Gyermekeinket Isten ajándékaként fogadtuk el

2018. március 14., szerda

A Család évében szeretnénk különféle családokat is bemutatni, akik valamilyen módon példaértékűek lehetnek mások számára vállalásaikkal, az Istenbe vetett bizalmukkal és a rá való hagyatkozásukkal. Sorozatunkban először a Diósförgepatonyban szolgáló Tompa Veronika lelkipásztor családját mutatjuk be, aki férjével, Attilával együtt Isten áldásaként és ajándékaként fogadták mind a négy gyermeküket.

Tompa Veronika 2003-ban végezte el a teológiát Komáromban. Majd Rozsnyóra helyezték, innen Dunaszerdahelyre került. 2009-ben választotta meg a diósförgepatonyi gyülekezet lelkipásztorául. Férjével a közös életüket nem a szolgálati lakásban, a parókián kezdték el, hanem egy kölcsönbe kapott házban, mivel akkoriban az egyházközség még nem rendelkezett saját lelkészlakkal. Ide született az első két fiúgyermekük. Mire megérkezett a harmadik fiú és a negyedik, aki kislány lett, addigra elkészült a több évi építkezés után az új parókia, amelynek megtervezésével Veronika építészmérnök férjét kérték fel. De kezdjük az elején.

A pozsonyi Duna utcai gimnázium elvégzése után jelentkezett Komáromba a teológiára. Akkoriban még a Kálvin János Teológiai Akadémián képezték a jövendő lelkipásztorokat, Ön is itt kezdte el a teológiai tanulmányait, illetve már a Selye János Egyetem Református Teológiai Karán fejezte be az utolsó éveket. Miért ezt a pályát választotta? Mindig lelkipásztor szeretett volna lenni?

Nagyapám lelkész volt, illetve többen is a családban, de nem azért választottam a teológiát, hogy folytassam ezt az örökséget. Kisiskolás koromban tértem meg, és állandóan foglalkoztatott az a vágy, hogy miként tudnék szolgálni az Úrnak.  Úgy gondoltam azonban, hogy a hivatalból való szolgálat céljából el kell végeznem a teológiát. Majd rábíztam magam az Úrra, hogy hová küld, hol szeretne látni engem, végül lelkészi szolgálat lett belőle.

Rozsnyó volt az első szolgálati helye segédlelkészi beosztással. Mennyi ideig volt Rozsnyón?

Két évig tartott az ottani szolgálatom, Churáček-Sindelár Alenával voltam segédlelkész Molnár Árpád lelkipásztor idejében, akkor még ő volt a gyülekezet lelkipásztora. Az első szolgálati hely nagyon érdekes volt, hiszen itt lehetett kamatoztatni a tanultakat, ugyanakkor messze volt az otthontól, Pozsonytól, de mivel új volt, ezért izgalmas is. Volt benne némi pátosz is, hiszen nagyapám, Tömösközy László is éppen ott kezdte segédlelkészi szolgálatát. A gyülekezet jó szívvel emlékezett rá és különösen szép és jó emlékek fűznek Rozsnyóhoz.

Aztán innen két év elteltével került vissza Komáromba, ahol a teológiai tanulmányait végezte. Miért?

Egyszerűen áthelyeztek.

Mennyire volt meghatározó az Ön életében ez a komáromi szolgálati idő, ahová már beosztott lelkipásztorként került?

Ez is rendkívül érdekes volt. Egyedülállóként kerültem oda. Sok érdekes, új szolgálati területet ismerhettem meg Komáromban, ezért is nagyon hálás vagyok. Sőt, azért is, mert a férjem is itt ismertem meg. Így a jövő szempontjából pedig határozottan jó döntés volt, hogy itt szolgálhattam, hálás vagyok Istennek ezért az állomásért is.

Majd Dunaszerdahely következett, közelebb a szülőkhöz. Milyen volt ez az időszak?

