóniát az arra nyitott szívűekhez. Ebt teszi a Magvető foglalkozásunk is, amelynek keretein belül interaktív és népi játékokkal, néptánccal, előadásokkal igyekszünk közelebb hozni szeretetszolgálatunkat az emberekhez. De az egymásra való odafigyelés fontosságát tűzte ki célul a most kialakulóban lévő szemléletformáló foglalkozásunk is, amely a szociálisan vagy egészségügyileg nehezebb helyzetben lévők életébe kíván bepillantást nyújtani. Ezzel szeretnénk segíteni az embereknek, a közösségeknek, a gyermekeknek egymás megértésében és elfogadásában, hogy kevesebb elkapott tekintet, de több odaforduló, szeretetet tükröző mosoly legyen az emberek arcán egymás felé – főként azok között, akiket keresztyén lelkülettel áldott meg a Jóisten.

Mindezek mellett továbbra is működik adminisztrációs szolgáltatásunk az arra rászorulók számára, illetve a gyülekezetek terheinek megkönnyítésére. Továbbá az egészségügyi kellékek kölcsönzése és a lelkigondozói szolgálat is már évek óta jól működő részei a diakóniának. Utóbbit az érsekkétyi érkezésemmel mediációs – békéltető – szolgálattal is kiegészítettük, látva és tapasztalva azt az emberi igényt, amely a békében való együttélésre ösztönöz bennünket, nemcsak önmagunkkal, de felebarátainkkal egyaránt. Örömmel tölt el, hogy az elmúlt időszakban a diakóniai lelkigondozói szolgálat iránt is egyre növekszik az érdeklődés, amely személyesen elsődlegesen Komáromban, előzetes egyeztetést követően távolabbról is elérhető, kivételes esetben pedig online formában is megvalósítható.

Több mint egy év után elmondható, hogy a Diakóniai Központ kezd olyanná formálódni, amilyennek Ön azt a pályázatában megálmodta?

Határozottan nem, mert ami most formálódik, az bőven túlmutat mindazon, amit én a szeretetszolgálattal kapcsolatban valaha is megálmodtam.

Mi volt az elmúlt 15 hónap legmeghatározóbb, legfelemelőbb pillanata vagy visszajelzése, ami megerősítette Önt abban, hogy jó helyen van?

Az elmúlt 15 hónapban álltam már a Zsinat előtt, hogy értékeljék a munkámat. Izgatottan hebegtem-habogtam a lelkészek előtt, hogy hátha észreveszik a Diakóniai Központot, és megtalálják benne a helyüket. Néztem kiábrándultan az emberek szemébe, akikből hiányzott a szeretetszolgálat lelkülete. De fürkésztem az emberek érdeklődő tekintetét is egy-egy kitelepülés alkalmával, remélve, hogy az ajándéktárgyakkal, a foglalkozásokkal majd közelebb kerülnek hozzánk. Vettem részt konferencián, adtam elő szívvel-lélekkel, elhivatottan a szeretetszolgálatról. Néptáncoltattam gyerekeket szemléletformáló foglalkozásokon, és dalban vetettem el a diakónia magvait közösségekben.

De a legmeghatározóbb pillanat mégis az volt, amikor megtanultam csendben lenni. Áldott csendben lenni. Amikor mindaz, amiről az ember korábban csak beszélt, mindaz, amiért nap mint nap dolgozott, amit oly sokszor imába foglalt, egyszer csak valósággá válik. Amikor a templomban az egyik ember odaül a mellé, akitől eddig a harag tartotta távol. Amikor valaki segítő kezet nyújt a másiknak ahelyett, hogy elfordította volna a fejét. Amikor egy gyermek önzetlen szeretete egy foglalkozás során válik világossá az egész közösség számára.

Van egy diakóniai lelkületű népi játék, amelynek a végén a gyermekeket meg szoktam kérdezni, melyik része tetszett nekik a legjobban: amikor annyi virágot vehettek el a többiektől, amennyit akartak, vagy amikor az ő kezükből vehetett el bárki, amennyit akart, esetleg az, amikor annyit tudtak adni a másiknak, amennyit csak akartak. Egy leányka őszinte válasza a Diakóniai Központ lelkületét is hűen tükrözi: nagyon jó érzés volt adni, de ha én nem kaptam volna előtte virágot, akkor adni sem tudtam volna miből.

Ha öt év múlva tekintenénk vissza erre a beszélgetésre, mi lenne az a három fő cél, amit addigra mindenképpen szeretne elérni a központ élén?

Ha öt év múlva is én leszek a Diakóniai Központ élén, akkor az azt fogja jelenteni, hogy sikerült egy önmagát fenntartó, diakóniai lelkületben gazdag, sokrétű szolgálati ággal rendelkező szeretetszolgálatot felépíteni.

Iski Ibolya

Fotó: Szarvas László, Diakóniai Központ