Mt 22,23-33: „Azon a napon szadduceusok is mentek hozzá, akik azt állítják, hogy nincs feltámadás, és megkérdezték őt: Mester! Mózes ezt mondta: „Ha valaki úgy hal meg, hogy nincs fiúgyermeke, akkor testvére vegye feleségül az asszonyt, és támasszon utódot testvérének.”

Volt nálunk hét testvér: az első, miután megnősült, meghalt, és mivel nem volt utóda, a feleségét testvérére hagyta. Hasonlóan a második is, a harmadik is, és így egymás után mind a hét. Végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor tehát a hét közül melyiké lesz az asszony, hiszen mindegyiké volt?

Jézus így válaszolt nekik: Tévelyegtek, mivel nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát. Mert a feltámadáskor nem házasodnak, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben. A halottak feltámadásáról pedig nem olvastátok-e, amit Isten mondott nektek:

 „Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene”? Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Amikor a sokaság ezt hallotta, álmélkodott tanításán.“

 

Már a legősibb kultúrákat is foglalkoztatta a kérdés: mi van a halál után? Van-e valami egyáltalán, vagy csak annyi az élet, ami itt, ebben a földi létben megtapasztalható? És ahány kultúra, ahány vallás, annyiféle vélemény, elképzelés és reménység létezik arra nézve, hogy mi történik az emberrel, ha lejár a földi ideje, és el kell hagynia ezt a világot.

Mi, keresztyének abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy Isten minket nem akar ezen a téren sem bizonytalanságban hagyni. A Szentírás, amely hitünk szerint Isten kijelentése, számtalan helyen beszél nekünk arról, mire számíthat az ember, ha lejár a földi ideje. Az egyik ige például egészen nyíltan fogalmaz:

„Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.” (1Thessz 4,13–14)

Ide kellene mindannyiunknak eljutni, akik keresztyénnek valljuk magunkat: hogy ne legyen bennünk semmiféle bizonytalanság, és főleg félelem azzal kapcsolatban, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk. Hiszen Isten Igéje bátorít minket, hogy ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.

Ez kell hogy legyen a mi reménységünk, ebbe kell minél erősebben, hittel kapaszkodnunk, hogy ne legyünk „21. századi szadduceusok”, akikről azt olvassuk a mai igeszakaszban, hogy nem hitték el a feltámadást. Hogy helyette mi volt a reménységük, az nem derül ki a történetből, de valószínűleg annyi, amennyit Mózes öt könyvéből ki lehet kutatni, mivel ők kizárólag ezeket a könyveket fogadták el az ószövetségi iratok közül.

A történetben a szadduceusok akár jó példaként is állhatnának előttünk, hiszen Jézushoz mennek a kérdésükkel. Mondhatni: a legjobb helyen vannak hitbeli gyengeségükkel, mert ha valaki tud rajtuk segíteni ezen a területen is, az éppen Jézus. Itt ezt szeretném most üzenetként hirdetni a kedves hallgatóknak: ez ma is így van.

Aki még nem tud hinni, vagy aki elakadt a hit útján, és tele van kérdéssel, bizonytalansággal – esetleg egyenesen félve tekint előre, hogy mi lesz vele, ha innen mennie kell –, annak Jézushoz kell jönnie, Őt kell keresnie, Őt kell segítségül hívnia, és megszólítania a személyes imádságban, mert a feltámadás kérdésében Ő a legnagyobb tekintély! Ő tud ma is élő hitre elsegíteni, belső békességet adni és a kételyeket eloszlatni. És ezt nem úgy mondom, mint aki csak tanulta, hanem mint aki átélte, hogy ez igaz. Így mondja az egyik helyen Ő maga bátorításul:

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek!” Jól teszi az ember, ha ezt komolyan veszi és megéli.

Sajnos a szadduceusok nem becsületesen közeledtek felé. Ők valójában nem kérdezni akartak Jézustól valamit, amire nem tudták a választ, hanem tulajdonképpen csak provokálni akarták Őt. Bosszantani, esetleg nehéz helyzetbe hozni a rafinált kérdésükkel: a hét testvér közül vajon kié lesz majd végül az az asszony, akit a sógorházasságnak köszönhetően mindegyik testvérhez hozzáadtak, miután egymás után megözvegyültek?

De Jézus számára még a provokáció is olyan helyzet, amelyet Ő ki tud használni arra, hogy tanítson, és valamit elmondjon Isten országáról. A szentíróknak hála pedig ez a tanítás nemcsak azoknak szólt, akik ezt akkor hallották, hanem nekünk, mai embereknek is, akik a Bibliában olvashatjuk. Jézus itt egészen konkrétan azt mondja, hogy a feltámadáskor már nem úgy működnek majd ezek a családi kapcsolatok, mint most, a földi életben. Úgy fogalmaz: „...a feltámadáskor nem házasodnak, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben.”