Három évig szolgáltam Dunaszerdahelyen, 2006–2009 között, ahol másfajta, változatos szolgálatok kerültek előtérbe.  De bárhová is szólt a megbízatásom, mindenütt mást mutatott meg Isten. Kiélhettem azt, hogy valóban a szolgálat sokrétű és sok mindent magába foglal, s jó volt ezt megtapasztalni. 

2009-ben jött a felkérés a diósförgepatonyi egyházközség részéről az üresen lévő lelkészi állás betöltését illetően. Meglepte ez a felkérés, vagy már vágyott arra, hogy önálló lelkészi szolgálatot végezzen?

Meglepett, de vártam is egy ilyen felkérést. Volt egy ilyen kérésem Isten felé, hogy addig amíg egyedül vagyok, engedje meg, hogy városban szolgálhassak. Pozsonyban, városi környezetben nevelkedtem, ehhez voltam szokva. Mindegy volt, hogy hol és milyen: kicsi vagy nagy, csak város legyen. Ez a kérésem meg is adatott: Rozsnyón, Komáromban és Dunaszerdahelyen szolgáltam. Annyit mondtam még akkor Istennek, ha úgy dönt, hogy falura kell mennem, arra akkor kerüljön sor, ha már ad mellém társat, családot, mert úgy a kis- vagy a nagyobb falusi életet is fel tudom vállalni. Végül is Isten válasza volt, hogy faluhelyre kerültem, ami már előrevetítette azt is, hogy nem egyedül kell ott lennem. Egyrészt ezért is nem lepett meg a felkérés, másrészt viszont mégis, mert Isten csodálatosan elrendezte az életet a számomra.

Ebben az időben kérte meg Attila a kezét, vagy már korábban eldöntötték, hogy házasságot kötnek?

2008-ban volt a lánykérés. Alig egy éves jegyesség után összeházasodtunk. Családalapításban nem gondolkodhattunk Dunaszerdahelyen, de nem is tettünk ilyen lépéseket. Azért imádkoztunk, hogy Isten adjon nekünk egy olyan helyet, ahol kiterjedhet a családunk.

Attila hogyan emlékszik vissza a megismerkedésükre?

2005 nyarán ismerkedtünk meg, amikor Veronikát Komáromba helyezték át, onnantól kezdve a barátságként indult kapcsolat folyamatosan elmélyült, főleg akkor, amikor Veronika már elkerült Komáromból Dunaszerdahelyre.

V: Attila Pozsony és Komárom között ingázott. E-mailes kapcsolatban maradtunk a komáromi szolgálat után. Egyszer bátorkodtam megírni neki, ha úgyis ezen a vonalon jár, leszállhat Dunaszerdahelyen és találkozhatunk. Ő pedig úgy döntött, él ezzel a lehetőséggel.

Ezt biztatásként fogadta Veronika részéről? Szimpátia már megvolt kettejük között?

A: Igen.

Hosszú távú elképzelése is volt már Veronikával kapcsolatban, vagy még mindig az ismerkedésnek az időszaka volt?

Ez még az ismerkedésnek volt az időszaka, aztán folyamatosan kialakult ez a gondolat, hogy miként lehetne tovább. Amikor elkezdődött az együttjárás időszaka, fél év telt el a leánykérésig.

V: Ahogyan elkezdtük a közös kapcsolatot, úgy véltük, annak a házasságkötésben kellene végződnie. Nem kísérleteztünk, nem gondolkodtunk abban, összejön-e vagy sem.  Fél évvel később, ahogy Attila megkérte a kezem, már teljesen egyenes út vezetett a házasságig. Nem gyártottunk elméleteket, mi lenne a jó vagy a rossz választás. Egymást ajándékba kaptuk, így fogadtuk el egymást és nem fűztünk további elméletet arról, hogy mit kellene még kipróbálunk.

Amikor házasságkötésre készültek, akkor mindent alaposan megbeszéltek? Például, hogy hány gyermeket szeretnének?

A: Számunkra természetes volt, hogy szeretnénk gyermekeket. Hogy hányat, az nem volt megbeszélés tárgya, folyamatosan alakult ki.

