Miért éppen magyar református?

2021. február 11., csütörtök

Sokféle szemszögből tevődhet fel bennünk a címben szereplő kérdés.

Egyrészt elgondolkodhatunk azon, hogy törékeny életünknek az Úr Isten nagy kegyelméből adódó alakulása során miért éppen magyar reformátusok lettünk a földnek egy olyan szegletén, ahol – a nemzeti és egyházi hovatartozásunk összekovácsolódásából adódóan – a történelmi megmérettetés sűrűjében kevés simogatás, de annál több elnyomás ért és ér bennünket. A másik szemszög pedig az, hogy mindezt magunkba zárva – mármint őseink rendületlen vállalásait a tépázott magyar nemzetükért és ragaszkodásukat e földhöz, (Vörösmarty Szózata nyomán) „...melyhez minden szent nevet / Egy ezredév csatolt”, és azt az egyszerűvé formáló, letisztult hitet, mely mindig csak az Úr Igéje mentén lehet olyan tiszta, és melynek egyházát latinos kiejtéssel csak reformátusnak mondjuk – az a kérdés is felvetődhet bennünk, immár a XXI. század jelenében, hogy miért éppen magyar reformátusnak valljuk magunkat akkor, amikor számon kérnek bennünket – a Lk 12,11–12-ben Jézus által körvonalazott helyzethez hasonlóan – arról, hogy kik vagyunk, és mi járatban vagyunk e világon?

 Magyar református..., fontos szópáros ez a számunkra, mely még a szórendiségében is egy fennkölt üzenetcsokorral bír, hiszen magyar nyelvtanunk szabályai szerint tudjuk azt, hogy a jelző és a jelzett szó között mindig egy fenséges, felmutató, ám elválaszthatatlan kapcsolat áll fenn. Vagyis a jelző mindig odaszánja önmagát arra a rendeltetésre, hogy a jelzett szót ékes üzenethordozóvá tegye. Így a „magyar református” szókapcsolatban is fel kell fedeznünk nemzeti vállalásunknak Istenre mutató és hozzá vezérlő küldetését. „Isten, áldd meg a magyart”, Kölcsey egyenesen már himnuszos szintre emeli ezen felismerést, mely szerint eleve nem létezhet nép Isten nélkül, és nem létezik sokáig olyan nép, mely előbb-utóbb nevesített nemzetként nem ismeri fel önmagát Isten mellett.

De nemcsak ezért lehetünk magyar reformátusok, hanem azért is, mert e két elemből álló fogalom egy egész, jellemes történelmet is összefoglal a számunkra. Történelmet, mely edzi lelkünket, fényesíti becsületünket, és ma arra ihlet minket ez elvtelen és kicsapongó világban, hogy az össze-vissza hajló füves mezőn hogyan álljunk meg és magasodjunk ki tölgyként. A reformáció nemzeti nyelvű igehirdetései, Károli magyar bibliafordításából sugárzó alázat az Ige előtt, a hitüket még a gályás-ellenreformációs törekvések ellenére sem feladó református prédikátor- és tanító-hitvallóink példamutatásai (XVII. sz.), a református anyanyelvi iskolázás végvárisága a német nyomás alatt is (vagy éppen a mostani magyar-ellenesség súlyával szemben)…, ezen apropók mindig arra a megerősödésre és tudatra hívták a magyar reformátusokat, hogy nincs miért szégyenkezniük, mert amíg e kettős elkötelezettségük szilárd marad bennük – Istenük és nemeztük iránt –, addig rendeltetésszerűen élnek a földön, és addig mindig azok fognak rossz oldalon állni, akik ezen meggyőződésükben meg akarják őket ingatni vagy változtatni.

A magyar reformátusság tehát egy becsületbeli élet, és nem csupán egy kérdésre adott válasz, melynek nélkülözhetetlen forrása az Ige, és amelynek történelmet alakító jegyei – mintegy létjogosultságunk és Istentől származó megtartatásunk jelei – körbevesznek minket. Az ezekhez való ragaszkodás jelzi számunkra azt, hogy a helyünkön vagyunk-e, vagy valami már felfeslett bennünk. Igen, tegyük fel magunkban a kérdést, hogy jól eső érzés-e még számunkra a kereszt megváltó üzenetétől indulva – karöltve a keresztényekkel – keresztyéneknek (vagyis a görög kifejezés szerint Krisztus-követőknek) lennünk ebben a széthúzó világban? Emlékeztet-e még bennünket a tornyaink csúcsán a kakas – a péteri Krisztus-tagadás – ellenében Krisztusnak mindenkori megvallására? Az idők és viszonyok ugyanis változnak, de a helytállásnak ugyanannak kell maradnia, mert az Istentől kapott értékeinket nem ránthatják magukkal a feslett helyzetek. Vagy magunkénak érezzük-e még a templomsüvegek csillagát, mely örök reményt hirdet e világra: Krisztus győzedelmes születését? Vagy a falat kenyér és a korty bor adta szentséges vacsorában el tudunk-e még – életünk nagy erősségeit felismerve – mélyülni, melyben a Szentlélek lelkileg szüntelenül emlékeztet minket Krisztus szabadító halálára – a fehér templomi falak közt is oly rebegő lelki átélést teremtve bennünk –, és amely emlékvacsora csak az értett magyar igék felhangzásával tud igazán a szívünkig érni, a miénkhez, magyar reformátusokéhoz; s e Megváltó Istennel kötött szövetség által pedig egy kicsit a nemzeti tartásunk mellett is hitet teszünk. Azért, mert „hiszem és vallom”, „ígérem és fogadom” kijelentéssel, belátó és elfogadó képességünk teljes tudatában tesszük ezt – mert anyanyelvünkön mondjuk –, az Istenhez olyan közel kerülve, amilyen közel csak a születés eredetiségén és az anyanyelviség síkján kerülhet az ember. Ezzel pedig ki is jelenthetjük, hogy Istenhez legközelebb csak a saját nemzetünk körében állhatunk, mert abban vannak meg azok a hozzá közel vivő tényezők, amiknek nincsenek korlátjai, sem nyelvhasználatban, sem érzésben, sem álmodásban, sem imádságban. Egyszersmind mi azért vagyunk magyar reformátusok, mert így tudunk közel állni ahhoz az Istenhez, aki magyar reformátusokként akart e földön látni minket, és ennek folyományaképpen megadta belénk azt az érzést is maga mellett – az Igéjében elmerülve –, hogy jó magyarnak lenni (reméljük így érzik más nemzetek is).

A református mivolt tehát egy olyan értékrend, amely nem csupán az ígéretes jövendőbe kapaszkodtatva akarja velünk átvészeltetni a jelent, hanem már a jelenben is helytálló emberekként akar minket elérkeztetni a jövőbe. Ahhoz pedig bizony e földön is ki kell teljesednünk, és csakis helyesen. Vagyis a reformátussággal jelzett öntudathoz szükségképpen járulnia kell egy nemzeti jelzőnek is, hogy az embernek ég-földhöz kötött világa így teljessé lehessen. Kiteljesedni pedig a sajátjaink körében lehet, ha nem így van, akkor csak megpróbálunk magunkra erőltetni valami idegent, és elhitetjük magunkkal, hogy az úgy jól van. Ezért, hát, tiszta felismeréssel bír az, aki most is és mindenkor, gondolkozás és kérdés nélkül, velünk, a sajátjaival együtt, szilárdan ki tudja azt jelenteni, hogy „magyar református vagyok”.

Dr. Rákos Loránt magyar egyetemes lelkészi főjegyző

Népszámlálás 2021

események továbbiak →