„Több gyermeket szerettünk volna, de nem terveztük el, hogy mikor szülessenek meg: egymás után jöjjön a négy vagy öt, vagy inkább kisebb szünetekkel a két születés között” – mondja Ivett, mert egyrészt azt tartották inkább elfogadhatónak, ahogyan Isten adja őket, másfelől pedig ahogyan ők magukat is érezték az ezzel járó feladatok elvégzésére.  „Nem mi akartuk szabályozni a gyermekeink fogantatásának az idejét, Isten áldásának, ajándékának fogadtuk el a jövetelüket, még akkor is, amikor esetleg viccesen így fogalmaztunk: „Nincs Uram, csak ez az egy áldásod?” - meséli a tíz éve Kistárkányban szolgáló lelkipásztor hozzátéve, hogy a számokon sem gondolkodtak. Azt azért elárulja, hogy például tizenhat gyermek fogadására, nevelésére alkalmatlanok lettek volna mind lelki, mind fizikai értelemben, de az Úr jól tudja, ki mennyi terhet bír el, és ők az ő áldás-terheikkel elégedettek, és hordozni tudják őket. Legidősebb gyermekük, az elsőszülött fiú, Márton, huszonegy éves, másodéves egyetemista Debrecenben, mérnök-informatikusnak tanul. A lányuk, Hanna Borbála, aki tizenhét hónappal később született, harmadéves Budapesten, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán, ahol gyógypedagógusnak tanul.  András kisgimnazista Királyhelmecen, Balázs ötödikes a nagytárkányi alapiskolában, Bíboranna pedig alig múlt kétéves, ő még itthon van a szüleivel.

Bíboranna keresztelője, családi fotóalbum

A lelkészházaspár mindkét tagja Prágában, a Károly Egyetem Evangélikus Teológiai Karán folytatták tanulmányaikat az érettségi után, bár Ivett előtte egy rövid ideig Pozsonyban dolgozott egy értelmükben akadályozott gyermekeket fejlesztő intézetben. A teológián évfolyamtársak voltak, harmadévtől pedig házastársak is. Tanulmányaik miatt eleinte gyermekre nem gondoltak. De egy idő után egyre erősebb lett bennük a vágy, hogy mielőbb hazajöjjenek, és gyermekeik is legyenek. Ötödévesek voltak, amikor megfogant Márton fiuk. A kilencedik szemesztert, vagyis az első félévet még Prágában töltötték, és karácsonyra hazaköltöztek. Ferdinánd időben befejezte a tanulmányait, de Ivett halasztást kért, anyasági szabadságra ment, és egy évvel később végzett a teológián.

„Bevallom, nem volt könnyű ez az időszak: tanulni és ellátni a kisgyermekkel kapcsolatos teendőket. De nem volt lehetetlen feladat. Egy évig a férjem szüleinél laktunk. Az államvizsgára való készülést pedig nehezítette, hogy addigra már megszületett a második gyermekünk is. Volt két nehéz hónapunk, de ki lehetett bírni. Fiatalok voltunk!” – emlékszik vissza Ivett az első két gyermekük megszületésének körülményeire. „A szülők segítsége rengeteget jelentett, mert érzelmi-anyagi szempontból biztonságos hátteret biztosítottak, és nem kellett azon aggodalmaskodni, miből főzzek és hogyan. De vágytunk arra, hogy külön családként működhessünk és legyen egy szolgálati helyünk” – tette hozzá.

1997. decemberében, az adventi időszakban költöztek a nagytoronyai parókiára, ide szólt Ferdinándnak a Zsinati Tanács által jóváhagyott kinevezése. De csak rövid ideig, a következő év májusáig szolgált itt, mert áthelyezték Nagyráskára. Közben megszületett a második gyermekük, Hanna Borbála. Majd tanulmányai befejezése után Ivett is egyházi szolgálatba lépett, így ketten látták el a rájuk bízott hívek lelkigondozását. Jó pár év elteltével megszületett András, majd később Balázs is, így hatra növekedett a család létszáma.

„A nagyszülők, amikor szükségünk volt rájuk, eljöttek, vagy mi vittük el a gyermekeket megőrzésre hosszabb-rövidebb időre. De nem akartuk őket leterhelni, hiszen akkor még munkaviszonyban voltak, viszont ez egy ideális helyzet volt a számunkra. Amikor kértük, megkaptuk a segítséget. De magunkat is el tudtuk látni, és szükségünk is volt arra, hogy családként összeszokjunk” – mondja Ivett válaszul a segítségnyújtásra vonatkozó kérdésre.