Tehát nem úgy gondolkodtak, hogy majd ha már meglesz a mi kis otthonunk, felépül a parókia, majd akkor?

V: E nélkül is vállaltuk. A házasságkötés után egy évvel meg is született az első gyermekünk. Úgy véltük, hogy ha abban a lakásban elférünk ketten, akkor hárman is. Valahogyan nem gondolkodtunk túlságosan sokat azon, hogy hány gyermekünk lesz még, hogyan tovább. Elfogadtuk mindig azt, ami jött. És ez így volt jó. Egyik gyülekezeti tagunk egyedül élt egy hatalmas házban, felajánlotta, hogy addig ott lehetünk, amíg fel nem épül a parókia. A ház egyik felét le lehetett úgy választani, hogy mindenünk megvolt, amire szükségünk volt. Még mindig hálásak vagyunk azért, mert akkor jött ez a lehetőség, hogy tudtunk hol együtt lakni. 

Meglepte Önöket, hogy gyorsan jött az első gyermek?

V: Amikor 2009-ben férjhez mentem, az egyik gratuláló rokon mondta jókívánságként, hogy egy év múlva „kisbabát”. Szinte percre pontosan egy év múlva meg is született kisbabánk, vagyis az első fiú. Eleinte úgy gondoltuk Attilával, hogy jó lenne egy kicsit várni, ismerjük meg először a gyülekezetet, illeszkedjünk be a közösségbe, így lenne a jobb. Viszont nemsokára kiderült, hogy gyermeket várok és tovább nem volt kérdés.

A: Amikor megszületett a második, nekem sem volt ellenemre, hogy legyen több gyermekünk. Majd jött később a harmadik, végül a negyedik, aki kislány lett. Az elején talán gondolati síkon ott volt, hogy jó lenne egy kicsit várni, mert a két kicsi egyszerre sok, de bevallom, jól éreztem magam az apuka szerepében.

Aztán szinte egymás után jöttek a többiek is.

V: Az első volt Barnabás, a második pedig, aki egy évvel utána született, a Mátyás nevet kapta.  Aztán a két fiú után három évre érkezett meg Simon. Majd két és fél év után a várva várt kislányunk, Liza látta meg a napvilágot.

Nem egész hét év alatt hattagúvá bővült a család. Hogyan lehetett szolgálni az elején két kisgyermekkel?

Nagyon nehéz volt. Nekem is új volt a helyzet, nemcsak, ami az önálló gyülekezeti szolgálatot illeti, hanem a két kisgyermek megszületése és az anyává válás. Attila nélkül viszont nem ment volna. Hihetetlenül nagy segítséget jelent, hogy olyan foglalkozása van, amit bárhol, bármikor végezhet. Csak egy asztal és egy számítógép kell hozzá. Felvállalta azt, hogy neki nem lesz „normális” munkahelye, ahová reggel bemegy, délután pedig hazajön. A családért feladta, illetve vállalta azt, hogy majd éjszakánként fog dolgozni. Egyébként úgy gondolom, hogy ezekben az években is maximálisan elláttam azt a szolgálatot, amit elvárt volna tőlem az egyház vezetése vagy a gyülekezet.

Közben pedig épült a parókia. A tervezője, a férj, Attila volt. Úgy rajzolta meg a falakat, hogy abban sok gyermek férjen el?

Elsősorban parókiát kellett terveznem, nem pedig saját házat. Egyrészt kihívás is volt a számomra ez a feladat, másrészt az is jó volt, hogy tudtam, mi fogunk benne lakni. Persze benne volt a saját elgondolásunk, az igényeink is az épületben, de mindenekelőtt olyan parókiát kellett tervezni, amelyik a mindenkori lelkészcsaládok igényeit ellátja. A parókia 120 négyzetméter. Van benne három szoba és egy nappali. A lakóhelyiségek úgy vannak kialakítva, hogy akár el is zárhatóak, ha kisebb család költözne a parókiára.