Vagyis ebből arra lehet következtetni, hogy férj és feleség házassága nem örökre szól? Vajon a mennyben nem leszünk együtt házastársakként? A szó szoros értelmében nem. Ugyanakkor együtt leszünk, ha mindketten hittünk az Úr Jézusban, és igyekeztünk a házaséletben is szentül élni. De Jézus például mond olyat is az utolsó időkről, hogy „azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban, az egyik felvétetik, a másik pedig otthagyatik” (Lk 17,34), vagyis a hívő felvitetik, aki pedig nem hitt, az nem.

Egy idős lelkésztől hallottam egyszer az egyik prédikációjában, milyen megrendítő élmény volt számára látni a felesége elköltözését. Ült az ágya mellett, fogta a kezét, és ahogy eljött az idő, az asszony szeme egyre inkább lecsukódott. Egyszer csak azonban – mint aki meglátott valakit, akinek nagyon örül – kikerekedett a tekintete, az arca mosolyogni kezdett, és pár másodperc múlva így halt meg. Az idős lelkész azt mondta: ott a felesége már nem neki, a földi férjnek örült, hanem annak a mennyei Vőlegénynek, aki eljött érte, és magával vitte.

Ez történik minden hívővel, aki itt a földön már összekötötte az életét az Úr Jézussal. Aki elhitte az evangéliumot, komolyan megbánta a bűneit, de azt is komolyan vette, hogy a bűnei meg vannak bocsátva a megfeszített Jézus Krisztusban; és aki hálából odaszánta az életét ennek a kegyelmes Jézusnak a követésére és szolgálatára. Az ilyeneknek szólnak a Biblia drága ígéretei a feltámadásról és az örök életről.

Mi, keresztyének nem hiszünk a lélekvándorlásban, nem hiszünk a magunk jóságában és annak üdvözítő erejében, de nem hiszünk abban sem, hogy csak egyetlen hely létezik, ahová menni lehet a halál után, és hogy végül úgyis mindenki a mennybe jut. Ebben nem hiszünk, mert a Biblia alapján ez nem igaz!

Mi, keresztyének a Bibliának hiszünk, és a Biblia Istenében bízunk. Nem magunk találjuk ki, hogy mi és hogyan legyen, hanem elhisszük azt, ami meg van írva. Mert ha nem így teszünk, mi is ugyanúgy tévelyegni fogunk, mint a szadduceusok. Azt mondja nekik Jézus:

„Tévelyegtek, mivel nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát.” Minden tévelygésünk mögött ez áll: nem ismerjük eléggé az Írást, és ennélfogva nem tudunk arról sem, milyen hatalmas az Isten, és mennyire szeret minket.

Szeretném bátorítani mindenkit, hogy minden békétlenség, nyugtalanság, félelem és reménytelenség ellenszere az Úr Jézussal való élő kapcsolat, valamint a Szentírás rendszeres olvasása és tanulmányozása. Meg van írva: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen.” (2Tim 3,16–17)

Testvérek! Ma csak egyetlen kérdésre próbáljunk meg becsületesen és őszintén válaszolni – arra, amelyre egyébként minden úrvacsorai alkalommal rámondjuk, hogy „hiszem és vallom”. A tapasztalat azonban az, hogy ez sokszor gépiesen jön belőlünk, anélkül, hogy az értelmét őszintén megvizsgálnánk magunkban.

A kérdés így hangzik: „Hiszitek-e, hogy Isten, aki feltámasztotta az Úr Jézus Krisztust, általa minket is feltámaszt a halálból, és halandó testünket halhatatlanságba öltöztetvén átvisz az Ő örök dicsőségébe?” Hiszed és vallod? Merd nyugodtan elhinni, mert ez az igazság! Jézus éppen a gyászolóknak mondta ezt önmagáról: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él. Hiszed-e ezt?”

Kívánom mindannyiunknak, hogy akiben még nincs ott ez a reménység, az szülessen meg benne; akiben pedig már ott van, váljon még erősebbé. Így valóban békességgel és tiszta szívvel tudjuk majd vallani a jól ismert ének szavait:

„Nincs már szívem félelmére / Nézni sírom fenekére, / Mert látom Jézus példájából: / Mi lehet a holtak porából. / Szűnjetek meg, kétségeim, / Változzatok, félelmeim, / Reménységgé s örömökké, / Mert nem alszom el örökké!” Ámen.

Reformata, II