A Tarr lelkészházaspárt tíz évvel ezelőtt helyezték át Nagyráskáról a kistárkányi anyaegyházközségbe, de hozzájuk tartoznak a nagytárkányi, az ágcsernyői és a tiszacsernyői reformátusok lelkigondozása is, ez utóbbi két helyet leányegyházközségként tartják számon. Az ötödik gyermekük, Bíboranna már ezen a szolgálati helyen született, más körülmények között.

„A legnagyobbak lennének most a legjobb segítség, de ők már egyetemisták, mind a ketten más városban, és élik a saját életüket. De nem is várunk el tőlük áldozathozatalt. Az jó, ha hazajönnek és leveszik a vállamról a kicsinek a gondját, vagy szórakoztatják, vele vannak, közben elvégzek olyan munkát, amelyet hétközben nem sikerült” – mondja Ivett.  A két középső gyermekük napi szinten itthon van, az a legnagyobb segítség a részükről, ha becsülettel elvégzik a maguk feladatát, jól haladnak a tanulmányaikkal az iskolában, elrakodnak otthon maguk után, ami néha nagy kihívást jelent a számukra. Bíborannával viszont sokat és szívesen vannak. Ha szüksége van húsz percre vagy egy fél órára, akkor készségesek. De csak addig várja el tőlük ezt a fajta segítséget, amíg szívesen teszik, és feltétlenül szükséges. Szeretné ugyanis az ő határaikat is megőrizni, hogy élhessék a maguk életét és ne teher legyen a kicsivel való együttlét. 

„Igyekszünk minden szándékkal azon lenni, hogy keresztyén nevelésben részesüljenek a gyermekeink” – veszi át a szót Ferdinánd a neveléssel kapcsolatos kérdésre válaszolva, majd hozzáfűzi, hogy szeretnék megszerettetni velük a templomi istentiszteletet, s amikor csak lehet esti áhítatra is összegyűjtik őket, hogy Isten igéje mellett zárják a napot. „Ez nem mindig sikerül, de fontos számunkra, hogy megszeressék az egyházi életünket, különben is lelkészgyermekekként, parókián élve ténylegesen az egyház kenyerét eszik, és ezért hála jár a gyülekezetek, a református egyház felé is” – mondja Ferdinánd.

A gyermeknevelés nehézségeit ecsetelve Ivett elmondja, hogy amikor megszülettek a gyermekei akkor azt hitte, csakis jók lehetnek, s nem is számolt ennek az ellenkezőjével. Kezdő anyaként meglepődve tapasztalta, milyen harcokat kell megvívni a fegyelmezésükkel kapcsolatban. Az elméletet tudta, de a gyakorlatban minden másként történt. Ami viszont nehéz volt a számára, hogy meg kellett tanulnia engedékenynek, elnézőnek, nem annyira szigorúnak lenni. Elárulja, hogy ott lapult benne az a feszültség is, hogy jó lelkészgyerekeket szeretne nevelni, olyanokat, akikkel a gyülekezetek is meg vannak elégedve. „Meg kellett tanulnom elfogadni, hogy a gyermekeim nem születtek tökéletesnek. Nem keresztyének születésüktől fogva, de megpróbáljuk őket irgalommal és könyörülettel nevelni, ahogyan velünk is bánik a Mennyei Atyánk”. Elmondja azt is, hogy a nevelés kérdésében a férjét jobbnak tartja, mert elnézőbb és megbocsátóbb tud lenni, úgy véli, ő a szigorúbb, de a gyerekeknél a férje szava többet ér.

„Voltak és vannak olyan elveink, amelyekből nem engedünk. A templomba járást szigorúan vesszük, de igyekeztünk következetesen nevelni. Általában szóval fegyelmezünk, de megesett, hogy a fenekükre csaptunk. Valamelyiknél többször kellett, valamelyiknél szinte sosem. Azt hiszem nem igazán segít ez a módszer, de van egy pont, amikor kénytelenek vagyunk megtenni. Ha Apa az érintett fenekére csap, akkor megérti a nyomatékot” – mondja Ivett hozzátéve, hogy mivel a saját példa a legragadósabb, az a legfontosabb, hogy mi szülők mentálisan, lelkileg rendben legyünk, és lássák az egymás felé való elkötelezettségünket, erős szövetségünket, akkor talán tudunk jó példát mutatni. „A férjem ebben is erősebb, én hamarabb kiborulok,s  a gyerekek tudják, hogy anya a veszekedősebb. Hiába, a gyerekek próbára teszik a szülők türelmét, feszegetik a határokat míg csak bírják, a kamaszkor pedig a legnehezebb időszak…már „csak” kettőn kell túllennünk” – nevet az édesanya.