Mennyire tudott besegíteni a gyermekek körüli teendőkbe?

Kénytelen voltam belefolyni a gyermeknevelési teendőkbe. A szüleink távolabb élnek tőlünk, így nem tudnak részt venni a mindennapjainkban. Eleinte nehezebb volt, amikor még „rendes” munkahelyem volt, ahová naponta be kellett járnom, de végül sikerült úgy megoldani, hogy vállalkozóként itthonról tudjak dolgozni. Ez egy döntés volt a részemről a gyerekek és a gyülekezet miatt is, mivel főleg azzal tudok segíteni, ha itthon maradok a gyerekekkel, amikor a Veronikának el kell mennie szolgálati célból. Ez ugyan a munkaidőm kárára megy, de jelenleg így tudok könnyíteni a feleségem vállán lévő terheken. 

Hogyan zajlik egy hagyományos  nap egy ilyen nagy családban? Az első két fiú már iskolás, így ők reggel elmennek otthonról és délután jönnek haza, míg a másik kettő otthon van. Zajosak a reggelek és aztán minden elcsendesedik, vagy csak két gyermekkel lett kevesebb, de Simon és Liza is tud eléggé hangos lenni, illetve igénylik a szülői odafigyelést?

Úgy osztottuk be a türelmünkre való tekintettel, hogy Attila ébred korán a két idősebb fiúval, majd elviszi őket az iskolába. Nekem pedig az éjszakai műszakok jutottak a kicsikkel. Két-három óránként vagyok fenn velük. Egyébként nagyon hangos egy-egy nap, amikor mindannyian együtt vagyunk. Ha egy szóval szeretném kifejezni, akkor olyan olaszos hangulatban élünk. El lehet képzelni milyen, ha mindenki egyszerre beszél. Nagyon nehéz meghallani egymás hangját. Ha a két fiú hazajön az iskolából, akkor a sok megszerzett információt azonnal szeretnék átadni és csak mondják a magukét. Persze, a kicsik meg nem szűnnek meg létezni attól, hogy a nagyok hazajöttek, ők szintén értésünkre akarják adni, hogy mi van velük, vagy mi érdekli őket, mi kell nekik. Iskola után van az uzsonna ideje, majd átismételjük az iskolában tanultakat, végül egy kis játék következik még a lefekvés előtt. Attila teszi le aludni a fiúkat. Bevezettük azt, hogy amikor lehiggadtak és lenyugodtak, az ágyban még mindenki elmondhatja kötetlen beszélgetés keretében milyen napja volt, mi volt a jó és a rossz. Ez egy remek időtöltés az apa és a fiai között, olyan fiúsan meg tudják beszélni a dolgaikat.

Attila: Már a kisebbik, a három éves is csatlakozott az esti beszélgetésekhez. A maga szókincsével, értelmével, már ő is elmondja egy-egy nap történését.

Hogyan fogadta, amikor kiderült, hogy a negyedik gyermekük nem fiú, hanem végre lány?

A: Örültem neki, tényleg jól jött egy kislány is a családba.

V: Én nagyon vártam. Már Barnabást is kislánynak szerettem volna, de nagyon hálás vagyok a három fiamért. Hihetetlenül édesek, aranyosak, egészen jó temperamentumuk van. Lizát viszont egészen más emóciókkal vártuk. Amikor Simonnal voltam áldott állapotban, az orvos megkérdezte, megmondja-e a gyermek nemét. Én pedig azt válaszoltam, csak akkor, ha lány lesz. Azt válaszolta – s ezzel mindent elárult –, hogy akkor nem mond semmit. Lizánál is feltettem egy hasonló kérdést. Arra voltam kíváncsi, hogy merhetek-e lány nevekben gondolkodni. Ő pedig bátorított ebben.

Liza még csak egy éves múlt, nagyobb törődést igényel. El tud vele menni  gyermekfoglalkozásokra?