Bíboranna

Ivett huszonnégy évvel ezelőtt vált édesanyává, s két évvel ezelőtt tíz év eltelte után újra átélhette azt az  örömet, milyen is világra hozni egy kisgyermeket. Az első gyermekek születésekor egyetemistából vált felelős családanyává, aztán a lelkészi szolgálat ideje alatt a gyülekezetek gondjai, a költözések, (Prágából Nagygéresbe, onnan Nagytoronyára, majd Nagyráskára) a folyamatos építkezések is megnehezítették, hogy felhőtlenül tudja élvezni az anyaságot, a gyermekek gondozását. Bevallja, nem volt könnyű megszokni a gyülekezetek közösségét, a parókiákat, és azt az életet, hogy kirakatban vannak.

Negyvennégy éves volt, amikor ismét áldott állapotban került és szerették volna először a gyermekeikkel közölni az örömhírt. Csak az időzítés okozott gondot, hogy mikor. A két legidősebb gyermekük az érettségire készült, és azt akarták, hogy maximálisan arra összpontosítsanak. Hanna szeretett volna kihagyni egy évet és önkéntes munkára külföldre menni. Ivett úgy gondolta, ha kistestvére születik, akkor inkább a maradás mellett dönt, viszont nem akarta, hogy ez befolyásolja a döntését. (Végül mégis változtatott, mert beiratkozott az egyetemre és nem kért halasztást). Az írásbeli után, húsvétkor közölték velük az újabb testvér érkezését. A gyermekek pedig különféleképpen fogadták a bejelentést: Hanna örömében sírva fakadt, Márton pedig nagyon reálisan látva a dolgokat azt mondta: végre élhetnétek nyugodtan, és megint lesz egy gyereketek. „Viccesen-realista volt, és ez jólesett, mert bennünk is voltak felemás érzések”- feleli az édesapa. Aztán már csak azt rótták a szüleik szemére, hogy túl későn szóltak, kevesebb idejük maradt a várakozásra, az örömre. A másik két fiú őszinte örömmel fogadta a hírt, főleg amikor megtudták, hogy lánytestvérük születik. A két nagyobb gyermeküket pedig felkérték, hogy legyenek a születendő gyermekük keresztszülei.

„Egy különösen boldog-harmonikus időszak volt a babavárás ideje valamennyiünk számára. Áldott állapotban voltam, és valóban áldottnak is éreztem magamat, magunkat, az életünket”-vallja az édesanya.

Öten együtt - családi fotóalbum

Ivett elmondja, hogy a környezet, a gyülekezet nagyon tapintatos volt az újabb gyermek érkezésével kapcsolatban. A maguk véleményével nem terhelték őket, és ők sem akarták különösképpen meghallani, hogy kinek mi erről a véleménye.  Persze voltak vicces beszólások, de ezek nem voltak bántóak. A család elfogadta az új jövevény érkezését, s ez volt a legfontosabb a számukra. Elárulja azt is, hogy amikor megtudta, újabb gyermeket hord a szíve alatt tudatosan csak a tizenkettedik hét letelte után jelentkezett a kezelőorvosánál. Így lekésett pár fontos kivizsgálást, de ez őt egyáltalán nem zavarta. Úgy látta, az orvosa aggodalmaskodott a késői korban való gyermekvállalás miatt, de református templomba járó emberként nem mutatta ki. Felkínált pár genetikai kivizsgálást, de nem élt ezzel a lehetőséggel. Egyedül egy komplexebb ultrahangos kivizsgálásra ment el Sacára. „Békességem volt, nem akartuk elvetetni, felkészültem arra, hogy lehet akár down-kóros is, vagy más fogyatékosságú. Természetesen imádkoztunk azért, hogy a kicsi egészséges legyen, de mindig hozzátettük: Uram legyen meg a te akaratod. Az első ultrahangos kivizsgálásnál kiderült, hogy kislány lesz és a jó eredmény adott egyfajta pozitív megerősítést is, hogy minden rendben van nála. Így is álltam hozzá, hogy rendben lesz. Teljes békességgel voltam efelől, innentől kezdve nem aggodalmaskodtam” – mondja Ivett.

Eleinte nehéz volt elfogadnia, hogy megint a kisgyermekes szülő szerepét kell betöltenie. Fizikailag nem érezte magát olyan késznek erre az utolsó gyermekre, bár elmondása szerint a várandóság időszaka örömmel és gond nélkül telt el, de az utolsó hat hétben már nem vállalt szolgálatot. Szüksége volt egyfajta nyugalomra és rákészülésre a nagy eseményre. Bíboranna a megadott időponthoz képest két héttel később született meg s ez egy kis aggodalmat is hozott magával. Az orvosok indították volna a szülést, de ő még várni akart. „Mindig az volt a vágyam, hogy természetes körülmények között szülhessek, legszívesebben itthon, de ez nem lehetséges. Fura ezt kimondani, de volt bennem egyfajta halálfélelem is, nem éreztem a testemet biztonságos helynek a kicsi számára. A 23. Zsoltár mondja, „ha a halál völgyében járok is, te velem vagy, nem félek” – ezek az igeversek sokat jártak a fejemben, de végül minden komplikáció nélkül lezajlott a szülés” - mondta Ivett. 

„Amikor ötödször foghattam egy újszülöttet a kezembe, az egy csodálatos, megismételhetetlen, nagyon jó érzés volt. Ilyenkor már csak az öröm van.  Elmúlik minden előzetes aggodalmaskodás. Nem gondolkodtam azon, hány éves vagyok, hány leszek, ha majd érettségizni fog, vagy megérem-e. Éljük a mindennapjainkat, hiszen elég minden napnak a maga baja, s igyekszünk nem aggodalmaskodni a jövő miatt” – hangsúlyozza.

A férj, Nándi is azt mondja, nem gondolkodik azon mi lesz és hány éves lesz, ha majd Bíboranna érettségizni fog. Tudja, hogy akkor mát túl lesz a hatvanon, de nem foglalkozik ezzel a kérdéssel. Kicsit viccesen hozzáteszi, hogy az emberek azért segítenek neki belegondolni mikor rákérdeznek arra, hogy a gyermeknek az apja vagy a nagyapja-e.

A Tarr lelkészházaspárnak öt gyermeke van, de a nagyobbak tanulmányai miatt már csak hárommal vannak szorosabb, napi kapcsolatban. S hogyan látják az életüket? Kiteljesedett a sok gyermek által? Nándi szerint az Istenben megélt teljes élet az igazi. Bevallja, néha nem könnyű, ha mindenki itthon van, és rendezni kell a nagycsalád dolgait, s mindenkit abba az irányba terelni, amerre mennie kell. Sajnálattal mondja, hogy az idősebbek általában a hétvégén vannak itthon, amikorra a legtöbb szolgálat esik, s nem könnyű beosztani az időt úgy, hogy a készülésre és a gyerekekre is maradjon elég idő. „Igyekszünk mindig emberi mértékkel, de Istentől kapott bölcsességgel megélni ezeket a családi áldott időket” – hangsúlyozza a családfő hozzátéve: A gyereknevelés azt hiszem nem egyfajta sport, hogy az adrenalin miatt vállaljuk őket. Ez egy különleges megtapasztalás. Mivel van egy kisgyermekünk is, bele tudjuk magunkat élni azoknak a fiataloknak a helyzetébe is, akik most vállalnak gyermeket.

Ivett elárulja még azt is, hogy a mostani anyasága után higgadtabbnak érzi magát, bár most is tud bosszankodni azon, ha Bíboranna el kezdi kiszedni a fiókokat, vagy valamit kiönt. „Ezek úgy előjönnek. De inkább a mostani rálátásom más. Amikor a nagy gyermekeim kicsik voltak, akkor úgy tűnt, hogy egy örökkévalóságig tart, míg felnőnek. Most meg úgy érzem, olyan hamar elrepülnek a kisgyermekes évek, ezért inkább megbecsülöm ezeket a napokat és igyekszem minden pillanatát kiélvezni”.

Bíboranna mosolya

Két évvel ezelőtt, amikor a kicsi született, akkor futottak az EMMI – Emberi Erőforrás Minisztériuma - projektjei. A szülők között szólásmondássá vált, hogy „Bíboranna a mi  emberi erőforrásunk miniszter asszonya”. „A szeretet-tankunkat nagyon fel tudja tölteni, de nemcsak a miénket, hanem a többiekét is. Az ő babamosolya sok kihagyott alkalomnál többet ér. Nagyon tudtuk élvezni a vele való bajlódást, a törődést. Mindnyájan. Az egész család. És ez megmarad, mert minden beszélgetés tőle indul ki. A nagyok is ha hívnak, először felőle érdeklődnek, hogy van. Sok erőforrást jelent a számunkra! – zárja a beszélgetésünket Ivett.

Miközben beszélgettünk, a háttérben békésen, csendben játszott építőkockáival és a többi játékával Bíboranna, s talán figyelte a felnőttek beszélgetését is, amely róla is szólt. Többször odament hozzá az édesapja is, aki segített neki, ha valami nem sikerült. Volt, hogy odajött hozzánk, hogy ránk nézzen babarózsa arcával. A beszélgetés végére pedig megérkeztek az iskolából a kisebb fiúk is. S mivel közeledett a hétvége, a nagyobbak is már úton voltak hazafelé. Az édesapa pedig már ment is, hogy autóval elhozza őket a vonatállomásról, hogy estére már mind a heten körülülhessék a megterített asztalt.

Reformata, Iski Ibolya