Kiszámíthatatlan minden pillanatunk, így nem járunk sehová. Amikor Barnabás született, jártunk a helyi óvoda foglalkozására egészen Mátyás születéséig. De aztán már nem futotta az időmből, közben a kör is megszűnt.

A szüleik mit szólnak a sok unokához?

A: Azt hiszem meglepődtek, amikor a harmadikról és a negyedikről volt szó, de elfogadták és támogattak minket.

V: Jól vették az akadályokat. Meglepődtek, amikor Barnabás – aki a hírvivő szerepet töltötte be – bejelentette, hogy új kistestvér várható. Nagy csend volt négy–öt percig, de aztán örültek ők is. Azt gondolom, hogy e mögött a féltés volt. Borzasztóan féltettek engem, már nem vagyok húsz éves. Sok komplikáció tud lenni szüléskor, emiatt is aggódtak. Amikor a harmadik fiú, Simon született, egy beszolgáló orvos a szülőasztalon közölte velem, tudatában vagyok-e annak, hogy én itt és most meghalhatok. A két tolófájás között nem volt éppen egy vidám információ. Nehéz volt ezek után, mert a félelem be tudja fészkelni magát az ember lelkébe, és mindenkire rátelepszik. Elhinni és bízni abban, hogy minden rendben lesz, sokkal nehezebb. Éppen ezért féltettek bennünket, hogy bírja-e majd az egészségem, az állapoton. De hála az Úrnak, semmi nehézség vagy probléma nem volt sem a Lizával való terhesség alatt, sem a szülés közben. Minden nagyon jól ment. Az első két szülésnél volt némi komplikáció, vérveszteség is, amit pótolni lehetett. Az érthető aggódás emiatt volt a harmadiknál, hogy baj lehet belőle. Isten azonban megőrzött bennünket, mint ahogy eddig mindig mindenben.

A szüleik besegítenek szükség esetén, tudnak velük számolni?

V: Az én szüleim már nyugdíjasok. Édesanyám nagyon sokat segített az első két gyermek születésekor, aztán egészségileg egy kicsit lerobbant, így már nem tud annyira besegíteni. Édesapám viszont nagyon sokszor jön, amikor csak hívjuk. Ha hirtelen szükség van a jelenlétére, akkor fölül a vonatra és már jön is Pozsonyból. A komáromi nagyszülők még dolgoznak, hétközben nem is tudnak jönni, de nagyon igyekeznek. Mindent megtesznek azért, hogy ők is kivegyék a részüket a segítségből. Nagyon hálásak vagyunk értük.

Valamilyen érdekes történet fűződik a nagy családjukhoz?

A: Amikor még „csak négyen” voltunk, felkínáltak nekünk egy használt, hét személyes autót. Eleinte úgy gondoltuk, nincs rá szükségünk, bár nagyon ott volt bennünk, hogy jó lenne, de nem tudtuk ténylegesen eldönteni megvegyük-e vagy sem. Autóval mentünk valahová és útközben is ez volt a téma. A feleségem mondta is, hogy Isten nem fogja elénk ledobni azt az autót, hogy akkor most vegyétek meg. Mentünk tovább és megérkeztünk egy nagyon szűk utcába, ahol sok autó parkolt, alig volt hely. Az egyik autó éppen belógott az útra, meg kellett állni és elengedni a szembe jövőket. Várakozás közben vettük észre, hogy a minket akadályozó autó éppen olyan típusú, amilyet felajánlottak nekünk. Egyfajta jelként fogtuk fel. Egymásra néztünk és azonnal tudtuk, hogy most már nem kérdés: meg fogjuk venni. Tizenegy hónapra rá pedig megszületett a harmadik gyermekünk.

V: Érdekes volt, mert el akartak nekünk adni egy autót, de nem értettük, hogy az miért kellene nekünk. Úgy vélem, Isten már akkor tudta, hogy szükségünk lesz rá. Csak bennünk volt egyfajta félelem, merjünk-e ilyen döntést hozni.

Merjünk-e sok gyermeket vállalni? Vagy ez nem vállalás, hanem inkább az áldás elfogadásának a kérdése? Bár igaz az is, hogy nem könnyű négy gyermeket nevelni a sok gond és törődés miatt.

V: Ennek a világnak sokszor az a baja, hogy túl sokat töpreng, túl sokat tervez. Aztán vagy megvalósítja álmait, vagy nem tesz érte semmit. Mi semmit sem terveztünk előre és nem is gondolkodtunk azon, mennyi legyen és hogyan lesz majd. Egészen egyszerűen azt a vágyat, amit Isten elénk adott, amit elültetett a lelkünkben, annak engedtünk és nem bántuk meg a mai napig sem. Ha tanácsot kérne tőlünk valaki azt mondanánk, hogy minden gyermeket, amit Isten ad, ajándékba adja. Fogadják el, örüljenek nekik, élvezzék, hogy vannak utódok, akiknek átadhatják a hagyományaikat, gondolataikat, s mindazt, amit megéltek, megtapasztaltak az életben.

Függetlenül az anyagiaktól? A kérdés csupán azért merült fel, mert sokan az anyagiakra hivatkozva nem vállalnak több gyermeket, mert nem tudnák felnevelni a jövedelmükből. Ugyanakkor egy lelkészi fizetés sem magas…

V: Egyikünk fizetése sem arról szól, hogy nagycsaládot lehetne belőle eltartani. Nem azért vállaltuk őket! Mi minden alkalommal megtapasztaltuk azt, hogy Isten szeretete a rólunk való gondoskodásban is megnyilvánul. Minden, amire a gyermekeinknek, nekünk felnőtteknek, mint Isten gyermekeinek szükségünk van mindig megkaptuk a kellő időben, a megfelelő mennyiségben. Nem látunk hiányt semmiben. Egyik gyermekünk sem mondhatja azt, hogy neki miért nincs ez vagy az, ami a másiknak van. Igyekszünk a tőlünk telhetően minden szükségest megadni nekik. 

A: Biztosan van ilyen nyomás, hogy az ember vállaljon-e egyáltalán gyermeket, ha igen, mennyit. Nem releváns arra hivatkozni, hogy a meglévő anyagiakkal nem bírná valaki felnevelni a gyermekeit. Elég csak arra gondolni, hogy a nagyszüleink idejében a sokkal szegényebb környezetben is felnevelték a sok gyermeket. Sokszor érkezik anyagi segítség olyan helyekről, ahonnan nem is gondoltuk volna. Mellesleg alacsony költségvetéssel is lehet élni.

Miért jó a sok gyermek? Vállalás kérdése csupán? Vagy azért reálisnak kell lenni, mert fáradságos is egyben, de ugyanakkor szép feladat is a sok gyermek nevelése.

V: Ez mind együtt. Az ember nem tudja, hogy mire vállalkozik, amennyiben a vállalkozás szót szeretnénk ennek kifejezésére használni. Bár a napokban olvastam egy cikket arról, hogy ha a gyermeket ajándékként fogadjuk el, akkor ajándék és elfogadjuk, nem pedig vállaljuk, mert az ajándékot nem vállaljuk, hanem elfogadjuk. Elfogadtuk mi is őket. Biztos, hogy nem mindig sikerül úgy a gyermeknevelés, ahogyan azt elképzeljük, vagy szeretnénk. Sokszor mi is fáradtak, idegesek, türelmetlenek vagyunk és ezt ők is érzik. Nem jó kifejezés, de „megisszák a levét”. Nekik sem olyan könnyű, meg nem minden olyan paradicsomi helyzet itt, de igyekszünk jól csinálni, s bízunk benne, hogy nem okozunk sok fájdalmat és törést a lelkükben.

Boldogok?

V: Szerintem igen, illetve bízunk abban, hogy ha a gyermekeink felnőttként majd visszaemlékeznek a gyermekkorukra, akkor el tudják mondani: boldog gyerekkoruk volt.

Kép és szöveg: Iski Ibolya

események továbbiak →